Patsch Ferenc SJ: Kína évszázada?

A jövőről beszélni mindig kockázatos – hiszen nem vagyunk váteszek. Mégsem lehetetlen a jelenlegi világfolyamatokból már most, a 21. század elején következtetni arra, hogy úgymond „mennyire lesz kínai a világ” a század végére. Ami az előrejelzéseket illeti, úgy tűnik, a globális hatalmi struktúrákon belül még a vártnál is radikálisabb változások várhatók. A világ fokozatosan átáll az eddigi kétpólusú működésmódról a többpólusú modellre, mely az együttélés eddiginél empatikusabb, toleránsabb és békésebb – végső soron tehát keresztényibb – gyakorlatát vetíti előre.

Történet egy „konfuciánus bölcsről”

Az egykori német kancellár, Helmut Schmidt, egy a Die Zeit napilapnak nemrégiben adott interjúban (Die Zeit, N. 37, 2012. szeptember 6, 8-9) elmesélt egy történetet, amely Teng Hsziao-ping-gel való egyik személyes találkozásáról szól. Az eset 1983-ban történt, amikor a két politikus egy hivatalos találkozó alkalmával, egyetlen tolmács jelenlétében hosszan beszélgetett egymással. Akkoriban már vagy tíz éve ismerték egymást és az idők során valamiféle bizalmi kapcsolat alakult ki köztük.
A már-már nyílt légkörűnek mondható eszmecsere során Schmidt egy provokatív megjegyzésre ragadtatta magát: „A pekingi kormány tagjai nem őszinték!” – mondta. – „Kommunistának mondják magukat, pedig valójában konfuciánusok.”
A kendőzetlen megjegyzés – meséli a német politikus – egy pillanatra meglepte kínai vendéglátóját. Pár másodpercre elhallgatott, majd két rövid szóval válaszolt:
„Na és…?”

A konfuciánus gondolkodásmód nagy előnye, hogy közösségelvű, toleráns és nincs közvetlen vallási vonatkozása. Nyilván ennek köszönhető, hogy Kínában – az európai történelemtől eltérően – sohasem vívtak véres vallásháborúkat. A konfuciánus mentalitásból mintha teljes egészében hiányozna az európaiakra gyakran jellemző kényszeres tanítani akarás – hát még az amerikai pünkösdista keresztények misszionáriusi buzgósága! Mellesleg szólva elég kétséges, hogy a nyugati kulturális és vallási arrogancia erős szentírási gyökerekkel rendelkezne – a másokkal szemben vallási téren megnyilatkozó türelmetlenség inkább egyfajta időleges és egy sajátos történelmi időszakra jellemző bibliaolvasatot tükröz.
Bizonyos mértékig azonban a modern nyugati kultúrához mindmáig hozzátartozik
az igény, hogy más népeket (kormányokat, állami berendezkedéseket és egyes embereket is) mintegy „meg akarjon javítani”. A többiek mintha lépten-nyomon
azt hallanák ki a megnyilatkozásainkból: „Én felvilágosult vagyok, és azt akarom, hogy te is felvilágosodott légy!”

Az emberi jogok kérdése

Ennek a mentalitásnak megvan a pozitív oldala is: egy jobb világot akar teremteni.
A nyugati emberek nem egykönnyen nyugszanak bele, hogy a világ számos pontján nem tisztelik az emberi méltóságot, és megsértik az emberi jogokat. Ha azonban annak tisztázására akarnánk vállalkozni, hogy mely jogok is számítanak valóban egyetemesnek, nem várt nehézségek támadnak. Valószínűleg az ázsiai kultúrákban sem vitatnák el az egyén jogát az élethez, a biztonsághoz, a munkához,
a családalapításhoz, önmaga és gyermekei orvosi ellátásához és oktatásához.

Ám nagyon is kérdéses, hogy ugyanilyen egyetemes jognak számítana-e
a szemükben a gyülekezési és a szabad véleménynyilvánítási jog, vagy éppen
a szabad vallásgyakorlás joga. Ezekben a kérdésekben nehéz egyetértésre jutni;
a szélsőségek és a leegyszerűsítő megközelítések azonban bizonnyal kerülendők.
A kritikátlan szabadság nyugati kultusza ellen például legalább két nyomós ok szól. Egyrészt, nem igaz a radikális posztmodern tétel, miszerint a több szabadság az egyes ember életében automatikusan nagyobb boldogságot is eredményez (a könnyű drogok legalizálása vagy az internetes pornográfiához való korlátlan hozzáférés joga például bizonnyal nem egyértelműen pozitív nyugati vívmány). Mivel minden közösségen belül szükség van szabályozásra, a „tekintély” nyugaton lejáratott fogalma rehabilitációra szorul.

Ez katona-politikailag is igazolható: a világ sok részén, ahol hiányzik az erős központi hatalom (mint mondjuk a Mohamed Kadhafi bukása utáni Líbiában), szinte a földből nőnek ki a helyi hadurak, akik mindegyike egy-egy potenciális diktátor – vagy vallási fanatikus. Másrészt, az úgynevezett „szabad világ” (a nyugat) elsősorban nem abban különbözik a világ többi részétől, hogy valóban sokkal szabadabb, hanem legfeljebb nem veszi észre saját megkötözöttségeit. Minden gondolkodás feltételekhez kötött, legfeljebb sokan nem látnak rá tulajdon korlátaikra (előítéleteikre, biztonság-, kényelem- és fogyasztás-függőségükre stb.). Vajon amikor a nyugati politikusok és feministák előszeretettel és emelt hangon kérik számon például az iszlám kormányokon a nők jogait, nem lehetséges-e, hogy vaknak bizonyulnak arra a kizsákmányolásra, amely a nőkkel saját országaikban történik, törvényileg szentesítve, a reklám és a divat világában?

Témánk szempontjából a legfontosabb különbség tehát a nyugati és a keleti mentalitás között, hogy Japánban, Koreában vagy akár Kínában is, általában nem gondolják az emberek (legyenek bár gazdasági szakértők, tudósok vagy politikusok), hogy nekik kellene megmondani, mi mindenen kell másoknak változtatni, hogy jobban tudják kormányozni a maguk vagy országaik életét. Úgy tartják: ez nem a mi dolgunk! Ők inkább csak a saját ideológia-mentesnek vallott gazdasági érdekeiket igyekeznek érvényre juttatni, amikor üzletet kötnek. A nyugatnak azonban kifejezett misszionáriusi ambíciói vannak, amikor a demokráciát és az egyetemes emberi jogokat igyekszik terjeszteni – éspedig leginkább szigorúan az általa elképzelt formában…

Persze a nyugati ambíció jogosságát olykor nehéz kétségbe vonni. Vajon nem kötelessége-e beavatkoznia az Egyesült Nemzetek Szervezetének – vagy akár egy arra alkalmas más államszervezetnek is –, ha mondjuk ilyen áron megelőzhető egy újabb a maoista Vörös Khmerek, a fanatizált ruandai hutuk, vagy a szerb csetnikek által elkövetett népirtáshoz fogható tragédia? Alighanem hajlunk azt gondolni: igenis kötelessége; különösen, ha egy nagyobb ország vagy népcsoport kezdi tizedelni a kisebbséget. (Érdemes észrevenni persze, hogy ilyenkor ösztönös állásfoglalásunk az igazságos háború középkorban kidolgozott keresztény teológiai tanításán alapul!) De vajon nem ugyanez az erkölcsi kötelesség áll-e fenn az immár évtizedek óta húzódó csecsenföldi konfliktusra, a napjainkban zajló szíriai polgárháborúra, vagy a Mennyei Béke Terén 1989 áprilisában a hatalom által vérbefojtott diáktüntetésekre vonatkozóan? S ha ott nem így láttuk, az vajon csak „reálpolitikánknak”, vagy az erkölcsi kérdésekben alkalmazott kettős mércénknek volt köszönhető?

Időzített bombák az Ázsiai kontinensen?

Egyetlen politológia-tankönyv sem tartalmaz egyértelmű válaszokat a fenti kérdésekre; s ez nem is csoda, hiszen ilyen válasz elvileg sem adható, tekintettel maguk a kérdések gyakorlati jellegére és konkrét történeti helyzetbe ágyazottságára. Meg kell békülnünk a ténnyel: elvileg sokszempontú erkölcsi univerzumban élünk, s így döntéseink nem mentesíthetők a tévedés veszélyétől.

Hadd utaljak még ebben az összefüggésben néhány sajátosan ázsiai problémára, melyek egyúttal potenciális veszélyforrások a világbékére nézve is. A kínai gazdaság gyors ütemű növekedése előre nem látható társadalmi következményekkel, instabilitással járhat (a gyarapodó középosztály rendszerint politikai jogokat követel magának); e gazdaság nagysága regionális egyensúlyvesztéssel fenyeget; a Japán és Kína közti politikai feszültségek – a térség akut nemzetközi problémáival együtt (Korea, Taiwan, Kasmír) – kiélesedhetnek és eszkalálódhatnak; a hagyományos kínai nemzeti öntudat a gazdasági mutatókkal egyenes arányban erősödőben van stb. Nem véletlen tehát, ha a térség országai olyan erős globális aktorokat kívánnak, amelyek képesek ellensúlyozni Kína hegemóniára való törekvéseit.

A világ lassú egységesülésének folyamata

A világ integrálódik. Mind nagyobb területek keresik a gazdasági, politikai és katonai egységesülés útját; hiszen ma ez az egyetlen módja annak, hogy valaki fajsúlyos tényezőként szerepelhessen a világ 21. századi geopolitikai térképén. A területi integráció modellje persze nem lehet az egész világ számára az Egyesült Államok vagy az Európai Unió. Az önrendelkezés igénye és a központosítás követelménye ugyanis két olyan legitim politikai faktor, amelyek ideális aránya minden térségben más és más, s amelyek – bár látszólag egymás ellenében hatnak – az együttélés szorosan összetartozó egyensúlyi tényezőjét képezik. Hiszen bármely élő szervezet zavartalan működéséhez is e két alapvető elem – az egyes sejtek autonómiája (önálló működésének joga) és a nagyobb egység iránti szolidaritása (a közösség életéért vállalt felelősség kötelessége) – szükségeltetik a dinamikus egyensúly fenntartásához. Mindkettő zavara a szervezet elhalásához vezet: vagy lassú sorvadás útján, vagy az egyes sejt gyors, rákos jellegű túlburjánzása révén.

Az összehangolt működés, az integráció tehát egyúttal a túlélés elengedhetetlen feltétele. A globális egységesülés folyamata azonban előreláthatólag lassú lesz, és a jövőben is számos akadályba ütközik majd. Mindez már Európa dimenziói esetében is megfigyelhető: egyrészt a kontinens 23 nyelve semmiképpen sem könnyíti meg a szótértést; másrészt számolni kell a nemzeti érzés nem alábecsülhető jelentőségével (mely különösen a mi térségünkre jellemző). Ezek a nehézségek azonban csak lassíthatják, de meg nem állítják a fejlődést. Valójában itt olyan folyamatok zajlanak, amelyek lépései csak évszázadokban mérhetők (már jóval Hitler előtt Napóleon is egyesíteni akarta Európát). A nehézségek azonban – paradox módon – hasznára válnak a végeredménynek, hiszen ha lassabb az előrehaladás, mód nyílik a sokféle összetevő finomhangolására.

Európa több mint 60 éve békében él – ez a mindenkori regionális egységesülés mellett felhozható legsúlyosabb érv! Gazdasági válság ide vagy oda, kontinensünk elöregedő társadalmainak polgárai várhatóan továbbra is kényelmes és biztonságos életet élnek majd – legalábbis a világ többi részével összehasonlítva. Bár elégedettek sohasem leszünk (talán nemzeti karakterjegy ez), mégis érdemes megfontolni: a világ „nem-nyugati” felében egyáltalán nem magától értetődőek a társadalmi szervezettség nálunk megszokott intézményei: a hó végével kézhez kapott fizetés vagy nyugdíj, a működő tömegközlekedés, az áruval teli élelmiszerboltok, vagy az az egyszerű tény, hogy sötétedés után is bárki biztonsággal sétálhat a magyar falvak és városok utcáin. Aki elhagyja Európát (és történetesen nem Ausztrália vagy Észak-Amerika felé utazik), hamar szembesül azzal a ténnyel, hogy az emberiség privilegizált, kisebbik hányadához tartozunk.

Útban egy többpólusú világ felé

A közelmúltra visszatekintve a 20. századot Amerika századaként szokás emlegetni. A 21. század vajon Kína évszázada lesz? A kérdés megválaszolása – mint a fentiekből is kiderült – nem egyértelmű. Ami a bruttó nemzeti össztermék alakulását illeti, az előrejelzések szerint Kína már 2035-re megelőzi az Egyesült Államokat – tehát e tekintetben mintegy neki áll az új század zászlaja. Soft power, azaz vonzerő tekintetében azonban már korántsem olyan rózsásak a kilátásai; s talán nem is csupán a kínai nyelv miatt, ami pedig bizonnyal jelentős akadály mindenki számára, aki betelepülőként otthon akarja magát érezni a kontinensnyi országban. Túlságosan leegyszerűsítő volna – bár nem nélkülözne minden alapot – az a megállapítás is, miszerint a világ hatalmi súlypontja fokozatosan eltolódik az Atlanti-óceántól a Csendes-óceán felé. Valószínűtlen azonban, hogy Kína egyetlen évszázad alatt olyan katonai hatalomra lenne képes szert tenni, amellyel egyedül is ellenőrzést tudna gyakorolni az egész csendes óceáni térség felett. Ennél radikálisabb paradigmaváltásra kell felkészülnünk.

A nyugati civilizáció története során mindvégig két egymással szemben álló
(ellen-)fél versengett a hatalomért. Nem csak a legendás Cato, de minden római számára is világos volt, hogy uralmuk érdekében Karthágónak el kell pusztulnia. There can be only one – e duális paradigma egészen Moszkva és Washington (valamint az általuk reprezentált két világrend) hidegháborús szembenállásáig érvényben maradt. A kétpólusú világ eddig érvényes modellje azonban a hatalmi decentralizáció mai fokán tarthatatlanná vált: fel kell váltania egy békésebb, elfogadóbb, dialogikusabb modellnek – mert mára ez a világ fennmaradásának feltétele. A 21. század folyamán tehát Kína és Amerika versengeni fognak egymással a Csendes-Óceán ellenőrzéséért; s ha Európa képes lesz további áldozatokat hozni egységének fenntartásáért (tehát ha változatlanul nem a „kevesebb”, hanem a „több Európa” modellje mellett voksol), akkor felzárkózik a világ harmadik pólusává. Oroszország ortodox keresztény gyökereinél fogva ugyanide húz majd; az arab világ, Dél-Amerika és Afrika egységesülése pedig előreláthatólag még további néhány évszázadot vesz igénybe. Mindez azonban nem működhet az egyközpontúság intoleráns paradigmája alapján. Van mit tanulnunk egy a posztmodernitás (plurális) világhelyzetében megélt kereszténységtől…

Az Indiában született Nobel-díjas angol író és költő, Rudyard Kipling East and West című balladájában így ír: „Kelet kelet, nyugat pedig nyugat; sohasem találnak el egymáshoz.” De vajon igaza van-e? Szeretném hinni, hogy inkább Jézus Krisztus próféciája válik valóra: „Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában” (Mt 8,11). Ez a mondat mintha a kereszténység egy elfelejtett arcát ragyogtatná fel, amely a modern intolerancia hosszú századai alatt csak mintegy búvópatak formájában létezett. Ez az arc erőszakmentes, misztikus és meghívó. Szó sincs bármiféle kényszerről; az invitáció inkább valamiféle szelíd részesedésre szól: részesedésre egy közös asztal gazdagságából-öröméből. Az evangéliumból tudjuk: az egész emberiség – az egyetlen Atya valamennyi gyermeke – hivatalos a testvériség ünnepére, amely a maga teljességében csak „odaát”, az örök életben valósul meg, de amelynek előíze már itt a Földön érezhető. Bárcsak sikerülne már most, posztmodern keresztény életünkkel minél inkább előkészíteni e többpólusú, elfogadó és erőszakmentes ország eljövetelét!