Előző cikk Következő cikk

Patsch Ferenc SJ: Újra tanulni nézni

a figyelem szerepe az imában

Ha valaki elhatározza, hogy komolyan elkezd imádkozni (és nem elégszik meg azzal, hogy csak elhadarja a Miatyánkot elalvás előtt, mint sokan), az rendszerint bizonyos nehézségekbe ütközik. Ezek közül a legáltalánosabbat így szokták megfogalmazni: „Nem tudok odafigyelni”, „túl könnyen elkalandozom az imában”, sőt egyenesen így: „olyan szétszórt vagyok, hogy nem tudok (jól) imádkozni.” Vajon ez valóban azt jelentené, hogy „rosszul imádkozunk”? Nem gondolnám. Mindenesetre a figyelem fenntartása az imaéletben olyan eszmény, amit – ha elérhetetlen is – nem szabad feladnunk.  

Hajszoltság, ima és élet

A mi nyugati civilizációnk átlagpolgára talán legtöbbet attól szenved, hogy nem jut nyugalomra. Életünk rettenetesen felgyorsult, zaklatottá, stressz-szel telivé vált. Aki nem védekezik, könnyen meg is betegedhet: jóléti világunk arra a logikára épül, hogy hetente öt munkanapot kell összeszorított foggal dolgozni, „túlélni”, azután két pihenőnapnak kell következnie. Sokan mesélik, hogy a nyári szabadság idején csak a második hét balatonparti heverészés után kezdik végre úgy érezni, hogy valamelyest oldódik a feszültség a tagjaikban, újra kipárnázódnak az idegpályák, megint képesek türelmesen odafigyelni másokra. Nagyon sok család (és szerzetesközösség…) megsínyli a túlhajszolt életformát: a kapcsolatok hamar munkakapcsolatokká silányulnak.

Ezért van, hogy számos olyan jezsuita, aki ma imádkozni tanít, mindenekelőtt nyugalomra próbál vezetni. Ülj le egy csendes helyre, ahol nem zavar senki – mondják. Tartsd egyenesen a gerincoszlopodat és hunyd be a szemed. Aztán próbáld meg a figyelmedet a saját tested érzékelésére fordítani. Gyengéd figyelemmel követheted a légzésed útját is.

Elsőre furcsán hangzó javaslatok ezek… Ám aki szeretne a szeretet útján előrejutni (márpedig szeretni csak a jelenben lehet!), annak elsőként (újra) meg kell tanulnia érzékelni a világot, embertársait – és önmagát is. Egyedül ez vezet hosszú távon oda, hogy érzékenyebb adóvevővel rendelkezzünk az Istennel való kommunikáció terén.

A természet az első tanítómester

Aki időt tölt a természetben, az gyakran önkéntelenül is megtapasztalja annak jótékony hatását. Szabad levegőn egyszerre csak békésebbnek, kiegyensúlyozottabbnak érzékeljük magunkat. Sokan járnak kirándulni, mennek el horgászni vagy vadászni, ám valójában nem is az eredmény: a lefényképezett („dokumentált”) táj, a horgász vagy vadászzsákmány hajtja őket, hanem például a fenséges csendben egyedül töltött hajnalok varázsa. A tóparti csend, a szél zúgása vagy a napsugarak cirógatása körülölel, élettel és energiával tölt fel. Amit ilyenkor átélünk – ha talán nem is nevezzük néven –, újra egyesít belső önmagunkkal és a szokásosnál kicsit nagyobb harmóniára vezet. Ez a bennünk lakó Istennel való találkozás legtermészetesebb útja is. Ha valaki nem tesz mást, mint egy napig csendben marad (nem olvas, nem hallgat rádiót vagy zenét, nem néz TV-t, s elhalasztja az e-mailjei megválaszolását is), egyszerűen kimegy a természetbe, voltaképpen lelkigyakorlatot végez. Néhány óra múlva tapasztalni fogja, hogy a gondolatai kevésbé csaponganak: nyugodtabbá válik. Ilyenkor mélyebb intuícióink támadnak; esetleg elhanyagolt (vagy csak elfelejtett) személyek, fontos tennivalók jutnak az eszünkbe. Ez a helyzet persze esélyt ad arra is, hogy szembesüljünk elnyomott belső igényeinkkel (például a fáradtsággal, a kialvatlansággal), sőt belső sötétségeink is felszínre törhetnek (az aggodalom, a szorongás, az értelmetlenségérzés, a kétségbeesés, a harag és a depresszió stb.). Mi a teendő ilyenkor?

Tarts ki abban, ami van!

Ha nem keresünk azonnal valami pótcselekvést (evést, TV-nézést, dohányzást, nem menekülünk alkohol vagy más drogok fogyasztásába, vagy tevékenykedési lázba – vigyázat: a legjámborabb tevékenység is lehet pótcselekvés!), hogy elnyomjuk a mélyből feltörő kellemetlen valóságot, akkor esélyünk támad szembenézni belső kísértő démonainkkal.

Bizony, nagy hit és Istenbe vetett bizalom kell ehhez a lépéshez. Bár korántsem magától értetődő, mégis fontos elhinnem: ha kitartok az önmagammal való együttlétben, nem a rosszindulatú hatalmak – a magány, a keserűség, a csalódottság vagy az önsajnálat stb. – kerekednek felül bennem, hanem – bár gyakran csak a magányos „sivatagon való átkelés” fájdalmas szembesülése árán – maga Isten ölel magához a maga felfoghatatlan jóindulatával és nyugalmával. Mi vezet ennek megtapasztalására?

Az oldott nézés állapota

Sok lelkigyakorlat-vezető azt javasolja, hogy (miután már valamennyi időt töltöttél a természetben) próbálj meg egyetlen „pontra” (például a tested egyetlen területére, vagy a Miatyánk egyetlen szavára, szókapcsolatára, esetleg Jézus nevére) figyelni és ebben a figyelésben megmaradni. Ez nem koncentrálást jelent. Aki koncentrál, megfeszíti a figyelmét, akárhányszor a szemöldökét is összeráncolja, hogy minden erejét összeszedve próbálja meg elérni az általa kitűzött célt (például az összeszedettséget). Az ilyen ember imája arról ismerszik meg, hogy – ha nem sikerül a figyelmét az elvárt módon fókuszálnia – az ima végeztével csalódottságot érez. Aki azonban a szemlélődő imát gyakorolja, az koncentráció helyett megpróbál az oldott nézés állapotában egyszerűen kitartani. Akkor is, ha az úgymond „nem sikerül”.

A „jó ima”

A lelki úton az eredmények nem fontosak – hiszen itt minden ajándék! Ha az időmet ingyenesen Istennek adtam, bármi történt is, az imaidőm végén elmondhatom: Uram, érted voltam itt. Bár – mint láttad – a Te jelenlétedben éppen nemigen tudtam megmaradni, hisz minduntalan elkalandoztam, de hát most ennyi telt tőlem… Fogadd, kérlek, mint haszontalan szolgád/szolgálód hiábavaló igyekezetét!

A jó imának két ismérve van. Az első, hogy felajánljam az időmet Istennek, azaz elhatározzam, hogy most nem önmagamnak akarok valamit elérni. Ha még arra törekszem, hogy lelki bajaimból „gyógyuljak”, spirituálisan „fejlődjek”, vagy akár hogy az „imaéletben előrejussak” – bár önmagában ezek az indítékok sem rosszak –, még meglehetősen önös célok mozgatnak: nem imádkozom. Az ima ugyanis istenközpontú. Aki felteszi magában, hogy – legalább a belső szándék szintjén – az imaidő alatt egyedül Istenért szeretne jelen lenni, az a legfontosabb lépést már megtette. A jó ima második feltétele, hogy valahányszor csak észreveszem, hogy elkalandoztam, visszatérek az imagyakorlathoz. Annak, hogy ez egy fél órán belül 500-szor, 50-szer, vagy csak ötször fordult elő – nincs jelentősége. Ha következetesen megteszem, biztos lehetek benne: jól imádkoztam.

Védett hely

Az egyszerű nézésből (a valóságon keresztül Isten felé fordított tekintetből) szeretet fakad, ami – mintegy mellékesen – oldottságot, könnyedséget és belső békét eredményez. Aki előbb az Isten országát keresi, és az ő igazságát, az minden mást ráadásképpen megkap hozzá. Ilyenkor ugyanis Ő dolgozik rajtunk és bennünk – Ő és senki más!

A mély és csendes szemlélődő ima olyan „hely”, ahová az ördögnek nincs bejárása: itt teljes biztonságban vagyunk. Bármilyen zavaró gondolat, kép vagy emlék merül is fel a tudattalanból, egyetlen dolgom, hogy oldott figyelemmel visszaforduljak ahhoz, amit szemlélek vagy érzékelek. Isten jelen van; a legfőbb feladatom csupán az ebben a jelenlétben való állhatatos kitartás.

Látni tanulunk

Eleinte sokan nem értik, mi szükség is van az imában a nézés, az érzékelés gyakorlására. Felesleges köldöknézésnek, haszontalan időpazarlásnak tekintik a dologtalan üldögélést. Ők általában elégedettek azzal, ahogyan a világot érzékelik. Csakhogy a körülöttük élő emberek, a barátaik, munkatársaik, vagy házastársuk nemegyszer arról panaszkodnak, hogy hajlamosak figyelmen kívül hagyni alapvető igényeiket, érzéseiket, s nem veszik észre örömeiket vagy gondjaikat. Csak magukra gondolnak. Aki kizárólag önmagát képes látni, az nehezen tudja érzékelni a körülötte élőket: belefeledkezik saját gondolataiba és előítéleteibe, tulajdon elképzeléseibe és terveibe. Céltudatosságával általában nincs gond és gyakran munkájának hatékonysága is kiemelkedő, ám mégsem szívesen dolgoznak vele. A környezetében élők azt az érzést fogalmazzák meg, hogy feszültség vibrál körülötte, és saját teljesítménykényszerét másokra is rávetíti. Végül is mi kell ahhoz, hogy észrevegyük: valaki megváltoztatta a frizuráját, beteg otthon a gyermeke, vagy gyászol? Mi hiányzik annak, aki elfelejti a házassági évfordulókat és a születésnapokat? Bizony, alighanem nem egy modernebb kivitelű okos-telefon; inkább a figyelem elsajátítására, az érzékelés, a látás (újra) megtanulására, a szív megváltozására van szükség. Ugyanarra, ami az Istennel való kapcsolatban is kulcsfontosságú (vö. Mt 25, 31–46).

Szemlélődve élni, szeretetben

Isten szeretetének útja az emberek szeretetén keresztül vezet – és fordítva: aki gyakorolja az imát, az fejlődik az emberszeretetben. A gyakorlat pedig abban áll, hogy türelmes, erőszakmentes, figyelmes pillantással időzöm Isten jelenlé-tében. Nem azért, hogy engem jobban szeressenek (hiszen még ez is csak eggyel több önös cél volna); inkább azért, hogy begyakoroljam a Másik észrevételét és tiszteletét: azt, hogy magamnál is fontosabbnak tartsam őt. Aki gyakorolja ezt a művészetet, annak szívét az isteni szeretet kezdi formálni. Az ilyen ember egész személyisége rendszerint önzetlenséget, türelmet és figyelmet sugároz. A „szent” legegyszerűbb definíciója, hogy jó vele együtt lenni.

Vannak emberek, akikből Jézus Krisztus sugárzik. Nem igyekeznek többé kiérdemelni Isten szeretetét – hiszen azt úgysem lehet! Az örömhír azonban abban áll, hogy erre nincs is szükség: elég ha egyszerűen befogadjuk azt – s lehetetlen is volna, ha nem akarnánk továbbadni! Ennek begyakorlása a meditációs ima.

Keresztény szinkretizmus?

„Meditációs ima”, „keresztény meditáció”, „belső ima” – olyan szókapcsolatok ezek, amelyeknek már említése is sokakból azonnali félelmet, dühöt és ellenállást vált ki. Félelmet az eretnekségtől, dühöt a kereszténység elárulóival szemben, ellenállást a kísértésnek. Hiszen Jézus Krisztus az egyetlen megváltó, nincs szükségünk a keleti vallások szinkretista beszivárgására! Sőt, keresztény kötelességünk, hogy az igaz hitet védelmezzük démoni befolyásuk ellen!

Azok számára, akik mégis félre tudják tenni a negatív előítéleteiket, hadd ajánljak most egy kitűnő olvasmányt. Mustó Péter Csendben születik az élet – A belső ima tapasztalatairól írt könyve új távlatokat nyithat lelki életünkben. Ha bizalmat szavazunk a jezsuita szerzőnek, és olvasni kezdjük töredékes, olykor esetlen mondatait, ezt az összefüggő és világos – bár a szokásos teológiai racionalizmuson és a spirituális szentimentalizmuson messze túlvezető – gondolatmenetet, a tapasztalat hatására felismerhetjük: a meditáció ezen formája nem az ördögtől való. Sokkal inkább a keresztény ima- és lelkiélet elmélyülésének, egész egzisztenciánk Istennel való egyesülésének útja. Olyan ösvény, amely keskeny és meredek, viszont az Életre vezet.

„A keleti egyház szerzeteseinek imája”, „a szív imája”, „Jézusima” – ugye, így már jobban hangzik? Pedig ugyanarról van szó. Ez a könyv – mely egy kétkötetes sorozat első része – elvi és gyakorlati útmutatásaival a keresztény kontemplatív imádság, a hészükhaszta imamód titkába vezeti be az olvasót. Gyakorlatias – mert az ima: élet. Remélhetjük, hogy számos félreértést fog eloszlatni és sokak számára nyújt majd táplálékot. Aki részesedik belőle, növekedni fog az embertársi, valamint az egy, igaz és élő Isten iránti szeretetben, tiszteletben.

A szerző „útitárs”; egyúttal azonban avatott vezető is a sokféle spiritualitás mai útvesztőjében. Rámutat a különbségre az önközpontú meditáció és a valódi ima között. Van mit tanulnunk tőle. Könyve olvasása üdítő, életadó, megtisztító élmény. Meghívás az önmagunktól való szabadságra, a radikális Isten felé fordulásra. És persze az imádság további gyakorlására is – mert anélkül nem megy… Kedvet csinál a lelki élethez. Örömre és ünneplésre ad okot, hogy Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya olyan embert tudhat soraiban, mint Mustó Péter.