Nemeshegyi Péter SJ: Nézni – megnézni, látni – meglátni

Amikor nem alszunk, mindig nyitva tartjuk szemünket. Szemünk mindig néz és lát. Viszont ritkábban történik, hogy valamit nemcsak nézünk, hanem megnézünk, és még ritkábban, hogy valamit nemcsak látunk, hanem meg is látjuk mélységesen titkos valóságát. Ezért próbáljuk felfedezni a Bibliában, hogy Jézus miképpen nézett és látott szemeivel.  

Jézus meglátja az élőlényekben Isten tevékenységét

Jézus faluhelyen nevelkedett. Fiatalkorában biztosan sokszor járta a galileai réteket. Ilyenkor látta a tavasszal ezer színben pompázó virágokat. Látta, hogyan röpködnek a madarak a réteken és a fák között. Názáret poros utcáin biztosan látott szürke kis verebeket is. A názáreti házak udvarán pedig sokszor láthatott kapirgáló tyúkokat és anyjukhoz bújó kis csibéket. Mit látott meg Jézus e növények és madarak láttán?

A mezei kis virágok láttán Jézus meglátta bennük a teremtő Atyaisten művészi mesterművét: „Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek. Mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül” – mondja Jézus (Mt 6,28–29). Ezeknek a virágoknak csodálatos „ruháját” nem ember, hanem maga az Isten készítette. Az evangéliumban itt szereplő görög krinon-szót „liliom”-mal szokták fordítani, de nemcsak „liliomot”, hanem mindenfajta mezei virágot jelent. Lehet akár pitypang, akár kankalin, akár százszorszép, vagy bármely más mezei virágocska. Jézus nemcsak észrevette, nemcsak nézte, hanem megnézte ezeket a virágokat, és meglátta bennük a teremtő Isten csodálatos keze nyomát.

A röpködő és eleséget kereső madarakat nézve pedig mit látott meg Jézus? Meglátta az őket tápláló Istennek, az élet barátjának gondoskodó szeretetét (vö. Mt 6,26). A kis, szürke verebeket nézve pedig azt látta meg Jézus, hogy az Isten még ezeknek az értéktelennek tartott madárkáknak életével és halálával is törődik.

A héja közeledtekor riadtan kotkodácsoló és csibéit védő szárnyai alá összegyűjtő tyúkanyókat nézve pedig, Jézus azt látta meg, hogy az Isten így igyekezett és igyekszik gondviselő szeretetének szárnyai alá gyűjteni az embereket (Mt 23,37).

Jézus számára az egész világ tele van Istennel: mindenben meglátja Isten jelenlétének és működésének nyomait. Különösen felfigyelt pedig Jézus a magok bámulatos tulajdonságaira: csodálattal nézte, hogy miképpen lesz az apró mustármagból dúslevelű, ágas-bogas bokor (Mt 13,31), és hogy miképpen lesz az egy elvetett búzaszemből százszoros termés (Lk 8,8). A biológiai törvényszerűségek és energiák mögött Jézus mindig meglátta Isten energiájának működését, amely nélkül semmi sem léteznék, semmi sem mozogna. Hiszen az egész világmindenség, minden energiájával és mozgásával, csak azért „van”, azért létezik, mert a teremtő Isten akarata fenntartja létét. E nélkül a semmibe hullana a mindenség.

Ilyen lelkülettel élt Jézus otthonosan Atyjának, az Istennek világában.

Jézus az emberekben meglátta Isten képmását

Leginkább azonban az emberekkel történő találkozásoknál azonosul Jézus pillantása az Atyaisten pillantásával. Jellemző rá, hogy mikor embereket lát, megesik rajtuk a szíve: „Mikor Jézus a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok.” (Mt 9,36) Izrael hegyvidékeinek olyan a természete, hogy juhok pásztor nélkül nem találnak legelőre, céltalanul szétszélednek és hamar elpusztulnak. Jézus tudta, hogy mennyire fontos a mennyei Atya számára minden egyes ember, hiszen jól ismert példabeszédében arról szól, hogy az Atyaistent jelentő pásztor az egy elveszett juhért otthagyja a kilencvenkilencet, és nem nyugszik addig, amíg az elveszettet meg nem találja (Mt 18,12).

Jézus tudja, hogy minden ember az Isten képmása, és ezért igyekszik minden ember segítő „felebarátjává lenni”. Amikor Naim falujában meglát egy édesanyát, aki zokogva kíséri halott fiát a temetőbe, Jézusnak „megesett rajta a szíve”, mintha csak közeli rokona lenne. Megállítja a temetési menetet, „Ne sírj!” szavakkal vigasztalja az édesanyát, és feltámasztja halott fiát (Lk 7,11–15).

Prohászka Ottokár írja Naplójegyzeteiben, hogy az Isten Fia nem elvont, általános értelemben vett emberré lett, hanem időszámításunk első századában Izrael népében született és nevelkedett egyedi emberré. Ezért még Jézusnak sem ment könnyen, hogy Izrael népének elveszett juhaihoz küldött messiási hivatásának földrajzi korlátjain túlemelkedve, e hivatásnak az egész világra szóló jelentőségét átérezze. Ez mutatkozik meg abban a jelenetben, amikor egy föníciai pogány asszony súlyosan beteg lányáért könyörög hozzá. Jézus kezdetben szóba sem áll vele, de amikor ennek az édesanyának szeretetét, hitét, bizalmát és alázatát látja, meglátja benne az Isten képmására teremtett ember lelki szépségét, és a húsvét utáni üdvtörténet egyetemes perspektíváját elővételezve, teljesíti az édesanya kérését: meggyógyítja leányát (Mk 7,24–30).

Jézus követőinek látásmódja

Jézus az Atyaisten szeretetének szemével nézi az embereket, és ezt a látásmódot kívánja meg követőitől is. Már az Ószövetségben olvashatjuk, hogy: „Az ember azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti.” (1Sám 16,7) Követőitől azt kéri Jézus, hogy mi se a külsőjük szerint ítéljük meg az embereket, hanem az Isten szívével lássuk őket. A jó szamaritánusról szóló példabeszédében mondja el ezt Jézus, nagyon világosan. A félholtan az útfélen egy vértócsában heverő ember a szamariai vándor számára idegen. Az elalélt sebesült nem tud megszólalni, de egész léte egy néma kiáltás: „Te idegen vándor! Állj meg, szállj le lovadról, közelíts hozzám, ápold sebeimet, légy felebarátommá!” A szamariai vándor meghallja ezt a néma kiáltást, megesik a szíve a sebesültön, és igaz felebarátként segít rajta. A példabeszéd befejeztével Jézus ezt mondja hallgatójának, és persze nekünk is: „Menj, és te is hasonlóképen cselekedjél!” (Lk 10,37) A nézésből megnézés, a látásból meglátás lesz, a meglátásból pedig cselekedet születik.

Olaszországban tapasztaltam, hogy amikor valaki haragjában bántja, üti, veri embertársát, a körülállók a következő mondással szokták csitítani: „Hagyd már abba! Hiszen ennek az embernek is van mamája.” E figyelmeztetés nagyon hatásos szokott lenni. Az erőszakoskodó illetőnek eszébe jut, hogy azt az embert, akit ő most bánt, valaki, az édesanyja nagyon szereti, és nagyon fájna neki, ha látná, hogy hogyan bánnak a fiával. Ha sikerül úgy néznünk a másik emberre, ahogy az édesanyja néz rá, akkor nem lennénk képesek őt gyűlölni és bántani. Még ha rosszul viselkedett volna is velünk szemben, megbocsátanánk neki, ahogy az édesanyák mindig megbocsátanak gyermekeiknek.

Még sokkal inkább így kellene viselkednünk, ha az Isten szemével nézzük, és az Isten szívével szeretjük az embereket. Ez a viselkedés nem lenne valami ködös romantika szülöttje, hanem az ember igazi, valóságnak megfelelő viselkedése.

Jézus meglátja a szenvedés kelyhében az Isten adományát

Még egy utolsó pontra figyeljünk fel Jézus viselkedésében. Életének legdramatikusabb pillanata a Getszemáni kertben zajlott le. Jézus tudja, hogy a leggonoszabb és a legaljasabb támadás készül ellene. Ember lévén, fél tőle, szeretne menekülni, de ugyanakkor tudja azt is, hogy az Atyaisten parancsa, hogy a védtelen szeretetben tartson ki mindhalálig. Ekkor tör ki száján az ima: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” (Mt 26,39) Mikor pedig látja, hogy a szenvedés kelyhe nem múlik el tőle, hanem már itt is vannak ellenségei, hogy megkezdjék bántását, Jézus kész elfogadni és kiinni ezt a keserű kelyhet, melyet „az Atya adott” neki (Jn 18,11).

Csodálatos kegyelmi képesség meglátni a bajban, betegségben, rosszban, sőt a halálban is Isten ajándékát. Csak az lesz rá képes, aki hittel Jézusba kapaszkodik, és vele együtt issza a szenvedések poharát. Ilyenek voltak az apostolok, akiket alaposan megverettek a jeruzsálemi főtanács urai, és ők mégis „örvendezve távoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.” (ApCsel 5,40–41) Ilyen volt Szent Pál is, akinek kedve telt „a Krisztusért való bántalmazásban, üldöztetésben és szorongatásban.” (2Kor 12,10)

Zárszó

„Minden múlékony dolog csupán hasonlat, hasonmás” – mondta Goethe. A világ szépségeiben és csodáiban meglátni Isten szépségét és szerető működését, minden emberben meglátni az Isten képmására teremtett, Krisztus által megváltott, és Isten szeretetével átölelt embert, a bajokban és szenvedésekben meglátni az Isten kifürkészhetetlen adományát, íme ez a Jézus-tanítványok igazi látásmódja. Adná Isten, hogy mi is mindig mindent így lássunk.