Előző cikk Következő cikk

Nemeshegyi Péter SJ: Kereszténység Kínában

Korunk legnépesebb államában a keresztény hit jelenléte már a 7. századtól egyértelműen kimutatható. A keresztények megítélése Kínában változó volt az évszázadok során: kezdetben a megbecsült nyugati kereskedők és bölcs tudósok vallásaként tekintettek a Krisztus nevével fémjelzett hitre, később ugyanennek a hitnek a vállalása felért a vértanúsággal. Kereszténynek lenni Kínában ma is kihívást jelenthet.

Első evangelizációs hullám

 Elsőnek a Közel-Keleten elterjedt, úgynevezett kaldeus egyház misszionáriusai jutottak el a 7. században Kínába. Ezt az egyházat ma Keleti-Asszíriai Egyháznak nevezik. Őseik a Nesztoriosz, konstantinápolyi pátriárkát elítélő Efezusi Zsinatot (421) elutasító keresztények voltak, akik e miatt elszakadtak a római birodalomban államvallásként elfogadott katolikus-ortodox egyháztól. Minthogy Nesztorioszt tisztelték, nesztoriánusoknak szokták őket nevezni, nem helyes azonban azt hinni, hogy ők az úgynevezett „nesztoriánus eretnekséget” követték volna, amely nemcsak megkülönböztette, hanem szétválasztotta Krisztus istenségét és emberségét.

A Keleti-Asszíriai Egyház jelenlegi vezetője, IV. Mar Dinkha pátriárka 1994-ben meglátogatta II. János Pál pápát és ketten egy közös nyilatkozatot írtak alá, amely megvallja, hogy az egy Úr, Jézus Krisztus, valóságos Isten és valóságos ember, istensége szerint egylényegű az Atyával, embersége szerint pedig egylényegű velünk, emberekkel. Hozzáteszi a nyilatkozat, hogy az évszázadokon át húzódó krisztológiai viták nagyrészt filozófiai fogalmak eltérő értelmezéséből születtek, és hogy most már együtt tudunk tanúságot tenni közös hitünkről az Úr Jézus Krisztusban.

Ez a kaldeus (vagy kelet-asszíriai) egyház az 5. századtól kezdve élénk hithirdető tevékenységet fejtett ki szinte egész Ázsiában: vándorkereskedőként utazó papjaik és püspökeik sorra alapítottak mindenfelé keresztény közösségeket. Egyikük, egy Alopen nevű pap vagy püspök a 7. században jutott el Kínába, a Tang-dinasztia székvárosába, Xianba. Itt, és több más városban sorozatosan alakultak krisztushívő közösségek. Ezek virágzása egészen a 14. századig tartott. Az 1368-ban uralomra jutott nemzeti Ming császári dinasztia ugyanis minden külföldről származó vallási közösséget elpusztított. Ezeknek az első kínai keresztény közösségeknek emléke is eltűnt volna talán Kínában, ha nem találtak volna a 18. században egy ásatás alkalmával egy régi kőtáblát, amelyen kínai betűkkel fel van jegyezve Alopen Kínába érkezése és az általa hirdetett kereszténység tanítása.

 

Második evangelizációs hullám

A Kelet-Asszíriából kiinduló keresztény térítés közösségei még léteztek, amikor a 13. században új misszionáriusok érkeztek Kínába: a római pápa által küldött ferencesek. A mongol származású akkori Jüandinasztia császárai szívesen fogadták őket. A ferencesek vezetőjét, Giovanni da Monte Corvino-t a pápa kinevezte Kambaluk (a mai Beidzsing) püspökévé. Sajnos, a Kambalukban működő „nesztoriánusokat” a ferencesek eretneknek tekintették, és ezért nem alakult ki közöttük együttműködés. A Jüan-dinasztia bukásával és a nemzeti Ming-dinasztia uralomra jutásával mind a „nesztoriánus”, mind a római katolikus kereszténység eltűnt Kínából.

Harmadik evangelizációs hullám

Egy harmadik nekifutás a 16. században kezdődött. Portugál hajósok eljutottak egészen Indiáig és Japánig. Velük jöttek Ázsiába a keresztény hithirdetők, köztük minden idők leghíresebb misszionáriusa, a jezsuita Xavéri Szent Ferenc. Ferenc 1549-ben érkezett Japánba, sikerrel kezdett működni, de a japánokkal való beszélgetései révén hamarosan arra a meggyőződésre jutott, hogy a japánok keresztény hitre való térítése csak úgy lesz sikeres, ha sikerül a kínaiakat is kereszténnyé tenni.

Az akkori japánok közül sokan ugyanis azt mondták Ferencnek, hogy minden kultúra és bölcsesség Kínából származik, ezért, ha a kínaiak nem keresztények, akkor a kereszténység nem lehet igaz. Jellemző Ferencre, hogy azonnal megszületett benne az elhatározás: megy Kínába hirdetni Jézus Krisztus evangéliumát! Portugál hajón el is jutott a kínai part közelében levő Szancsoan szigetig, de e korszakban tilos volt külföldinek Kína területére lépnie. Ezért Ferenc megegyezett egy csempésszel, hogy busás jutalom fejében, a tilalom ellenére, becsempészi őt Kínába. Egy portugál barátjának küldött levelében Ferenc ekkor a következő sorokat írta: „Egy hónap múlva vagy a beidzsingi császári udvarban találhatsz majd meg engem, vagy pedig Kanton egyik börtönének fenekén.” Ferencnek egyik jóslata sem teljesedett be: a csempész úgy látszik megijedt, és nem jelentkezett, Ferenc pedig megbetegedett és 1556. december 3-án meghalt Kína kapujában, a Szancsoan szigeten.

Nemsokára azonban a portugáloknak sikerült új támpontot szerezniük Kína partja mellett, Makaó szigetén. Ide érkezett az olasz Alessandro de Valignano, az Ázsiában működő jezsuiták rendfőnöke, aki újfajta missziós terveket szőtt az evangélium terjesztésére Kínában. Tudta, hogy Kína magas kultúrával és kifinomult társadalmi szokásokkal rendelkező ország, és ezért meg volt arról győződve, hogy a Kínában működő hithirdetőknek kiválóan meg kell tanulniuk kínaiul beszélni, írni és olvasni, tisztelettel kell viseltetniük a kínai kultúra és szokások iránt, az európai tudományokban való jártasságukkal kell felkelteniük a kínai értelmiségiek érdeklődését, és ily előkészület után lesznek majd képesek hatásosan hirdetni Jézus Krisztust.

Valignanonak nagy szerencséje volt, hogy rátalált egy emberre, aki nagyon alkalmas volt e feladat teljesítésére: az olasz Matteo Ricci fiatal jezsuitára. Matteo Ricci 1552-ben született a közép-olaszországi Macerata városában, jómódú gyógyszerész család fiaként. Középiskoláit az e városban működő jezsuita kollégiumban végezte, majd apja Rómába küldte, hogy az ottani egyetemen jogot tanuljon. Matteo el is kezdte a jogi tanulmányokat, de közben tartotta a kapcsolatot a Rómában működő jezsuitákkal, és 1571-ben abbahagyta a jogtudomány tanulását és belépett Jézus Társaságába. Ezután a jezsuiták római kollégiumában, a mai Gergely egyetemen folytatta a filozófiai és teológiai tanulmányait. Kiváló tanárai voltak: többek között a neves matematikus, Christofer Clavius és a híres teológus, Roberto Bellarmino.

A jezsuiták ázsiai hithirdetéséről szóló hírek akkoriban nagy lelkesedést keltettek az európai fiatalok körében, és Ricci is ázsiai misszionáriusnak jelentkezett. A rendfőnök elfogadta jelentkezését és Indiába küldte, ahova 1578-ban meg is érkezett. Az indiai Goában folytatta teológiai tanulmányait és itt szentelték pappá. Goában megismerkedett Valignanóval. A két olasz azonnal jól megértette egymást. Ricci lelkesedett Valignano felfogásáért, mire Valignano elküldte őt Makaóba azzal a reménnyel, hogy onnan tovább menve bejuthat majd Kína belsejébe. Riccinek sikerült egy jezsuita rendtársával együtt letelepedési engedélyt kapni a kínai kormányzótól Kanton közelében, Csao Kingben. Valignano utasításainak megfelelően a buddhista szerzetesek Kínában szokásos ruhájába öltözött.

Remekül megtanult kínaiul. „Fotografikus memóriával” rendelkezett: ha elolvasott egy hosszú kínai szöveget, azonnal emlékezetébe vésődött az egész. Kedves, udvarias modorával a kínai értelmiségiek között sok barátot szerzett. Európában készült órákkal és optikus eszközökkel elbűvölte látogatóit. A legnagyobb sikert az általa készített világtérképpel érte el. E térképen pontosan felrajzolta Európa, Afrika, Amerika, és Ázsia országait. De az Európában készült szokásos térképekkel ellentétben, nem Európát rajzolta a térkép közepére, hanem Kínát. Ez Ricci bölcsességére és tapintatára vall, hiszen a kínaiak Kínát a „Középső Ország”- nak nevezték és annak is tartották. Riccit elöljárói kinevezték a Kínában működő jezsuiták elöljárójává. Így szabadabban tudta megvalósítani terveit. Egyik döntése az volt, hogy felhagyott a buddhista szerzetesek ruhájának viselésével, és a Kung mester (Konfuciusz) tanítását követő kínai bölcsek selyem ruházatát öltötte magára, és ezentúl „nyugatról jött bölcsnek” hívatta magát.

A kínai tudományos és társadalmi élet két központja akkoriban Nanking (déli főváros) és Beidzsing (északi főváros) volt. A császár Beidzsingben székelt. Ezért Ricci 1598-ban, barátai közvetítésével ajándékokat küldött a császárnak, és felutazott Beidzsingbe. Célját azonban ekkor még nem tudta elérni: csak a város faláig ért el, de nem engedték be a városba. Visszatért tehát délre és Nankingban telepedett le. 1600-ban újra próbálkozott. Megint küldött ajándékokat a császárnak, és az órákat csengetve jelző mechanikus óra különösen elnyerte a császár tetszését. Így 1601 januárjában Ricci császári engedéllyel házat vásárolhatott és letelepedhetett Beidzsingben. Haláláig ki sem mozdult e városból. Állandóan jöttek látogatói, akikkel udvariasan elbeszélgetett, közben pedig írta könyveit, remek kínai stílusban.

A könyvek témái: Elmélkedések a barátságról Seneca nyomán, A kereszténység igaz tanítása, matematikai és természettudományos témák, az emlékezőképességet növelő gyakorlatok, és így tovább. Írt olasz nyelven is egy könyvet a jezsuiták és
a kereszténység Kínába történő megérkezéséről, melyet több európai nyelvre is lefordítottak. A könyv sok hiteles információt közölt Kínáról és kultúrájáról. Így lett Ricci két kultúra között közvetítő híd-emberré. A császári ház Riccinek tudósként fizetést adott, 1610-ben bekövetkezett halálakor pedig a császár utalt ki számára hivatalos díszsírhelyet. Ő volt az első külföldi, akit Kínában ilyen megtiszteltetés ért. Ricci halála után is nyugatról jött tudós jezsuiták működtek tovább a kínai császári udvarban. Jelenlétük nagyon sokat segített, amikor a nagy kínai birodalom távolabbi részeiben ellenségeskedések mutatkoztak a keresztény misszionáriusokkal szemben. Riccit tanulmányai meggyőzték arról, hogy Konfuciusz erkölcsi tanítása jól összeillik
a krisztusi evangéliummal, ezért a kereszténységet Konfuciusz erkölcsi tanításának beteljesítése és felülmúlásaként magyarázta vendégeinek. Beidzsingben a Riccivel való baráti beszélgetések eredményeképpen több mint 200 kínai értelmiségi tért keresztény hitre és vette fel a keresztséget. Sok kiváló ember volt közöttük, akiknek emléke még ma is él.

Matteo Ricci inkulturációs evangelizáló módszere

A konfuciánus tanításnak a keresztény etikával való összekapcsolásával Ricci megelőzte korát. Voltaképpen ő ugyanazt az eljárást igyekezett követni, amelyet Aquinói Szent Tamás követett, amikor Summa theologicájában a görög bölcselők, Platón és főképpen Arisztotelész erkölcstanát szervesen beleillesztette a keresztény etikába. A kínai bölcs, Kung mester – akit az ő művét latin nyelvre lefordító jezsuiták neveztek el latinosan Konfuciusnak – az i.e. 6. században élt, és tanítását a Han császári ház (i.e. 206-tól i.sz. 220-ig uralkodott) tette meg hivatalos, országos „mesternek”. Császári rendelet szerint azoknak, akik magasabb állami hivatalokra pályáztak, az ő tanaiból kellett vizsgázniuk. Kung nem alkotott összefüggő filozófiai rendszert, de gondolatai mégis egységes egészet képeznek.

Tanításának lényege a dzsenre irányuló törekvés bemutatása. A dzsen szót megközelítőleg az „emberiesség” szóval lehetne fordítani. Amikor egyik tanítványa megkérdezte tőle, hogy mit jelent a dzsen, Kung azt felelte: „Szeretni az embereket.” Azt is mondta, hogy „Amit nem akarsz, hogy veled tegyenek, másokkal ne tedd!” Meg volt arról győződve, hogy „ha igazán emberiességre törekszünk, megszűnik a gonoszság.” Saját maga is erre törekedett, és erre buzdított mindenkit. Őszintén bevallotta: „Hogy is merészelném magam emberiesnek tartani? De mondhatom, hogy szakadatlanul törekszem rá, és fáradhatatlanul tanítom azt.” Csak olyan gondolatok érdekelték, amelyekből helyes cselekvés születik. A dzsent kifejező összetett kínai írásjel az „ember”-írásjelből és a vele összekapcsolt „kettő”-t jelentő írásjelből (két vízszintes vonalka) áll: azt jelenti tehát, hogy az ember akkor lesz igazán emberré, ha többesben van, másokkal helyes kapcsolatokat tart fenn, mások sikerének ugyanúgy örül, mint saját sikerének, másoknak nem okoz bajt és szomorúságot, másokon segít.

A konfucianista etika fő erénye tehát az „emberiesség”, de ezt nagyszámú egyéb erény koszorúja veszi körül. A legfőbbek: a minden szélsőségességtől mentes középút követése, a törvényes elöljárók, szülők, idősebbek iránti tisztelet és engedelmesség, a becsületesség és őszinteség, a társadalmi tevékenységben megnyilvánuló okosság és bölcsesség, a személyes erkölcsi meggyőződést követni merő bátorság, a megelégedettség, az igazságosság, és az illedelmes viselkedés. A feljebbvalók iránti engedelmességet Kung mester talán túlságosan is hangoztatta, de ugyanakkor hozzátette, hogy a feljebbvalók kötelessége a gondjaikra bízottak javával való törődés. Az erkölcsösség vallási megalapozása Kung mesternél nincs kihangsúlyozva, de művében fontos szerepet tölt be a tian szó, amelyet az „ég” szóval lehet fordítani.

A tian értelmezésére vonatkozólag a konfucianisták között többféle vélemény alakult ki: vannak, akik a transzcendens Isten fogalmához közeli fogalomként értelmezik, és vannak, akik a világmindenség erkölcsi természetű őslényegének tartják. Ricci az előbbi értelmezést tartotta helyesnek, és ezért kínai műveiben néha a tian szóval fejezte ki a zsidó-keresztény Isten-fogalmát. Világosabb elnevezésként azonban az Ég Ura kifejezést használta. Ricci nagy szimpátiával szemlélte a kínai hagyományos társadalmi szokásokat. Kung mestert kiváló etikusnak tekintette, és ezért megengedte a megkeresztelt kínai keresztényeknek, hogy továbbra is gyakorolják az ő tiszteletére tartott hagyományos szertartásokat. Hasonlóképpen megengedte azt is, hogy a családi ősök neveivel ellátott táblácskák előtt, a tömjénezéssel egybekötött hagyományos tiszteletnyilvánításokat megtartsák.

A kínai rítusvita

Riccinek e felfogásai halála után évszázadokon keresztül folytatódó vitához vezettek. A folyamatosan Kínába jövő jezsuita misszionáriusok nagy része Ricci nézeteit követte, de a később érkező domonkos és ferences misszionáriusok e felfogást a pogánysággal való megalkuvásnak tekintették és hevesen kritizálták. A viták a római egyházi hatóságok elé kerültek, ahonnan hol az egyik, hol a másik felfogást helyeslő válaszok érkeztek. Végül a szigorúbb felfogás győzött: XI. Kelemen pápa 1704-ben, XIV. Benedek pápa pedig, még határozottabban, 1742-ben megtiltotta a keresztényeknek a Kung mester és az ősök tiszteletére végzett szertartásokat, valamint a Tian szó használatát az Isten elnevezésére. Ettől kezdve minden Távol-Keletre induló misszionáriusnak meg kellett esküdnie, hogy megtartja és betartatja ezt a pápai tilalmat.

A tilalom hatása azonnal érződött Kínában: a kereszténységre eddig jóindulattal tekintő Kangszi császár 1717-ben betiltotta a kereszténység terjesztését Kínában, és a Beidzsingben, a császári udvarban működő tudós jezsuiták kivételével kiutasította
a keresztény misszionáriusokat. E tilalmat és kiutasítást nem hajtották végre szigorúan, és ezért, bár óvatosabban, de folytatódott a kereszténység hirdetése az országban.

A római tiltás azonban nehézzé tette az evangelizálást. Például, közhivatalnokok Kínában kötelesek voltak a Kung mester tiszteletére tartott szertartásokat végezni, és ezért keresztények nem vállalhattak közhivatalt. A halottakkal kapcsolatos ősi szokások betiltása miatt pedig a kereszténység idegen testnek hatott a kínai társadalomban. Egy kínai protestáns lelkész nekem a következő hasonlattal ecsetelte a tiltás előtti és utáni időszak közötti különbséget: „Ricci korában a kereszténység terjesztése Kínában hasonlított ahhoz, amikor néhány csepp édes tejet öntünk egy pohár vízbe, összekeveredik a vízzel, és ezáltal megédesíti és megízesíti az egész italt. A tiltás után viszont e terjesztés olyan volt, mintha néhány csepp olajat öntenénk a vízbe. Az olajcsepp a víz felszínén úszik, de nem keveredik vele.”

Ez a hasonlat nagyon jól szemlélteti a két nézet jó és rossz oldalát: az olajcseppként érkező kereszténységnél nincs veszély, hogy idegen nézetekkel keveredve megmásuljon, de nem is hatja át a helybeliek életének mélységeit; a tejcseppként érkező kereszténység áthatja az egész életet, de fennforog a veszély, hogy nem odaillő elemek is belekeveredjenek. Voltak és talán vannak ma is keresztények, akik a nem keveredő víz és olaj találkozásához hasonlóan szeretnék terjeszteni a kereszténységet a nagyvilágban, a katolikus Egyház azonban fokozatosan a tej és víz keveredéséhez hasonló Ricci-féle hitterjesztési modellhez közeledik. XII. Piusz pápa 1939-ben kiadott rendelkezése ugyanis kifejezetten engedélyezte a távol-keleti országok keresztényeinek ősi szokásaik követését. A pápa által „igen híres és tiszteletre méltó” embernek minősített Kung mester iránti tisztelet-nyilvánításokat, az ősök iránti tiszteletet kifejező szertartásokat és a hazafias érzelmet kifejező fejhajtásokat XII. Piusz pápa nemcsak megengedte, hanem nemes érzések kifejezésének mondta, melyek napjainkban nem tekinthetők a kereszténységgel ellenkező vallási felfogások elfogadásának vagy követésének.

A II. vatikáni zsinat tanítása

Ennek az értékelésnek az alapját a II. vatikáni zsinat fejti ki az Egyházról szóló Lumen gentium konstitúcióban, az Egyház missziós tevékenységéről szóló Ad gentes határozatban és a nem-keresztény vallásokkal való viszonyt elemző Nostra aetate nyilatkozatban. Idézzük a legfontosabb mondatokat: „ […] az Egyház, vagyis Isten népe miközben ezt az Országot meghonosítja valahol, egy-egy nép mulandó javaiból semmit sem vesz el, sőt ellenkezőleg a népek képességeit és erkölcseit, amennyiben jók, elfogadja és támogatja, s elfogadván megtisztítja, erősíti és nemesíti azokat. Nem felejti ugyanis, hogy neki azzal a Királlyal kell gyűjtenie, aki örökségül kapta a nemzeteket (vö. Zsolt 2,8), s akinek városába ezek ajándékokat és kincseket hoznak (vö. Zsolt 71,10; Iz 60,4-7; Jel 21,24). Ez az Isten népét ékesítő egyetemesség magának az Úrnak ajándéka, s ennek révén a katolikus Egyház hathatósan és szünet nélkül arra törekszik, hogy az egész emberiséget összes javaival a fő, Krisztus alatt, az ő Lelkének egységében foglalja újra össze.” (LG 13) A (missziós evangéliumhirdetés által születő) új egyházak „[…] népeik szokásaiból és hagyományaiból, bölcsességéből és tudományából, művészetéből és alkotóképességéből fölhasználják mindazt, ami képes megdicsőíteni a Teremtőt, szemléltetni az Üdvözítő kegyelmét és alkalmas a keresztény élet berendezéséhez.

E cél eléréséhez minden egyes nagyobb szocio-kulturális területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, mely az egyetemes Egyház Hagyományának fényénél újra vizsgálja az Istentől kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett, s az egyházatyák és a Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket. Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét fölhasználva milyen utakon keresheti a hit a megértést, s hogy miképpen lehet összeegyeztetni a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel. Ez a vizsgálódás utakat fog nyitni a mélyebb alkalmazkodásnak az egész keresztény élet területén.” (AG 22) „A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert.” (NAe 2) E felfogást gyakorolta a 16. században Ricci Máté. Őt is tehát joggal sorolhatjuk a II. vatikáni zsinatra hatást gyakorló jezsuiták közé.

A kínai kereszténység a modern korban

Térjünk vissza a kínai kereszténység további történelmének vázolásához. A 18-19. századot az európai imperializmus robbanásszerű kiterjedése jellemezte. Gyermekkoromban az Európán és Amerikán kívüli világrészek szinte teljes egészükben európai hatalmak gyarmati uralma alatt álltak. Kína és Japán nem lett ugyan valamelyik európai hatalom gyarmatává, de az európaiak katonai és civilizációs fölénye itt is erősen érződött. A nyugati hatalmak a forrongó Kínától katonai erővel csikartak ki kiváltságokat, melyekben a keresztény misszionáriusok is részesedtek. A magyar jezsuiták és ferencesek is vállalták Kínában meghatározott területek keresztény misszióját. A magyar jezsuiták az észak-kínai Taming tartományban működtek, templomokat építettek, keresztény közösségeket és iskolákat alapítottak.

A 2. világháború megpróbáltatásai után azonban a kommunisták kerültek hatalomra, és üldözni kezdték a vallásokat. Valamen- nyi külföldi misszionáriust kiutasítottak az országból. A Mao Ce-tung által szított „kulturális forradalom” fiatal „vörös gárdistái” igyekeztek minden vallási épületet, hagyományt és szokást gyökerestül kiirtani. Mao halála és a kulturális forradalom bukása után Kínában békésebb napok köszöntöttek a keresztényekre. Pontos értesüléseket nehéz szerezni, de úgy tűnik, hogy minden vallásellenes propaganda ellenére a keresztények száma folyamatosan emelkedik.

A katolikus Egyház terjedésének egyik akadálya, hogy a Kínai Népköztársaság alkotmánya tiltja, hogy külföldön tartózkodó személy joghatóságot gyakoroljon Kína területén. Ezért megalakult a Kínai Katolikus Egyház Hazafias Társasága, amelyet a kormány elismer ugyan, de tiltja, hogy a római pápa nevezzen ki püspököket Kínában. Amint azt magától II. János Pál pápától hallottam, ő nagyon fontosnak tartotta, hogy ezt a csoportosulást nem Kínai Hazafias Egyháznak nevezik, hanem a Kínai Katolikus Egyház Hazafias Társaságának. Tehát nem akarnak szakadár egyház lenni, elismerik a pápa hatalmát hitbeli kérdések eldöntésére, csak a püspöki kinevezések kérdésében akarnak függetlenedni a pápától. A kínai katolikusok többsége elhatárolja magát ettől a Hazafias Társaságtól, és rendőri zaklatásnak van kitéve.

A két csoport közötti viszony nagyon kényes. Kínában a kérdéseket nem lehet egyszerűen a fekete vagy fehér szkéma szerint megítélni. A szürkének ezer árnyalata létezik Kínában. Így például a kormány által kinevezett Hazafias Társaság püspökei közül többen, akiket az egyházjog szerint érvényesen, de törvényellenesen szenteltek püspökké kínai katolikus püspökök, utólag kérték, és meg is kapták a pápától püspöki joghatóságuk jóváhagyását. II. János Pál és XVI. Benedek pápák leveleket intéztek
a kínai katolikusokhoz, amelyekben egyengetni igyekeznek a helyzet normalizálódásához vezető utat. A jövő fogja csak megmondani, hogy ennek a törekvésnek mi lesz az eredménye. Protestánsok számára nem létezik a külföldi vezető problémája, és ezért, bár a kommunista hatalomátvételkor jóval kevesebb protestáns volt Kínában, mint katolikus, számuk az utóbbi években rohamosan növekszik. Nehéz megállapítani, hogy mennyien vannak, mert többségük házi egyházi közösségekben gyakorolja vallását. Nem hivatalos statisztikai becslések szerint jelenleg körülbelül 4 millió katolikus gyakorolja hitét a Katolikus Egyház Hazafias Társaságához tartozó püspökök és papok vezetésével. A régi katolikus templomokat újra használhatják szentmisére és imádságra.

Az ezzel a Társasággal közösködni nem akaró katolikusok számát nagyon nehéz megbecsülni, de lehetnek vagy 12 milliónyian. A protestáns keresztények összlétszámát szintén nehéz megbecsülni: egyes becslések szerint 40 milliónyian, más becslések szerint 60 vagy 100 milliónyian vannak. Minthogy Kína lakosainak száma jelenleg 1 milliárd 300 millió, e nagy szám még mindig kisebbséget jelent. Kínai keresztény testvéreink nehéz helyzetben vannak. Imádkozzunk értük. Ne azt vessük szemükre, hogy nem eléggé tartják be az egyházjog szabályait, hanem inkább annak örüljünk, hogy ők is a mi Urunkat, Jézus Krisztust szeretik. Sok kínai szenvedett börtönt, vértanúságot, üldöztetést keresztény hitéért. Reméljük, hogy a vértanúk vére Kínában is az új keresztények hitének vetését fogja felvirágoztatni.