Novák Zsüliet: Mo Jen

A 2012-es Nobel-díj nagy várományosai között emlegették Murakami Haruki japán regényírót, Adonis szíriai költőt, a kanadai Margaret Atwood-ot és Alice Munro-t, de az amerikai Philip Roth vagy Joyce Carol Oates neve is felmerült. Nádas Péter neve szintén évek óta szerepel az esélyesek között. Azonban Stockholmban, a Svéd Királyi Tudományos Akadémián Mo Jen nevét jelentették be a 2012-es év irodalmi Nobel-díjának nyerteseként, amely rég nem látott indulatokat gerjesztett a világ irodalmi közéletében.

Herta Müller, aki 2009-ben nyerte el az irodalmi Nobelt, katasztrófának nevezte a hírt, kiemelve, hogy „ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie”. Az írónő azt nyilatkozta egy svéd lapnak, hogy sírni tudott volna, amikor meghallotta, hogy a rangos díjat Mo Jennek ítélték oda. „Maguk a kínaiak is azt mondják, hogy Mo Jen ugyanolyan hivatalnoki rangban van, mint egy kormányzati miniszter. Dicsőíti a cenzúrát. Ez módfelett felháborító”. A kormányzati támogatást élvező Kínai Írószövetség alelnökének adni a díjat, miközben a 2010. évi Nobel-békedíjas Liu Hsziao-po börtönben ül, „mindazok arcon csapása, akik a demokráciáért és az emberi jogokért harcolnak” – hangsúlyozta az 59 éves romániai író, akinek a Ceausescu-diktatúra elleni harca hatással volt szinte valamennyi művére.

Liu 11 éves börtönbüntetését tölti, amelyet felforgatás miatt szabtak ki rá azt követően, hogy a kínai egypártrendszer demokratikus reformjára szólított fel. Az irodalmi Nobel-díj október 11-i kihirdetése utáni napon Mo Jen újságíróknak azt mondta, reméli, hogy Liu „amilyen hamar lehet, visszanyeri a szabadságát”. „Ezt négy évvel ezelőtt, vagy legalább két héttel a Nobel-díj odaítélése előtt kellett volna hangoztatnia” – vélekedett Herta Müller. A dél-afrikai Nobel-békedíjas Desmond Tutu kezdeményezésére egy petíció került ki az internetre, mely Liu és felesége szabadon bocsátását követeli. A kezdeményezést eddig 134 Nobel-díjas írta alá, Mo Jen azonban nincs közöttük.

„A dolgot némiképp árnyalja, hogy Mo Jen művei Liu Hsziao-po-val kapcsolatos nyilatkozata után, Nobel-díj ide, nemzetközi figyelem oda, Kínában napokra elérhetetlenné váltak, bár addig az összes írása ingyenesen hozzáférhető volt” – mutat rá a helyzet bonyolultságára Kalmár Éva sinológus, műfordító.

Ki is ez a Mo Jen?

Guan Moye 1955-ben született egy Santung tartománybeli parasztcsaládba. Családja megszenvedte a Nagy ugrás politikáját, és az azzal járó éhínséget. Előfordult, hogy fakérget és füvet ettek a túlélés érdekében. Mo Jen több interjújában is beszámolt a kínai falvak szegénységéről és elmaradottságáról. Az éhezés sok regényében köszön vissza, hol keserűséggel, hol iróniával. Az éhség árnyéka mind a mai napig elkíséri az immár városivá lett írót; állítólag szokásává vált, hogy megszagolja a boltban a gabonaféléket.

„Ha fejszével kettévágtunk egy darab szenet, találtunk benne gyantát és leveleket. Amikor ezeket ettük, úgy éreztük, hogy nagyon jó az ízük” – emlékezett vissza egy interjúban.

Mindezek mellett elmondása szerint ő és testvérei boldog éveket töltöttek gyerekként a sötét és szűkös házban. A négy testvér közül Mo volt a legfiatalabb, aki a falu minden lakóját azzal kergette az őrületbe, hogy minduntalan könyveket kért kölcsön. Akkoriban persze nehéz volt irodalomhoz hozzájutni, ezért bármit elolvasott, a kalandregényektől az orvosi szakkönyvekig. A könyvekért cserébe pedig mezőgazdasági munkát végzett.

Az 57 éves író regényeinek többsége falujában (Gaomi) játszódik. Ping’an „északkeleti falu”-ként, vagyis Dongbei-ként jelenik meg műveiben. „A népmese fontos része a regényeimnek. Ez a műfaj a munkáim többségére hatással van” – vallja az író.

A falu alacsonyan fekvő területen helyezkedik el, ami azt jelenti, hogy gyakran árasztotta el a folyó. A gazdálkodók csak hosszú szárú növényeket tudtak ültetni. A 60-as évek közepéig végtelen cirokmező terebélyesedett a falu körül, mára modern épületek váltották fel a hajdani vörös hullámzású növénytengert. Amikor 1987-ben Zhang Yimou megfilmesítette Mo 800 oldalas nagyregényét, a Vörös cirokmezőt, akkor már a filmben látható cirokmezőket kimondottan a forgatás kedvéért ültették. A film 1988-ban Arany Medve-díjat nyert a Berlini Filmfesztiválon. A történet egy gazdag, öreg lepráshoz feleségül kényszerített fiatal lány (Qong Li) felszabadulásával párhuzamosan mutatja be egy falu fölkelését az 1930-as évekbeli japán megszállás idején, úgy, hogy az író kínai nők iránt érzett tisztelete és nagyrabecsülése is előtérbe kerül.

Addig Mo Jen-t, ha nem is üldözték a hazájában, de gyakran érték támadások a művei kapcsán. Honi viszonylatban úgy érthetjük meg legkönnyebben, hogy a hazai TTT kultúrpolitikai besorolás alapján Mo a „tűrt” kategóriába tartozott. A 80-as években többször tiltólistára került, és a háttérbe szorított irodalmárok táborát gyarapította, egészen a Vörös cirokmező bemutatásáig, miután a nemzetközi irodalom is felfigyelt a kínai íróra. Ez a siker indította el azt a folyamatot, amelynek köszönhetően végül a hivatalos kínai irodalom is befogadta.

„Guan Moye-ből már gyakorlatilag gyermekkorában Mo Jen lett – fejtegeti az írói álnévválasztás sejtelmességét Kalmár Éva. – „Az 1966-ban indított kulturális forradalom őrültségei számos fiatal kínai mellett rá is nagy hatást gyakoroltak. A szülei ekkortájt tanították meg arra, hogy házon kívül soha ne szólaljon meg. Az túl veszélyes. Innen ered írói álneve is. Mo Jen (莫言) azt jelenti: nem beszél.”

Guan Moye első, 70-es évekbeli írói próbálkozásait tartják irodalmi pályafutása kezdetének. Akkor kezdte komolyan venni az írói munkát, amikor az egyik szomszédja elmondta neki, hogy a regényírók akár napi háromszor is ehetnek húsos táskát. Habár Mo Jen felnőtt lett és mindennap jól is lakhat, a gyermekkori nagy éhezésekre visszaemlékezve továbbra is úgy érzi, hogy a gabona, az élelmiszer, nem pedig az arany vagy gyémánt a világon a legdrágább és legértékesebb az emberiség számára.

Szülőföldjét 1976-ban hagyta el. A hadsereg behívója számára a kitörést jelentette, hiszen a seregben kezdett el írni, hogy később a katonai egyetemen tanítson irodalmat és írástechnikát. A sereg művészeti és irodalmi intézetében tanult, majd Pekingben szerzett diplomát. Később fiatalkora szenvedéseiből merített műveihez, amelyek többek közt a korrupcióval, a kínai társadalom dekadenciájával, a családtervezési politikával és a vidéki élettel foglalkoznak. A szülőföldje és az irodalma szorosan kötődik egymáshoz, azt ellenzői sem vitatják, hogy sohasem felejtette el, honnan jött.

Első alkotói korszakának műveit tekintve az ún. gyökérkereső írók közé sorolható. A „kulturális forradalom” (1966–1976) után induló kínai írók közül sokan a kínai hagyományok mélyét kutatva próbálták megújítani a kínai irodalmat. Állítólag Mo nagyapja rengeteg népmesét mondott esténként gyerekkorukban. Az író műveiben a fantáziavilág, a képzelet, a hagyomány és a valóság alkot egy izgalmas, semmihez sem hasonlítható elegyet. Regényeiben az emberek sokszor viccelődnek a szegénységgel. Ezt azzal magyarázza, hogy a humor egy olyan gyógyír, mely segít a hétköznapi embereknek túlélni. Ugyanakkor ne higgyük azt, hogy Gaomi világa csak szűk keresztmetszete lenne Kína sokszínűségének. Regényeiben, novelláiban ugyanis Gaomi az egész kínai társadalom kicsinyített mása.

Az erőteljes társadalomkritikára hozott példák hosszú sora hangzik el Kalmár Éva szájából. Nem véletlen, hiszen Mo Jen teljes életművét kiteszik ezek a regények és novellák.

„Tizenhárom lépés (Shisan bu) című regényében egy Jüan-korban kedvelt történetből kölcsönöz mulatságos helyzetet a világ fonák állapotának ábrázolására. A regény főhőse, egy fizikatanár meghal, holttestét fagyasztószekrénybe zárják, de különös körülmények között feltámad. Felesége, aki halottnak tudja, nem engedi be a házba. Majd egy kozmetikus átmaszkírozza saját férjének képére, és elküldi dolgozni, hogy pénzt keressen. De a férfi nem találja a helyét, hontalan kísértetként bolyong a világban.

Lélekbemarkoló, mulatságos és groteszk szatíra az író 1992-es regénye, a Szeszföld (Jiuguo). A történet alapja egy nyomozó tragikomikus útja a Szeszföld nevű városkába, ahol minden lakó a szeszgyárban dolgozik. A feladata kideríteni, hogy a helységben valóban esznek-e gyermeket. A gyanú beigazolódik, a helyi Szeszfőiskolán a „Különleges ételek tanszakon” az előadónő külön hangsúlyozza a hallgatóknak: nem ember, csak az étel alapanyaga, amit látnak. De a nyomozó akárhol megfordul, minden dolog elintézési módja, hogy isznak, és őt is mindig leitatják. A történet elég zavaros, a kommunista káderek halálra eszik és isszák magukat, mert ez a párton belüli felemelkedés elengedhetetlen feltétele.

Az író legkedvesebb művének a Dús keblek, széles fenekek című 1995-ben megjelent regényét tartja, mely egy anya, kilenc lánya és egyetlen fia történetét beszéli el. Minden rész más-más időszakban játszódik, és más szemszögből láttatja a szereplők sorsát. Megismerhetjük egy vidéki falu viszontagságos hétköznapjait, ellenállásukat a német invázióval szemben, küzdelmüket a japán megszállás idején, a Kuomintang és Mao Ce-tung csapatai között dúló polgárháborút, a féktelen kapitalizmus kezdeti hatását. A hatalom követelésére a nacionalistákat, kommunistákat egybemosó sorokat és a túl erotikusnak ítélt részeket cenzúrázták is a könyvből, csak 2008-ban adták ki a teljes regényt.

Legújabb, Béka című kötetében egy vidéki kórház egyik osztályát mutatja be, amiben a hivatalos egyke-politikát veszi górcső alá. Mo 11. regénye, egy vidéki doktornő tapasztalatain keresztül mutatja be a családtervezési politika következményeit. A regény 2011-ben megkapta a 8. irodalmi Mao Dun-díjat.”

Mi is az a hallucinatorikus realizmus?

„Hallucinatorikus realizmussal egyesíti a képzeletet és a valóságot, a múlt és a jelen társadalmát” – indokolta döntését a svéd Akadémia a Nobel-díj odaítélésekor. Az író egy olyan világot teremtett a fantázia és a valóság, a történelmi és társadalmi síkok keverékéből, amely komplexitásában Márquez és Faulkner munkáira emlékeztet.

„Egyedülálló szerzői munkássággal van dolgunk” – mondta az SR svéd rádiónak Peter Englund, az akadémia titkára a bejelentést követően. Mint fogalmazott, Mo Jen egyedülálló bepillantást nyújt egy kivételes miliőbe. Az író stílusát sokan Franz Kafkáéhoz és Joseph Helleréhez hasonlítják, Englund szerint Mo Faulkner, Dickens és Rabelais egyvelege. Munkássága a régi kínai irodalomra épül, és a távol-keleti nép mesélő hagyományai is tovább élnek műveiben.

A hallucinatorikus realizmus több mint 30 évvel ezelőtt jelent meg Kínában, amikor egymás után adták ki a latin-amerikai írók műveinek és publicisztikai írásainak fordításait. A kínai írók, köztük Mo Jen, Yan Lianke és Ke Fei is azt vallották, hogy a kínai íróknak ezekből a művekből kell ihletett meríteniük. A hallucinatorikus realizmus vonalát követő regényirodalom, noha misztikusnak tűnik, mélyreható társadalomkritikát fogalmaz meg, és behatóan elemzi az emberi természetet. A mágikus realizmus kínai változata ez, modern szerkesztésmóddal, különféle idősíkok egymásra vetítésével. Mo a hallucinatorikus realizmust népmesékkel színezi, amely így közelebb áll a nyugati olvasók ízléséhez.

„Mo Jen Kína egy olyan vidékének falusi életét festi meg műveiben, ahol más emberek idegenül érzik magukat. Az író azonban része ennek a világnak” – emelte ki Englund.

Mi az író feladata?

Sartre véleménye szerint az író mindig egy szituációban tevékenykedik, és irodalmi tevékenységével a világot valamilyenként ábrázolja, ezzel szembesülésre, felelősségvállalásra késztet, továbbá a világ megváltoztatására hív fel. Ezért nem beszélhetünk önmagáért való alkotásról, hiszen voltaképpen minden irodalom elkötelezett irodalom. Ugyanakkor Mo Jen nevét milliók ismerték meg a Nobel-díj kapcsán. Olyan milliók, akik talán sohasem fogják elolvasni egyetlen könyvét sem, ám közéleti szereplőként akarva, akaratlanul a köztudatba került a személye.

Nemrégiben nyilvános támadások kereszttüzébe került, mivel fiatalkorában Mao Ce-tung egy híres beszédét kézzel lemásolta. Pedig akkortájt semmi különös nem volt ebben. Főleg egy (egészen 1997-ig), a katonaság kötelékébe tartozó fiatal író részéről. Mások felróják neki, hogy nem használja fel ismertségét a cenzúra elleni tiltakozásra. Mo Jen egyértelműen kiállt Kao Hszing-csien mellett (előző kínai irodalmi Nobel-díjas, már francia állampolgár volt, mikor 2000-ben neki ítélték az irodalmi díjat), valamint nyilvánosan állást foglalt Liu Hsziao-po szabadon engedése mellett.

Mo Jen hazájában is híres és elismert író, bírálói viszont épp azt róják fel neki, hogy túl közel áll a kommunista párthoz, hírnevével pedig igen óvatosan bánik, ügyelve, hogy ne keveredjen a másként gondolkodók oldalára. „Az írók a lelkiismeretüknek írnak, a közönségnek, a lelküknek. Senki sem azért ír, hogy díjakat nyerjen” – mondta Mo Jen egy alkalommal a China Daily című lapnak adott interjúban. Mo Jen nem a hatalom kegyeltje, de a disszidensek táborát sem gyarapítja. Kínában él, művei is egytől egyig itt jelennek meg, ez pedig ritkaságszámba megy.

Mo Jen Nobel-díján túl…

A távol-keleti országban sokan Kína növekvő hatalmának és a nemzetközi porondon betöltött egyre jelentősebb szerepének elismeréseként tekintenek a Nobel-díjra. Azonban ez eddig több szégyent, mint dicsőséget hozott az országnak. A békedíj manapság „Kína-ellenes” díjként él a köztudatban. A Peking által szeparatistának tartott dalai láma is megkapta az elismerést, csakúgy, mint az ellenzéki Liu Hsziao-po, akit 11 év szabadságvesztéssel sújtott a hatalom. A központi sajtóügynökség (Hszinhua) tudomást szerezve Mo Jen irodalmi Nobel-díjáról, azonnal nyilvánosságra hozta a televíziós adásokat is megszakítva, és minden visszafogottság nélkül gratulált az írónak. A kormány egyértelmű támogatása és öröme után a világ közélete azonnal valamiféle állásfoglalást várt Mo Jen-től, aki láthatóan nem kívánt írói szerepén túl zavaros nemzetközi vizekre evezni.

Mo győzelme a kínai irodalom renoméján mindenképpen javít. Kína klasszikus irodalma több ezer éves múlttal büszkélkedhet, és széles körben elismert. Ezzel szemben a kortárs irodalom már kevésbé ismert Kínán kívül. Ez a viszonylag rövidebb múlttal és a komplex politikai hatásokkal magyarázható. Pedig a kortárs kínai irodalom több remek íróval is büszkélkedhet, köztük Lu Hszün-nel, Ba Jin-nel és Mao Dun-nel.

„Egy írónak fel kell háborodnia, és kritizálnia kell a társadalom sötét oldalát és az emberi lélek mocskosságát” – jelentette ki 2009-ben, a Frankfurti Könyvvásáron. „Néhányan ezt az utcán üvöltve teszik, mások otthon maradnak, és irodalom révén adnak hangot véleményüknek.” Kritikái műveiben öltenek testet. Az egyetlen cím, amelyet elfogad, az írói cím. „Senki szóvivője nem vagyok. Követelem hőseim függetlenségét, ahogy a magamét is.” Ez a szemlélet pedig ugyanúgy érvényes Pekingben, ahogy Budapesten, vagy Brüsszelben.