Kipke Ágnes: Istenélmény és köszvényroham

Mintha a boldogság csak hiányának formájában, keresésének dimenzióiban volna értelmezhető számunkra…

„[…] ó, milyen hozzáértőn, pompásan és kedvvel ecseteljük kudarcainkat, balsikereinket (a futballban, ha lyukat rúgunk), melyek mintegy beleégni tetszenek emlékezetünkbe, és ó mily silány, nevetséges és erőltetett, ahogy a szépség és vigasz és remény futó pillanatait kopár szavainkba foglalni igyekszünk! Anyám gyanakodva nézte a hadonászó férfit, nem sejtette, mire megy ki a dolog, miközben azt is elképzelhetőnek tarthatta, hogy apámnak nincsenek hátsó szándékai. Minden, egyszerűen minden elképzelhető! De mégis mit akarhat evvel az arcátlanul leegyszerűsítő kérdésföltevéssel? Nem emlékszem, kezdte óvatosan, egyetlenegy helyére sem emlékszem az egész világirodalomnak, mely a maradéktalan boldogságról szólna. Viszont számolatlanul tudnám sorolni a szenvedés, a frusztráció, a csalódás passzusait. Most apám hallgatott, anyám gondolkodott. Hosszas töprengés után végre fölrémlett neki egy rész az Isteni Színjátékból (nem az utolsó négy sor!) meg a Pármai kolostorból az a jelenet, amikor Fabrice néz ki a cellájából. Ínséges bizonyítékok voltak ezek, bizony!” (Esterházy Péter: Harmonia caelestis)

Pedig hát mi másról beszélnénk, mióta csak történeteket írunk: a honvággyal bolyongó Odüsszeusz, a tengerparton zokogó Akhilleusz, az örök élet füvét kutató Gilgames óta…? Többnyire mégis inkább nemlétében, a keresés tárgyaként tudjuk megfogalmazni. Mindig másutt keressük – itt vagy odatúl –; mindig másban; de aki az elmúlt két-háromezer évben útnak indult az irodalomban, az mind ezért indult, legalább allegorice. A legkisebb királyfi, Faust, Ábel, Mytyl és Tyltyl, Csongor, Peer Gynt és Heinrich von Ofterdingen. Hogy azután a végén boldogan éljen, míg meg nem hal. Avagy… Avagy hogy többnyire mégis olyasvalamire találjon rá, amit nem is keresett. Vagy nem ott. Vagy nem úgy. Ha egyáltalán…

A boldogság ára

A sárkánykaszaboló-királylányszabadító szegénylegény kiküzdött boldogságához a mese rendezett világában nem férhet kétség. A megnevezetlenül is megbízhatón működő gondviselés a garancia, hogy aki vállalja a hosszabb és keményebb utat, az a próbatételek után a „míg meg nem haltak” távlatú boldogságra jut. Az erkölcsi követelményt állító tanulsággal azonban a szkeptikus 20. század – egy egészen más világrend(etlenség) égboltja alatt ismerve föl önmagát – már nemigen tud mit kezdeni: tapasztalásai cáfolni látszanak e garancia szavatosságát. Mert hát elérhető- e egyáltalán ez a minden próbatételen túli állapot? S ha igen, vajon elérendő-e? – kérdezi Ottlik Géza Az utolsó mesében: „[…] három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.
– Mit is csinálunk most? – azt kérdi.
– Hát boldogok vagyunk – mondta az ura.
– Vagy úgy, persze…”
Boldogok a mesehősök.
De számunkra mintha valóban csak hiányának formájában, keresésének dimenzióiban volna értelmezhető a boldogság… Mint örökké továbblendítő cél, répa a taposómalomba fogott ló orra előtt: csak elérhetetlenségében ragadható meg. A nyughatatlan Faust örök üdvösségét is eladja egyetlen boldog, az életben értelmet lelő pillanatért; maga sem sejti még, hogy egy nap a másokért élt, tevékeny élet, a minden nap kivívott szabadság képzete valóban ajkára csalja majd a marasztaló sóhajt: „a pillanathoz esdve szólnék: / Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!” (Goethe: Faust) Az ördög már a kezét dörzsöli – de Faustnak, akármennyit is vétkezett és tévedett, megvan az a szerencséje, hogy Goethe felvilágosult optimizmusa egy pillanatra helyreállítja a feje felett a világban rendet teremtő, a jótettet megjutalmazó, s így a Mefisztóval kötött szerződést is fölülíró isteni gondviselést. Joggal: hiszen Faust az evilági boldogságát éppen ebben az örök elhalasztódásban, a munka célképzetének jövőidejében találja meg. Boldogok, akik keresnek…

– akkor is, ha néha mintha nemigen tudnák: micsodát. Tamási Ábel-trilógiája, Ibsen Peer Gyntje s Maeterlinck kék madarat kergető favágógyerekeinek története mind ugyanannak az igazságnak egyként mesébe oltott, de eltérő realitásigénnyel s eltérő esztétikai színvonalon megfogalmazott elbeszélései: útjuk szép, szabályos szimbolikával körbefut. Elindulásuk arra szolgál, hogy végül a hazatéréskor (vagy a hazatérésben) új szemmel tudják meglátni a régit: a hétköznapiban a mesést, az elhagyottban a hűségest, a maguk mögött hagyottban a vágyottat. A kérdés csak az, mennyi áldozat árán, s mennyi időt vesztegetve jutnak erre a felismerésre. S hogy vajon egészében vigasztalónak vagy inkább kétségbeejtőnek találjuk-e, hogy ennyi kacskaringó után tudjuk csak észrevenni: „Lehet, hogy minden madár kék?” – Boldogok, akik látnak. (Avagy: boldogok a színtévesztők…?!)

A boldogság árát persze a mesehősöknek is meg kell fizetniük. Igazán akkor lesz izgalmas mindez, amikor már van is mit mérlegelni. Amikor kérdéssé válik, mennyit is ér nekünk ez a pillangókergetés, s ha becsülettel megfizetünk érte, marad-e még majd kedvünk, erőnk, időnk, hogy azt is meg tudjuk élni: boldoggá tesz. Hogy megéri-e egyáltalán. Csongor és Tünde szerelme a halandóság vállalásának árán teljesedhet csak be; egymásra találásuk pillanatában „éjfél van, az éj rideg és szomorú, / Gyászosra hanyatlik az égi ború”, s a háttérben, mint vészjósló metronóm, hangos puffanással hullanak az aranyalmák. A 19. század tárgyilagosan, megítéletlenül is megítélt Bovarynék és Anna Kareninák sorsán keresztül figyelmeztet: a nagyot álmodásnak nagy az ára; s ha az ember elkezd maga körül mindent gátlástalanul aprópénzre váltani, hogy ezt az árat megadhassa, egy idő után elfogy körülötte az élet, ahol ez a megvásárolt boldogság egyáltalán berendezkedhetne. Boldogok-e, akik megfizetik boldogságuk árát?

Ahogy a döntéseikben hű, sorsukat kalandokban el nem aprózó Tatjánák (Puskin: Anyegin), a realitásokkal számot vető, ideologikusan idealista Levinek (Tolsztoj: Anna Karenina) boldogsága után is muszáj apró kérdőjelet rajzolnia az olvasónak. Boldogok-e, akik elégedettek, akik megelégednek? S nem forgatja- e ki, tagadja-e meg eleve a kérdés a pillangó-alkatú boldogság képzetét?

S akkor mégsem marad más, mint Heinrich von Ofterdingen útja: az ő boldogságkeresésének végére mintha nem is a szerző, hanem annak sorsa tett volna különös, romantikus három pontot a megszokottabb írásjelek helyett. Novalis ugyanis meghalt, mielőtt a művet befejezhette volna. S a kék virág után sóvárgó lovag így marad most már, a becsukhatatlan könyvlapon, a befejezhetetlen mozdulatban: örök keresésben.

Boldogan…? 

Az ajándékba kapott pillanat

Mire aztán a 20. század istenigazában megkezdődik, a romantikus boldogságkeresők allegóriáinak, a nagy ambíciójú, szimbolikus életút-történeteknek is leáldozott. Önvédelmi szkepticizmussal viszolygunk az elérhetetlen céloktól. Még a szót is feszengve vesszük a szánkra…

„– Nézd – figyelmeztetett Esti Kornél –, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget.

[…] Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.

Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók. Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.” (Kosztolányi Dezső: Boldogság)

És elmeséli. Hogy egy őszi útján, nyomasztó tájak, irracionális és iszonyú halálfélelem, lázas lidércnyomások után, egyszer csak ennyi történt: hullani kezdett a hó... Ottliknál tud még ilyen elemi erővel havazni, a háborús Budapesten (Ottlik Géza: Történelem). Vagy a katonaiskola kisdiákjainak megváltásaképp, akik mintha a természet közönyével való szembesülést is megélnék napra nap, magukra hagyva egy embertelen, istentelen világ perifériáján, reménytelen igyekezettel tisztogatva sáros bakancsaikat: „[…] nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetőségre nem is gondoltam. […]

– Ni! – kiáltott fel valaki az ablakban. – Megy el Schulze.

Odatódultunk az ablakokhoz. Bognár következett szolgálatra, nem volt semmi különös abban, hogy Schulze megy haza, mégis, én is megnéztem magamnak. Jó volt ezt látni: lépegetett a hóban, már elhagyta a szökőkutat, most beért a főalléba, és egyre távolodott. Hullt, hullt a hó. A kopasz ágakra fehér prém simult, a vaslámpák tányérjára fehér süveg nőtt, fehérség borult a parkra, a szökőkút deszkafedelére, a városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a sár korszaka. Az árnyékszék ablaka már jégvirágos volt, tele gyönyörű mintákkal. Nemsokára befagy a Gyöngyös. Ha egyszer leesett a hó, meg is maradt a tavaszi olvadásig; nem úgy, mint a nagyvárosokban. Megmaradt kint a földeken, megmaradt a gyakorlótereken, az utakon, a főépület előtt a kavicson, a fasorokban, mindenütt. Márciusig, áprilisig nem sározzuk be többé a bakancsunkat. Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi kegyelem. Megbűvölve néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot. A sűrű, lankadatlan hópelyhek lassan belepték Schulze elhagyott lábnyomait.” (Ottlik Géza: Iskola a határon) A már nem is keresett boldogság ez; minden boldogságkajtató törekvésünk kudarcán túl az ajándékba kapott pillanat. A boldogság, amely – egy (egy-egy) szemvillanásnyi időre – maga talál meg minket. Függetlenül attól, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, s miért éppen ott. Függetlenül bűntől, érdemtől, távol a boldogság hagyományosan elképzelt díszleteitől. Hiszen ugyanazok a csillagok fénylenek a mestere holtteste mellől sorsa elébe induló, szentéletű Aljosa arcán (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek), mint a gyilkosságért halálra ítélt Mersault-én, fölnézve a börtön ablakából, élete utolsó éjszakáján (Albert Camus: A közöny). S ugyanez a minden racionalitásnak ellenemondó égbolt ragyog fel Köves Gyuri lágeremlékeiben is: „[…] egy percre megálltam még a téren, az előbbi padnál. Arra elöl, amerre mennem kell majd, s ahol az utca meghosszabbodni, kitágulni és a végtelenbe veszni látszik, a kéklő dombok fölött már lilák voltak a bárányfelhők és bíborszínű az ég. […] Az a bizonyos jellegzetes óra volt ez – még most, még itt is felismertem –, legkedvesebb órám a táborban, s valami éles, fájdalmas és hiábavaló érzés fogott el utána: a honvágy. […] nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a »borzalmakról« kérdez: holott az én szá momra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.

Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.” (Kertész Imre: Sorstalanság)

Hiszen a pillanat lényegénél fogva rögzíthetetlen, megtarthatatlan, nem birtokolható. Ajándékba kapjuk – függetlenül attól is, mi magunk vajon keressük, kerestük- e. Azaz keresni persze mindig keressük (nem tudjuk nem keresni); csak hát „non est volentis, neque currentis – írja Ottlik Géza a páli mondatot regénye homlokzatára –, sed miserentis Dei.” A világ szerkezete, az ember sorsa, az örökké jogos kétségbeesés ellenében is.

„Senki nem nézett senkire, hallgattak. Jó volt Szovátán, szólt halkan anyám. Jó. Ahol a parkban táncoltunk. Meg a fák közt, súgta apám. Táncolni kezdtek, lassan, botorkálva. Jó volt, amikor mindig simogattad a nagy hasam, amikor terhes voltam. Azért a rosszat se hagyd ki. Úgy reális. […] Rossz, hogy idegesít az anyám, jó, hogy együtt aludhattam vele, ha az apám koncsorgott, rossz volt hallani, hogy szeretkeztek, rossz, ha veszekedtek, jó a bukta, jó a gázos lufi, amit apám szerzett, […] sokszor ugyanaz jó, ami rossz, például veled vagy a fejtett bableves, jó a két hét vezetőképző, jó, amikor nagy társaságban egyszer belenyúltam a nadrágzsebedbe, jó a vodkás dzsúz a kis Tóthéknál, jó, amikor valaki a strandon a bikinim alá kapott, rossz, hogy bevág a gumi, rossz, hogy a takaró alól reggel büdös levegő megy ki, jó a Balatonnál, amikor a döglött angolnák voltak, jó a korláton lecsúszni, rossz anyámat bokán rúgni, jó tornából a kelep… Tovább táncoltak, de már nem mozdultak, anyám erősen fogta apámat, aki így szép rendben visszakapta életének minden boldog és reményteli pillanatát, pillanatokat, melyek az ő emlékezetében meglehet elhalványultak, de még halványan is örömet okoztak, egy hang, halott édesapjának a hangja, […] a gólyafészek Csobánkán, miközben orosz katonai autók húznak el a főutcán, egy sziklát ábrázoló fotó, egy fölismerés, egy butaság, egy okosság, szavak, szagok, kutyapisié a hátsóudvarból 1947-ből, feketeszéné 1938-ból és paprikáé a lépcsőházból 1956-ból. Egy istenélmény és egy köszvényroham: egy időben.”
(Esterházy Péter: Harmonia caelestis)