Novák Zsüliet: Jót tenni jó?

Az önkéntesség olyan tevékenység, melyet egyénileg vagy csoportosan, rendszeresen vagy alkalmanként, belföldön vagy külföldön a közös jó érdekében személyes akaratból végeznek anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Ugyanakkor okot kell találnunk magunkban, ahogy mindenre, miért szeretnénk egy eszmei haszonnal járó cselekvést végezni. Ha ezt megtaláltuk, az Dr. Martos Tamás, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének docense szerint nagyban hozzájárulhat a személyiségfejlődéshez és a boldogsághoz.

Az emberek cselekedetei legtöbbször valamiféle hasznossági elvet követnek. Miért segít valaki egy másik emberen?

A hasznosságnak nagyon sokfajta szubjektív értelmezése lehetséges. Egy motivációs megközelítés szerint két nagyon különböző hasznossági elv létezhet az ember számára, ami arra motiválhatja, hogy bármilyen dolgot tegyen. E kettő között pedig a motivációk sokfajta árnyalata létezik. Az egyik véglet az, amikor egy nagyon külsődleges hasznosság és egy ennek megfelelő külsődleges motiváció hajtja előre az embert. Amikor valamit konkrét, külső jutalomért vagy valamilyen külső büntetés elkerülése érdekében teszek. Az is egyfajta haszon, ha sikerül valamilyen nemkívánatos, fenyegető következményt elkerülni. Hogyha tehát egy cselekedettel dicséretet, vagy pénzt lehet szerezni, vagy valamilyen konkrét, kézzel fogható eredménye és nyeresége van a cselekvésnek, az egy nagyon fontos külsődleges motiváció lehet. Ezzel szemben a másik kitüntetett motivációnk az, hogy az, amit csinálok, egyszerűen élvezetes, egyszerűen jó érzés. Beszippant, elmerülök benne. Akkor, amikor benne vagyok, nem is merül föl, hogy valami mást is lehetne csinálni, mert annyira klassz, annyira élvezem. Ezt más megközelítésben szokták flow-élménynek is nevezni, amikor a cselekvés jutalma – és ilyen értelemben a haszna – önmagában a cselekvés élményében van. Az, hogy csinálhatom, már önmagában jóleső érzés. Lehet, hogy nem fizetnek érte, sőt, lehet, hogy én fizetek érte, akár még kockázatos is, de nem érdekes, mert amikor benne vagyok, az önmagában is belső jutalmat jelent, és ez a haszna.

Említette, hogy eközött a két nagyon ellentétes motiváció között még léteznek átmenetek is.

A két végpont között, a teljesen kívülről motivált, és a teljesen belülről motivált cselekvési mód között még rengeteg árnyalat lehet. Ezeket mindannyian sokszor átéljük, és amelyek persze keverednek is egymással. Két tipikus köztes állapotot mondok még. Az egyik az, amikor a külső jutalmakat és a külső büntetéseket már beépítette magába a személy. Tipikus eset, amikor nem biztos, hogy szeretek valamit csinálni, de azt érzem, hogy mégiscsak muszáj. Nincs valódi választási lehetőségem, mert nem akarok leégni, „ciki” lenne abbahagyni. Amikor olyanokat mondunk, hogy „ezt kellene, azt kellene”, akkor tipikusan ilyen állapotban vagyunk. Nem igazán miénk a cselekvés, nem azért csináljuk, mert olyan nagyon-nagyon élvezetes, de valamilyen beépült, magunkba fogadott belső kényszer, belső nyomás mégiscsak efelé terel. A másik egy ennél jóval kellemesebb állapot, amikor azonosulok azzal, amit teszek. Ilyenkor sem feltétlenül az élvezet, öröm és azonnali jó érzés dominál, de mégiscsak ott van a cselekedet mellett egy mély belső meggyőződés. Az a fajta meggyőződés, hogy ez valami igazán jó dolog. Valami értelmes, valami hasznos. Másoknak is hasznos, nekem is hasznos. A világ rendjével összeillő, az én értékrendemmel összeillő, valamilyen módon a dolgok rendjéhez és így a saját belső rendemhez is illeszkedő, belülről fakadó cselekedet. Ebbe adott esetben belefér, hogy nem annyira izgalmas, élvezetes, de mégis van egy jól megdolgozott, integrált válaszom arra, hogy miért is csinálom. Ez egy nagyon általános modell, és nagyon sokfajta cselekedetre lehet alkalmazni. Meg lehet keresni, hogy milyen módon vagyunk éppen motiváltak. Ha valaki azért vállal önkéntes munkát, hogy azzal bevágódjon a főnökénél, vagy olyan ismeretségeket szerezzen, amikből a későbbiekben profitálhat, azok elég erőteljes külső hasznok. Hogyha viszont elmélyed a tevékenységben, észre sem veszi, hogy röpül az idő, és egyszerűen jó ott lenni abban a csapatban, abban a tevékenységben, aminek megéli az örömét, akkor az egy belső öröm által vezérelt motiváció lesz. A kettő között itt is lehetnek átmenetek. Néha érezheti úgy egy önkéntes, hogy milyen ciki lenne, hogyha most nem csinálná meg ezt a feladatot. Vagy éppen érezheti azt, hogy ez most nem egy nagy öröm, ám tudom, hogy ezzel valami jót teszek, és így hasznos lesz másoknak, magamnak, az egész világnak. Az az érdekes, hogy kívülről nem lehet feltétlenül megmondani egy-egy cselekedet esetében, hogy abban mi motivál valakit. Na, jó, aki nagyon kívülről vezérelve, vagy aki nagyon belső örömtől vezérelve teszi a dolgát, azon látszhat, hogy mekkora a lelkesedés, mekkora az energia, mekkora a valódi, személyes befektetés és jelenlét. De valójában bármilyen cselekedetet többféle motivációs állapotban lehet végezni, és az nagyon érdekes, hogy van ebben valamennyi szabadságunk. Mindenből nem lehet azért élvezetet kiszedni, de valamennyit tudunk azért tenni mi magunk is, hogy kicsit befelé vigyük a fókuszt. De ha nem figyelünk, akkor meg átcsúszhatunk a másik végére, és akár örömteli tevékenységek is előbb-utóbb átváltozhatnak bennünk muszájból, vagy külső jutalmakból végzett tevékenységekké. Bennünk dől el az alapállás, ami mentén valami hasznos lesz a számunkra.