Mihályi Anikó: Zöld szamár
Bortnyik Sándor festő, grafikus a Zöld szamár című képét a húszas évek elsősorban geometrikus formákra épülő képei után készítette. A festményen fontos helyet foglalnak el az absztrakt elemek, ugyanakkor a középpontban egy szerelmes pár látható.
bBortnyik Sándor (Marosvásárhely, 1893. július 3. – Budapest, 1976. december 31.) művészeti tanulmányait 1913-ban kezdte Kernstock Károly, Vaszary János és Rippl-Rónai József szabadiskolájában. Kassák Lajos egyik első követője, linómetszetei már 1918-tól megjelentek a Ma című folyóiratban. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, ahol elsősorban konstruktivista képeket készített. 1922-ben Weimárba költözött. Itt találkozott a Bauhaus stílusával, amelynek hatását tükrözi a Zöld szamár című festménye is. Hazatérése után megalapította a Zöld Szamár nevű avantgárd színházat. Kiemelkedőek a 20-as években készített plakátjai. 1949-től 1956-ig a Képzőművészeti Főiskola főigazgatója volt. Kossuth-díjas művész.
A Zöld szamár kompozíciója megismétli a romantikus festészet toposzait: a holdvilág fényében egymást átkaroló pár a nézőnek háttal áll, a végtelenbe néz. Amíg azonban a 19. században az édenkert boldogságát hordozó természet veszi körül a társadalomból elmenekülő embert, itt mintha egy város konstruálódna a pár háta mögé. A vízszintes és függőleges idomok, a Bauhaus stílusát idéző ház azonban üresen lebeg a térben. Semmi nincs rögzítve, minden csak félbevágva szerepel a képen, és a talán falaknak is nevezhető elemek erőszakosan hatolnak egymásba. A holdvilág fehér színe tükröződik az egyes elemeken, azonban itt nem az otthonosságot közvetíti ez a fény, inkább éles kontúrokat teremt. Ijesztő, sőt félelmetes is ez a világ. A távoli jövőbe tekintő, színes ruhát viselő szerelmes pár ellensúlyozhatná a hátuk mögötti világ ridegségét, azonban a férfi és a nő csak felső testével szerepel a képen. Ugyanolyan talajtalanok, lebegők, mint minden más is ebben a világban. Az előttük nyíló végtelen tér sötétsége kiismerhetetlen, bizonytalan távlatokat nyit. Mintha két világ közé szorulnának, amelyből nincs menekülés.
A kép jobb sarkában egy dór oszlopon áll a hengerekből összerakott kis zöld szamár szobor, amelynek teste ugyanúgy félbevágott, mint minden ezen a képen. Tekintete az előtte magasodó függőleges falra mered. A romantika a teljesség, a boldogság képzetét a természetben, a szerelmes beteljesülésben vélte megkonstruálhatónak. A 20. század elejének kataklizmája, az első világháború után, amikor „minden Egész eltörött”, kérdésessé válik a vágyott Egész megalkothatósága. Az ember magára marad vágyaival, idegenül, szinte bábként mozog a díszletnek tűnő világban. A fájdalmasan groteszk, abszurd léthelyzetet pedig mi más is fejezhetné ki leglátványosabban, minthogy a zöld szamár kerül piedesztálra?