Horváth Árpád SJ: Odaadó figyelem

Néhányan a gimnáziumból szinte minden este órákat töltöttünk az egyházi kollégiumunk teraszán, ahol a korlátnak dőlve, a galagonya fák lombjain túl a távolban a városháza kivilágított magas tornyát bámultuk. Közben beszélgettünk szinte mindenről, de olyan is volt, hogy csak elvoltunk együtt, így álmodva meg a jövőt, ami akkoriban számunkra az érettségi után kezdődött. Most húsz év után újra szóba kerültek az osztálytársak, beszéltünk munkáról és hivatásról, előjött a pénzügyi helyzet, szó eset a családunkról is. Aztán egy különös érzés kapott erőre bennem: mintha hiányozna valami a beszélgetésünkből! Talán a szecessziós városháza kivilágított tornya? Lehet, hogy csak idősebbek lettünk és nem érezzük már annyira lelkesen, hogy a világ megváltásához túl sokat hozzátehetünk? Talán a közös csönd hiánya okozza. Mintha túl tágassá vált volna már az életünk ahhoz, hogy a korábbiakhoz hasonlóan egymás számára valóban fontosak lehessünk.

Nem figyelhetünk minden ingerre és információra egyforma odaadással, amivel életünk során találkozunk. Gondoljunk csak egy átlagos napunkra! Ha minden hírt elolvasnék az újságban, ha rákattintanék minden linkre, ami csak a világhálón megbirizgálja az érdeklődésem, mi lenne a munkámmal, a személyes kapcsolataimmal, az összeszedettséggel, a csenddel, az imádsággal? Vagy lehetséges lenne, hogy kapcsolataimban mindenkinek mindene legyek ugyanolyan szinten és ugyanolyan mértékben? Természetesen nem. Nem lehet valakinek egyszerre húsz nagyon jó barátja, mint ahogy a szülők, nagyszülők, keresztszülők száma is természetesen behatárolt. A túl sok információ és a túl sok kapcsolódás felületessé tehet minket odaadásunkban. Az elköteleződés bizonyos személyek, helyzetek, akár ügyek és eszmék mentén továbbra is személyiségformáló. A sehová sem tartozás és a mindenhez érteni akarás személyiségünk meghatározó jegyeinek kifakulásához vezet.

Ha egy gyermek nem él meg kellő figyelmet a hozzátartozói részéről, pszichésen sérül. Ha egy kapcsolatban nincsenek szent mércék, amelyek szerint közös életünket éljük, a minket érő temérdek más inger előbbutóbb kikezdi egymás iránti elköteleződésünket. Odaadó figyelem nélkül nincs tehát szeretet, nincs közösség, sőt ima sincs és valódi Isten-kapcsolat sem. Hogy ne csak megszokás, rutin, üres szavak, kreativitás helyett pedig meddő tevékenykedés jellemezze életünket, szükségünk van a keretek tudatos vállalására, amelyek között kibontakozhat a szerető figyelem. Gimnazista korunkban ilyen keretet jelentett az iskola és a kollégium, a felkészülés terve az életre. Így lehetett helye az életünkben a jövő tervezgetésnek, amelyben számoltunk egymással. A sportolók és művészek számára hasonló keret a fegyelmezett napirend. A barátság és a házastársak esetében a tudatosan vállalt sorsközösség, a szülő-gyermek kapcsolatban pedig a kellő tisztelet. Istenhez fűződő viszonyunkban a legfontosabb keret, hogy időt szakítunk az elcsendesülésre, az imádságra, vallási életünk művelésére is. Figyelmes szeretettel élni tehát egyféle aszkézist feltételez, azaz akaratot és elköteleződést. Mindez mégis nem csak egyféle szikár túlélési stratégia, hanem emberi méltóságunk legnemesebb értékeinek megcsillanását hozza magával, amelyből erő fakad és lendület: a valódi találkozások felszabadító élménye egymással, magunkkal, végső soron pedig Istennel.