Török Csaba: Lelki-ismeret

A görögök furcsa szóval jelölték a lelkiismeretet: szüneidészisz, azaz együttlátás, összességében való szemlélet. Ezért a lelkiismeretesség és az öntudatosság tulajdonképpen egy és ugyanaz a valóság volt számukra. Kifejlesztéséhez érzékenységre, figyelmességre, őszinteségre, lelki-szellemi tisztességre van szükség, arra a vágyra, hogy az ember ne elégedjen meg a részletekkel, összefüggéseiben szemlélje a valót: a világot, a cselekedetet, egész önmagát. A hívő mindehhez hozzákapcsol még egy fontos dolgot: az Isten előtti egészséget, össz-szemléletet, amely által gondolat és szó, szándék és tett teljes harmóniára jut el.

A félelem

A Bölcsesség könyvében olvassuk: „A gonoszság gyávának bizonyul, és ítéletet mond saját maga fölött. Zaklatja a rossz lelkiismeret, és mindig a legrosszabbat tételezi föl. A félelem ugyanis nem egyéb, mint lemondás a segítségről, amit a megfontolás nyújt” (17,10–11). Vagyis ha nem vagyunk hajlandók a belső figyelmesség, a „megfontolás” útjára lépni, akkor tulajdonképpen félelem van bennünk.

De mitől is fél az, aki elbújik saját lelkiismerete elől? Márai Sándor Béke Ithakában című regényében azt írja, hogy „az emberek azért isznak, mert nem bírják elviselni a lét öntudatát”. A „lét öntudata” elől persze nem csak az ital által menekülhetünk el, de az önámítások, az önbecsapások révén is. Félünk vis-à-vis, face to face lenni önmagunkkal, a valósággal. Inkább felépítjük az illúziók erődjét önmagunk köré, és annak biztonságában időzünk. Nincs ember, aki ne tett volna szert erre az élményre.

Ez a félelem az egyik leginkább emberi útitársunk az életben. Jézus számára keserű tapasztalat mindez. Ő mondja: „A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe” (Jn 3,19–21).

Az illúzió

Platón, a görög bölcselő érdekes hasonlattal írja le az ember helyzetét: egy barlangban ülünk, a fal felé leláncolva. A barlang szájában egy nagy fény előtt elvonulnak a létezők. Mi nem őket, hanem az árnyképeiket látjuk, amelyek elénk vetülnek a sziklára. El kellene szakítani a láncainkat, szembe kellene néznünk a valósággal, s akkor megismernénk mindent: a világot, önmagunkat. A jó nevelő, vagy vallási szövegkörnyezetben a lelkivezető arra tesz kísérletet, hogy ebben segítsen bennünket.

Ám Platón előtt ott állt mesterének, Szókrátésznek a példája, akit az athéniak halálra ítéltek, mert a fiatalokat így akarta a fény felé vezetni. Mintha az emberek jobban szeretnék az árnyképeket, mint a valóságot. Platón fel is jegyzi a bürokpoharat vállaló filozófus keserű megfontolását: „Ha valahogy rá tudnák tenni a kezüket és meg tudnák ölni azt az embert, aki megpróbálta kiszabadítani és felfelé vezetni őket, meg is tennék”. Nem csak Szókrátész, de Jézus sorsában is beteljesült ez: megölték őket.

Hogy megértsük az illúziók erejét és hatalmát, idézzük D. Boorstint, aki a 60-as évek elején a következőket írta az amerikaiakról (de meglátása igaz ránk, 2013-ban élő magyarokra is): „Azt kockáztatjuk, hogy mi leszünk a történelemben az első nép, amely képes az illúzióit olyan elevenné, olyan meggyőzővé, olyan »realisztikussá« tenni, hogy egyenesen bennük tud élni. Mi vagyunk a föld leginkább illúziókba esett népe. És nem merjük már elveszteni ezeket az illúziókat, mert ezek képezik a házat, amelyben élünk; ezek a híreink, a hőseink, a kalandunk, a művészeti formánk, a tulajdonképpeni tapasztalatunk”.

Talán az az oka ennek, hogy a valóság egyszerűségével szemben az illúziók bizsergetők, színesek, fantasztikus élményeket adnak, ráadásul fáradságmentesen. Csak éppen az együtt látást, a szüneidésziszt veszik el tőlünk. De ez nem tűnik túl nagy árnak. A létezés fanyar öntudata helyett egy illuzórikus élet – jó csere!

Amikor 2009-ben New Yorkban jártam, ráakadtam Ch. Hedges akkor megjelent könyvére, az Empire of Illusionre. A valóságtól rettegő, illúziókba menekülő, azokat intézményesítő nyugati világ őszintén megírt, elgondolkodtató körképe ez a mű. Meglepett, hogy a záró fejezetben, a végkövetkeztetéseknél az amerikai szerző Radnóti Miklós versét idézte. Egy olyan töredéket, amelyet a költő holttestén, kabátzsebében találtak meg, egy kis notesz ázott lapjain.

Költő vagyok és senkinek se kellek,
akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
U - U - U - sebaj, hisz énekelnek
helyettem kandi ördögök.

S higgyétek el, higgyétek nékem el,
joggal legyez az óvatos gyanu!
költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanu.

Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.

Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.

Miért kell rettegni attól, aki kimondja, hogy „piros a vér és piros a pipacs”? „Mert az igazra tanu”. Mert ő a valóságot látja. Mert ő az, akiben beteljesült a lelkiismeret, a dolgok együttes látása, a szüneidészisz. Ő már a valóságban van. Ő maga puszta létével lelkiismeret a világ, a többi ember számára. Kimondja, hogy az, amit az élet fontos dolgainak tekintünk, valójában illúziók. Tudásra vágyunk, de mivel annak fáradságos elérése a teljes életet követeli, megelégszünk a látszatműveltséggel. Szeretetre vágyunk, de mert ehhez fel kellene áldozni önmagunkat, megelégszünk „önkielégítő” emberi kapcsolatokkal, amelyekből kilépünk, ha már nem minket szolgálnak, nem nyújtanak élvezetet. Identitásra vágyunk, de mivel ennek az lenne előfeltétele, hogy előbb teljes emberré legyünk (s ez Jézus gondolatában elválaszthatatlan a kereszt felvállalásától és hordozásától), inkább felveszünk egy buta uniformist, beolvasztjuk magunkat valamiféle nyáj-öntudatba. Vágyunk a szabadságra, de mert ez mindig önfeláldozás és küzdelem, inkább beérjük a „mindent szabadon megtehetek” illuzórikus állapotával. Pedig a mindentől és mindenkitől való függetlenség nem szabadság, hanem kiszolgáltatottság. Szabaddá az elköteleződés tesz. Ez nem veszteség, hanem nyereség. Valóság az illúzió helyett. Így lesz a szerelemből házasság, a szimpátiából barátság, az érdeklődésből hivatás, életdöntés.

Ne féljetek!

A lelkiismeret illúziókba (hazugságokba, színlelésekbe, őszintétlenségekbe) menekülésének oka a félelem a valóságtól: annak súlyától, kérlelhetetlenségétől; és a félelem az öntudattól: saját magunktól, elégtelenségünk beismerésétől. Jézustól, az emberré lett Istentől nem idegen mindez: ő „nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről. Tudta, mi lakik az emberben” (Jn 2,25). Ismeri a gyöngeségünket, „tudja jól, milyen az alkatunk, tudja, hogy a porból származunk” (Zsolt 103,14). Ő megadja nekünk az erőt a valósághoz, az önmagunkkal való szembenézéshez, a lelkiismeret szerinti létezés felvállalásához.

Hogy rettegtek a zsidók Egyiptom királyától, aki üldözte őket a pusztában! Mi volt a valóság: a fegyverek, a szekerek, a katonák – vagy Isten Mózes által közvetített szava? Milyen mély volt a kiábrándulás, a hitvesztés, a reménytelenség Jézus keresztje alatt! De mi volt a valóság: a fa, a szögek, a holttest, a lezárt sír – vagy azok a nehezen értett mondatok, amelyeket a Mester korábban mondott? Milyen elképesztő volt a borzalom, az embertelenség, amely elhurcolta, kényszermunkára fogta, majd legyilkolta Radnótit! Ám melyik volt valósabb: a katonák gépfegyvere, a fizikai erőszak – vagy a papírfecnire rótt, jeltelen sírba temetett, látszólag örökre elveszett költemény?

Ez a kopernikuszi fordulat. A lelkiismeret felszabadulása. A valóság megismerése. Kérdezd meg önmagadtól: neked mi a valóság? Az, amire te vágysz – vagy az, amit Isten megígér neked? A saját gyöngeséged két kézzel fogható tapasztalata, a bűneid, amelyek elől futsz és menekülsz, amelyekkel félsz szembenézni – vagy az „én feloldozlak téged…” egyszerű szava? Az, amiről elhitted, hogy szükséged van rá a boldogsághoz – vagy az, amiről Jézus ígéri neked, hogy boldoggá tesz? Döntened kell. Melyik az illúzió, melyik a valóság? A válaszodtól függ, hogy képes leszel-e összességében szemlélni, együtt látni a világot, önmagadat, Istent.

A végítéletet ábrázoló freskókon olykor látni egy furcsa részletet: az alsó sarkokban az angyalok mintha felgöngyölnék az egész képet, mint valami színházi díszletet, látni lehet, ahogy hatalmas vászonra festett képhez hasonlóan elkezdik felfelé tekerni az egész jelenetet. A 102. zsoltár gondolata jelenik így meg, amelyet a Zsidókhoz írt levél is idéz: „Kezdetben, Uram, te teremtetted a földet, az ég is a te kezed munkája. Ezek elmúlnak, de te nem múlsz el soha, mindenek elavulnak, mint valami ruha. Akár a köntöst, úgy göngyölöd össze őket, s mint a ruha, úgy változnak meg. Ám te ugyanaz vagy, és esztendeid nem érnek véget” (1,10–12). A lelkiismeret ezzel a tudással ajándékoz meg. Nem egyszerűen tanácsot ad, vagy utólagosan furdal, hanem elvezet az ismertre, a valóság ismeretére, önmagad ismeretére. Ne félj hát tőle!