Előző cikk Következő cikk

Mervay Mátyás: Katolikusok a Mennyei Birodalomban

Két templom és egy kis történelem Tiencsin városából

Kína tengerparthoz közelebb eső városaiban járva, időnként fel-felbukkan a megszokott szürke egyen-lakótömbök, irodaházak vagy a régebbi korokat idéző hagyományos épületek közül egy-egy torony, kereszttel a tetején. Nem várná az ember, egyrészt a kulturális távolság miatt (buddhista vagy konfuciánus templomokról írnak az útikönyvek általában), másrészt a hivatalosan ateista ideológiát hirdető állam ismeretében.

kKínában tehát állnak még azok a templomok, amelyeket a 19-20. század fordulóján emeltek azok a misszionáriusok, akik a Mennyei Birodalmat erőszakkal megnyitó nyugati nagyhatalmak nyomában érkeztek. A 19. század végének nyugat-ellenes megmozdulásai, a japán megszállás és a polgárháború borzalmai, valamint az 50-es évek üldöztetései mind nyomot hagytak ezeken az épületeken, még ha azok falait időről-időre újravakolták is. Az utóbbi három évtizedben azonban nemcsak a falak újultak meg, de e templomokat látogató hívek száma is látványosan gyarapodni kezdett.  

Az első templom és a Tiencsini mészárlás

Az 19. század második feléig kell visszanyúlnunk a történelemben, hogy az ópiumháborúk nyomán a mandzsu császárra kényszerített Tiencsini Szerződést (1858) követően a francia és angol kereskedők és katonák villái mellett az első római katolikus templom épülésének tanúi lehessünk a Pohajtenger közelében fekvő városban (a brit lobogó alatt érkező lelkészek esetében elsősorban protestáns hitterjesztésről beszélhetünk). A katolikus missziót főként francia papok és szerzetesek, különösen a lazaristák vezették. Első központjuk 1869-ben készült el
a külföldiek saját zónáin kívül eső területen, a város folyójának, a Hajhónak (Haihe) az északi partján. A fa- és téglaszerkezetes, 30 méter hosszú, 10 méter széles Győzedelmes Miasszonyunk (Notre-Dames de Victoires) nevű templom 10 méteres tornya ebben az időben még messziről kimagaslott az akkoriban főként földszintes kis viskók között. Ahogyan az várható volt, az őshonos lakosság ellenségesen viseltetett a „fehér ördögök” iránt, akik a jól ismert gyarmatosítói gőggel és azzal, hogy nem tartoztak felelősséggel saját kormányaikon kívül senki másnak, újból és újból megalázták az ősi kultúrájukra büszke kínaiakat.

Nem javított a kínaiak szemében a helyi katolikusok megítélésén az sem, hogy egészen 1926-ig – amikor XI. Pius pápa kínai származású püspököket nevezett ki – a klérus is idegenekből állt, és az érdekből megkeresztelkedő „rizs-keresztények” is csak növelték az ellenszenvet a lakosság körében. A feszültség szükségszerűen konfliktusokhoz vezetett, hogy csak a Kína-szerte legnagyobb megmozdulást említsük, a Bokszer-lázadás (1890–1901) minden olyan ellen irányult, ami „nyugati”, így óhatatlanul a kereszténység ellen is.

A kisebb-nagyobb súrlódások folyamatosan terítéken voltak, amióta a győztes pozíciójából diktáló hatalmak biztosították térítőik számára a szabad tevékenykedést. Tiencsin városában a nemrég felépült templom melletti árvaházat (ma városi kórház) fenntartó francia misszionáriusokat például emberrablással és kínai gyermekek agymosásával vádolták meg 1870-ben.

A feldühödött lakosságot nem akadályozták meg a mandzsu-kínai hatóságok abban, hogy felégessék a – kínai nevén – Wanghailou templomot és a közeli francia konzulátust. A lincshangulatban tizennyolc külföldi vesztette életét, köztük a konzul, több apáca és kereskedő. Később a nyugati hatalmak panaszára a Csing (Qing) vezetés kártérítést fizetett az incidensért. Ahhoz, hogy megérthessük az őslakosság ezen elkeseredett reakcióját, érdemes kicsit jobban az események mögé tekintenünk. A hódítók nyomában érkező hitterjesztők, akárcsak laikus (és fegyveres) társaik egyaránt tudatában voltak Tiencsin stratégiai jelentőségének, akárcsak az elmúlt idők kínai uralkodói is, akik „Peking kapujának” is nevezték a Hajho partján fekvő várost. (Később a nyugatiak által bokszereknek nevezett Nyugat-ellenes felkelés leverésekor is kulcsfontosságú szerepet kapott a főváros ellen induló szövetséges akciókban.) Szimbolikus jelentősége van annak a körülménynek, hogy a franciák a második ópiumháború megnyerése után első konzulátusukat egy valamikori Csing császári palota helyén építették fel, misszionáriusaik pedig egy buddhista és egy taoista templomot bontottak le, hogy „helyet csináljanak” az újonnan tervezett Miasszonyunknak.

Nem kell talán sokat magyarázni, hogy milyen érzéseket kelthettek a környék lakóiban ezek az események, amelyeket csak tetézett az európaiaktól elszenvedett vereségre emlékeztető „győzedelmes” jelző a templom nevében. A lazaristák által vezetett árvaházról azonban alapvetően pozitív kép élt a helyiekben mindaddig, amed dig két botrány meg nem tépázta az intézmény hírnevét. Egy alkalommal járvány tört ki a misszionáriusok kórházában, amelyben sokan meghaltak.

A meghaltak testét a szükséghelyzet miatti sietségben óvatlanul földelték el, ami folytán a környék kóbor kutyáit csak nehezen lehetett megfékezni a tetemek kiásásában és széthordásában. A kedélyeket érthető módon felkavaró eset után egy sokkal összetettebb ügy robbant ki, amikor a lelencházat gyermekek elrablásával, velük való kereskedéssel vádolták meg a mandzsu hatóságok. Az esemény hátterében a templomot irányító francia pap ötlete állt, aki utasította a nővéreket, hogy akár pénzért cserébe is, de gyűjtsenek környékbeli gyermekeket az árvaházba, ahol azok majd keresztény hitben nevelkedhetnek. Természetesen nemsokára az üzlet lehetőségét megszimatolva, több kínai „üzletember” is gyermekkereskedésbe kezdett, tetézve az amúgy is törvényellenes üzelmeket. Mindez igencsak rossz fényt vetett a helyi katolikus közösségre, amelynek jórészt nemrég megkeresztelt tagjai 1870-ben, a templomba kényszerültek menekülni a feldühödött tiltakozó tömeg elől.

A kiélezett helyzetben véletlenül (vagy szándékosan – attól függ melyik fél meséli
a történetet) eldördülő pisztoly a konzul kezében végzetes pillanatnak bizonyult, utat nyitva a tömeg lincselésének és a templom felgyújtásának. Az egyházi és világi áldozatokat egyaránt követelő mészárlás megijesztette a nyugati hatalmak bosszújától félő Csing udvart, ezért rövid úton elfojtotta a lázadást és hamarosan vizsgálatot indított, valamint útnak indított Párizsba egy bocsánatkérő-küldöttséget. A bűnösöket (vagy bűnbakokat – megint a mesélőtől függően) rövid úton kézre kerítették és kivégezték, ám a probléma valódi oka továbbra is ott izzott a felszín alatt. Az indulatok újabb, és most már egész Észak-Kínát lángba borító kitöréséig nem is kellett sokáig várni. A század utolsó éveiben, elsősorban a szegény és elkeseredett vidékiekből szerveződő Igazságot és Békét Teremtő Ököl Társasága megrohanta
a külföldiek által lakott zónákat és több mint 3000 keresztényt gyilkolt meg, valamint vérdíjat tűzött ki minden „idegen” fejére.

A harcmodoruk miatt nyugaton bokszereknek nevezett felkelők ellen szövetkezett hatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország, Ausztria– Magyarország, Japán és Oroszország) állampolgáraik és vasútvonalaik védelme ürügyén megszervezték koalíciójukat és büntető hadjáratot indítottak a mandzsu anyacsászárné hanyatló birodalma ellen, amely a győzelem reményében a felkelők mellé állt. 1900 júliusában Tiencsin, őszre pedig Peking is megadta magát, így a szövetségesek az újabb győzelmük során további koncessziós területeket kényszerítettek ki az egyre erőtlenebb Mennyei Birodalomtól. A megkötött béke nyomán az eddig is jelenlévő angolok és franciák mellett a többi szövetséges is zónákhoz jutott Tiencsin városában, így az Osztrák-Magyar Monarchia is, nem messze a franciák másodszor is újjáépítésre szoruló templomától. A Wanghailou-t 1903-ban vehették birtokukba a katolikus hívek, de az újonnan kapott katedrális rangot nem sokáig élvezhette. Viharos története jól szemlélteti a nyugati térítések és az őslakosság közötti viszony alakulását, és habár a 20. században épületét nem rombolták le, híveinek megpróbáltatásai korántsem értek véget a császári Kína 1911-es összeomlásával.

A Tiencsini püspökség és
a Szent József Katedrális

Folytassuk a katolikus közösség történetét egy újabb, máig a város egyik szimbólumának tartott templom bemutatásával. A katolikus egyházfő ugyanis 1912-ben, a mai Pekingi Érsekség néven működő, akkoriban apostoli vikariátusról leválasztott terület élére egy bizonyos Paul-Marie Dumond nevű lazarista szerzetespapot nevezett ki vikáriusnak (helynöknek). Az ő kormányzása alatt vette át a neogótikus székesegyház vezető szerepét 1914-ben, a városközpontban fekvő francia zónán belül egy évvel korábban felépített, neoromán stílusú katedrális. Dumond, a Szent József (Laoxikai, vagy egyszerűen Xikai) templom mellett, melynek sár ga-vörös tégláit Franciaországból szállították át hajón, később iskola és kórház építését is elrendelte (amelyek utódai ma természetesen állami kézben működnek). Észak-Kína legnagyobb román stílusú temploma közel 1900 m2 területen terül el, a mai divatos, belvárosi bevásárlóutca közvetlen közelében. A 45 méter magas épület három tornya a Szentháromságot jelképezi, a homlokzat felől kétoldalt található egy-egy bejárati kapu pedig eredetileg a férfiak és nők külön belépésére szolgált. Kör- és félköríves ablakok eresztik be a fényt a templom belsejébe, ahol a főhajót tizennégy oszlop szegélyezi. A falakat bibliai jelenetek és szentek szobrai díszítik európai stílusban, de kínai feliratokkal.

Dumond halála után ismét egy lazarista francia főpap került az ordináriusi székbe, amelyet 1924-ben Tiencsini Apostoli Vikariátus névre kereszteltek. Jean de Vienne de Hautefeuille szolgálati ideje alatt Kína véres évtizedeket élt. A harmincas évek japán terjeszkedésének borzalmai szinte „észrevétlenül” a második világháború, majd a polgárháború szörnyűségeibe mentek át. Japán kapitulációja után és a nacionalista Kuomintang és a kommunista Vörös Hadsereg közötti harcok kirobbanása idején, 1946-ban Jean de Vienne utolsó francia származású főpapként az újonnan megalakult Tiencsini egyházmegye püspöke lett, a pekingi érsekség egyházkormányzata alatt. Egy 1950-es adat szerint a város lakosságának (akkoriban 360 000 fő) 1,4 százaléka volt regisztrált római katolikus, mintegy 50 000 hívő.

Az egyház a Népköztársaság megalakulása után

Mao Ce-tungék győzelme és hatalomátvétele után, az imperializmus-ellenesség jegyében a kommunista vezetés elüldözte a külföldi misszionáriusokat,
és az egyházat az állam alá rendelte, követve a közel százéves külföldi jelenlét miatt kényszerűségből felfüggesztett korábbi császári gyakorlatot. Azonban azzal, hogy az állampárt ideológiailag egyeduralomra tört és időnként szisztematikus üldözéseket szervezett a klérus ellen – túlment a régről ismert uralkodói gyakorlaton.

Az alkotmányosan biztosított vallásszabadság és szavakban hangoztatott türelemért cserébe a kínai katolikusoktól a Vatikánnal való szakítást várta el, és megalakította
a Kínai Katolikusok Hazafias Szövetségét (KKHSZ), amely ünnepélyesen függetlenedett Rómától, valamint pápai engedély nélkül szentelt fel több püspököt is. Egy évvel később válaszul XII. Pius kiközösítette ezeket a főpapokat. Sokan hűek maradtak azonban az egyetemes egyházhoz, titokban gyakorolva hitüket, a folyamatos üldöztetéseket is vállalva. A Szentszékkel való szakítás miatt a mai napig gondot okoz a főpapok legitimációjának kérdése. Az 50-es évek elején két lazarista, kínai származású püspököt nevezett ki Róma a Tiencsini egyházmegye élére, azonban Alphonsus Zhao (püspök, 1953–1981) a pápához való hűsége miatt 1958-tól még egy, a párthoz hű vezetője is volt a püspökségnek.

A „földalatti egyház” mai napig hivatalban lévő püspökét, Stephen Li Si-de-t 1982-ben iktatta be II. János Pál, de a kínai kormány nem fogadta el. Li megtagadta
a KKHSZ-be való belépést, ezért a „hazafias egyházhoz” tartozó következő püspök (Melchior Shi Hongchen, 1992–2005) kinevezése óta a hegyekben él házi őrizetben. Shi Hongchen püspök 2005-ös halála óta a legális közösségnek nincs püspöke,
de a pápa 2007-es Kínai Katolikusokhoz intézett levele óta a legtöbb „hazafias” pap engedelmességet fogadott a száműzött Li Si-dé-nek.

A külső szemlélő mindenképpen pozitív képet kaphat az egyház itteni helyzetéről, látva a szabadon látogatható miséket, amelyeken szinte nem látni üres padot, vagy a frissen felújított, illetve éppen renoválás alatt álló templomokat. Azonban ha sikerül szóba elegyedni valakivel a hívek közül, egy-egy mondat erejéig kicsit árnyaltabb képet kaphatunk a valóságról. Így például arról, hogy a gyors és lenyűgöző templom-restaurációk főként külföldi (leginkább dél-koreai) segítséggel valósulnak meg, amely összegnek a nagy részét egyébként elnyeli a kínai állami bürokrácia; vagy arról, hogy érdemes óvatosnak lenni még mindig, mert a padokban ájtatos arcú besúgók ülhetnek.