Nemeshegyi Péter SJ: A missziós küldetésről a Szentírásban

A Biblia újszövetségi része világosan beszél a feltámadott Krisztusban hívő emberek missziós küldetéséről. Ennek a küldetésnek gyökere az új, keresztény istenkép, miszerint Isten nem egy magányos lény, hanem Atya, Fiú és Szentlélek.

aA legvilágosabb és leggyakrabban idézett jézusi mondás, amely a hithirdetést a keresztény ember feladatává teszi, Máté evangéliumának záró jelenetében olvasható. A feltámadt Jézus jelenik meg egy hegyen a tizenegy apostolnak, és így szól hozzájuk: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28,18-20)

Jézusnak e szavai szíven ütöttek sok embert, és megváltoztatták életüket. Ezek egyike vagyok én is. Jézus e szavaira válaszolva kértem Jézus Társaságának általános rendfőnökét, hogy küldjön hithirdetőnek Japánba, ahol igyekeztem is 37 éven keresztül, szóban és írásban hirdetni a jézusi evangéliumot.

Minden teremtménynek…

A feltámadt Jézusnak missziós küldetése a többi evangéliumban is olvasható. Lukácsnál a feltámadt Jézus így szól tanítványaihoz Jeruzsálemben: „Krisztus nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek.” (Lk 24,47) „A rátok lejövő Szentlélek erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig.” (ApCsel 1,8) Márk evangéliumának befejező verseiben az asztalnál ülő „tizenegynek” a feltámadt Jézus a következőket mondja: „Menjetek az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15) A legmélyebb értelmű megfogalmazás János evangéliumában olvasható, ahol a feltámadt Jézus így szól tanítványaihoz: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21) A keresztény hithirdetők küldetése tehát az újszövetségi Szentírás szerint Jézusnak az Atya általi küldetéséből ered, és annak folytatása.

Az Isten általi küldetéseknek e kapcsolatát emeli ki a II. vatikáni zsinatnak a missziókról szóló határozata: „A vándorló Egyház természeténél fogva misszionárius, minthogy magának a Fiúnak missziójából és a Szentlélek missziójából származik, az Atyaisten szándéka szerint. E szándék az Atyaisten forrástermészetű szeretetéből fakad; az Atya ugyanis senkitől sem származó őskezdet, akitől a Fiú születik, és akitől a Szentlélek a Fiú által származik, és ez az Atya, túlontúl nagy és irgalmas jóságában szabadon megteremtett minket, és ezen felül ingyenesen arra hívott, hogy vele egyesüljünk életében és dicsőségében; Ő bőségesen árasztotta és folyamatosan árasztja ránk isteni jóságát, úgyhogy a mindenség Teremtője végül minden lesz mindenben, Önmagának dicsőséget, és ugyanakkor nekünk boldogságot szerezve.” (AG 3)

Tehát az Atyaisten, a világ Teremtője ad minden hatalmat a feltámadt Krisztusnak, hiszen Krisztus, a szeplőtelen Bárány, saját vérével „vásárolt meg” magának mindenkit (1Pét 1,19). Ő „meghalt mindenkiért” (2Kor 5,15), Ő „a világ világossága” (Jn 8,12), Ő „a világ üdvözítője” (Jn 4,42), Ő a „világosság a nemzetek megvilágosítására” (Lk 2,32).

Mindebből helyesen következteti a legutóbbi általános zsinat, hogy „amit az Úr Krisztus egyszer hirdetett és ami őbenne az emberség üdvösségéért egyszer megtörtént, azt egészen a föld határáig hirdetni és terjeszteni kell, Jeruzsálemen kezdve, hogy ami egyszer megtörtént mindenki üdvösségére, az az idők folyamán mindenkiben kifejtse hatását.” (AG 3)

Misszió: küldetés

A latin missio szó küldést, küldetést jelent. A misszionárius tehát olyasvalaki, akit küldtek, aki küldetést kapott. E szó fontosságát jelzi, hogy a Jézus által küldött tanítványokat a Biblia és az egyházi hagyomány apostoloknak nevezi. A görög aposztolosz szó jelentése ugyanis: a küldött.

A küldés megvalósulásához legalább három személy szükséges: a küldő, a küldött, és az, akihez a küldöttet küldték. Senki saját magát nem küldheti. Kell, hogy legyen egy küldő, akinek hatalma és tekintélye van, és egy küldött, aki neki engedelmeskedik, és végrehajtja parancsát. Az etikailag helyes küldetésnél kettejük között bizalmi viszonynak kell fennállnia. A küldő megbízik abban, hogy a küldött hűségesen és pontosan fogja teljesíteni küldetését. A küldött pedig bízik abban, hogy a küldő üzenete és parancsa igaz és jó.

A küldetést megkapva a küldött útnak indul. Feladatának teljesítése alatt helyileg ideiglenesen eltávolodik küldőjétől. Joga van küldetésének teljesítésében mindenkit megszólítani, akire a küldő hatalma kiterjed. Miután pedig a küldött teljesítette a rá bízott feladatot, visszatér küldőjéhez, hogy a feladat teljesítéséről beszámoljon. Ha helyesen teljesítette feladatát, küldője megdicséri, sőt meg is szokta jutalmazni.

Alkalmazzuk ezt az elemzést a keresztények küldetésére. A küldő itt maga Jézus Krisztus. Vannak az Egyházban más küldők is. A múltban nagyon hangsúlyozták, hogy a nem keresztény népekhez küldött katolikus misszionáriusokat az egész világ evangelizálásával megbízott római pápa küldi. Fontosabb azonban azt hangsúlyozni, hogy már a keresztség által maga Krisztus küld minden keresztényt, hogy a hitéről tanúságot tegyen, és azt terjessze. Pál így ír: „A hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, mint amiről írva van: »Hittem, azért szóltam« . Mi is hiszünk, és ezért beszélünk.” (2Kor 4,13) A hit: Isten ajándéka, amit nemcsak azért kaptunk, hogy megőrizzük, ünnepeljük és gyakoroljuk, hanem azért is, hogy terjesszük. Ha valaki számára saját keresztény hite a legnagyobb kincs és öröm, mert általa kapcsolódik a megbocsátó Istenhez, akkor ebből a meggyőződésből születik a szeretet és a remény, ami helyes irányt adhat az Isten után vágyakozó ember életének. Ha igazán szeretjük embertársainkat, akkor természetesen az a kívánság is megszületik a szívünkben, hogy örömünkből és reményünkből mások is részesüljenek. Ezért mondja a II. vatikáni zsinat, hogy az egész Egyház, azaz Isten egész népe „misszionárius”, vagyis a hit hirdetésének küldetését kapta mindenki, akinek megadatik az élő Istenbe vetett hit. Az Egyház szerves rendje miatt a pápának, püspököknek és papoknak különösen súlyos feladata a hithirdetésről való gondoskodás, és a hithirdetés rendjére való felügyelet, de minden egyes keresztény ember annak tudatában kell, hogy éljen, hogy maga Jézus Krisztus, és rajta keresztül maga az Atyaisten küldi őt minden embertársához, hogy segítse őt a hit és szeretet által vezetett élethez.

Ahogy például az ókori teológus, Órigenész műveiben olvassuk, az ókori római birodalom egyszerű keresztényei nagyon is gyakorolták e küldetést. Azokról a tanulatlan keresztény szakácsnőkről beszél Órigenész, akik a velük együtt dolgozó konyhai alkalmazottaknak főzés közben beszéltek a krisztusi hitről és konkrét módon buzdították őket e hit elfogadására és követésére.

Hithirdetés és az élet tanúságtétele

Péter első levele beszél a hithirdető küldetés helyes gyakorlásáról: „Mindenkor legyetek készen arra, hogy válaszolni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek levő reménység okát kérdezi tőletek. De ezt szelídséggel és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek.” (1Pét 3,13) Péter tehát a következőket ajánlja: éljetek oly reménytelien és vidáman, hogy az emberek elcsodálkozzanak azon, hogy az élet minden baja és nehézsége ellenére ilyen derűsek vagytok. Amikor aztán megkérdezik tőlünk, hogy miért vagyunk ilyen reményteliek és vidámak, akkor beszéljünk nekik hitünkről, amelyből ez a reménység és vidámság fakad. Péter szerint az is fontos, hogy ezt szelíden és tisztelettudóan tegyük, vagyis ne rohanjuk le dorgáló prédikációval, eddigi életvitelüket gyalázó kritikával az embereket, ne gyakoroljunk semmi erőszakot vagy megfélemlítést, hanem mondjuk csak el egyszerűen, hogy miért is vagyunk mi keresztények ilyen reményteliek. A keresztény hit az egy nagy reményhez kapcsolódik; vagyis reméljük, hogy „a szeretetet és annak alkotása megmarad” (GS 22) örökké, földi halálunk után is, és ezért duruzsol állandóan a béke muzsikája a szívünkben.

Szépen megírta ezt Arany János: „Mert szegénynek drága kincs a hit, / Tűrni és remélni megtanít: / S néki, míg a sír rá nem lehell, / Mindig tűrni és remélni kell!” (Fiamnak) Több mint százötven éve írta le Arany e sorokat, de amit mond, ma is igaz. Ahogy a magyar katolikus püspöki kar nemrégen mondta, nem szabad megengedni, hogy társadalmunkon eluralkodjék a rosszkedv és a reményvesztettség. Ez elsősorban a magyarországi keresztényeken múlik, hiszen csak a mi hitünkből fakadó nagy reménységünk győzheti le a rosszkedvet, amelyre annyi okunk lenne. Amíg hithirdető küldetésben járunk, „bujdosunk e földi téreken” (Arany: Fiamnak), de van reménységünk, hogy földi életünk után az Úr Krisztushoz vitetünk, és „így mindenkor az Úrral leszünk.” (1Tessz 4,17)

Isten egyetemes üdvözítő akarata

A múltban az a gondolat is serkentette a keresztényeket a hithirdetésre, hogy azt hitték, hogy a keresztény hittel nem rendelkező emberek nem juthatnak Isten színe elé (üdvözülés). Vannak olyan szövegek a Bibliában, amelyek ezt sugallják. Van azonban a Bibliában néhány világos állítás, amelynek alapján a katolikus Egyház ma azt vallja, hogy az Isten minden egyes embernek megadja a lehetőséget, hogy üdvözüljön, tehát azoknak is, akikhez még nem jutottak el a hithirdetők. „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4) – mondja a Biblia, amiből az következik, hogy az üdvözülést lehetővé is teszi számukra. Ennek módját sugallja János evangéliuma, mely szerint az isteni Ige „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít” (Jn 1,). Az isteni Ige belső megvilágosítása tehát az, amely minden ember szívét nyitogatja az Isten felé.

Azt persze csak az Isten tudja, hogy kik azok, akik ezt a megvilágosítást lelkükben és életükben befogadják. E befogadást segíthetik a keresztények, amikor életük tanúságával és szavaikkal arra buzdítanak, hogy higgyünk Isten irántunk való szeretetének.

A hit terjesztésére persze az is buzdít, hogy szeretnénk, ha minél több ember venne részt hálás szívvel Üdvözítőnk halálát és feltámadását ünneplő eucharisztiánkon, és így növekedjék a „hálásak gyülekezete”, akikkel együtt szolgálhatunk az igazi szeretetre vágyó szegényeknek.

Ezért változatlanul igaz, amit a II. vatikáni zsinat mond: „[…] az evangelizáció Isten népének alapvető kötelessége” (AG 35), mégpedig „[…] isteni parancs alapján (az Egyház) kötelessége elmenni az egész világra és hirdetni az evangéliumot minden teremtménynek” (DH 13), és az is igaz, amit VI. Pál pápa mond Evangelii nuntiandi kezdetű enciklikájában: „Minden nemzet evangelizálása az Egyház lényeges küldetése.” (EN 14)

Isten országának evangéliumát hirdetjük. Az Isten országa pedig „igaz volt, béke és öröm a Szentlélekben.” (Róm 14,17) Ezt igazán érdemes élni, hirdetni és terjeszteni.