Előző cikk Következő cikk

Bartók Tibor SJ:
Jézus Társasága feloszlatása és visszaállítása

II. rész

A Jézus Társasága arra emlékezik az idén, hogy VII. Pius pápa 1814. augusztus 7-én visszaállította a rendet, amit XIV. Kelemen 1773. július 21-én feloszlatott. A rend a 18. század közepére egyre inkább elszigetelődött úgy az egyházon kívül, mint azon belül. Miközben híd akart lenni az egyház és a világ között, valójában nem vette észre, hogy a kettő közötti szakadék egyre szélesebb lett, a hídfők egyre messzebbre kerültek egymástól, ami elkerülhetetlenül a híd megsemmisüléséhez kellett, hogy vezessen.

Földönfutók

A jezsuiták elleni támadások a 17. század közepétől egyre durvábbá váltak. Hosszúra nyúlna rekonstruálni az eseményeket, amelyek egyre fokozottabb tempóban sodorták a jezsuitákat végzetük felé, így csak röviden próbáljuk áttekinteni. Az első nagy ütések onnan érkeztek, ahonnan egykor a Társaság a legnagyobb támogatást kapta, vagyis Portugáliából. A Szent Ignác fiait egykor annyira kedvelő portugál királyság, ahol a Társaság első rendtartománya is létrejött (1546), kitermelte a jezsuiták nagy ellenségét. A meggyőződéses anti-jezsuita Sebastião José de Carvalho, I. József király államminisztere, akit leggyakrabban Pombál márkiként emlegetnek, módszeres kampánnyal feketítette be egyre jobban a Társaságot az uralkodó előtt. Végül sikerült a jezsuitákat összefüggésbe hoznia egy, a király elleni merénylettel. A jezsuiták számára ütött az óra. 1759-ben királyi rendelettel kb. 1700 portugál felségterületen élő és működő szerzetes került börtönbe, utcára, hajóra. Sokan a pápai államban találtak menedékre.

A portugál csapás után következett a francia. A Társaság helyzete Franciaországban kezdettől fogva kényes volt, állandóan a Bourbonok jóakaratára és védelmére épített kártyavár a gallikán egyházi, szellemi és parlamenti ellenszéllel szemben. IV. Henrik, XIII. és XIV. Lajos egykori jóindulata azonban már a múlthoz tartozott. XV. Lajos kevésbé tartotta fontosnak védelmébe venni a Társaságot az újabb gallikán és janzenista támadások tüzében, valamint a felvilágosodás képviselőivel szemben. Egy francia jezsuita, a martinique-i missziót vezető Antoine Lavalette szerencsétlen és egyébként is a jezsuita Rendalkotmányba ütköző kereskedelmi tevékenysége és csődje megpecsételte a Társaság franciaországi helyzetét. 1764 novemberében királyi ediktum tiltotta be a Társaság működését. Ellentétben a portugáliai eljárással, a francia jezsuiták maradhattak az országban, a helyi püspökök felügyelete alá rendelve.

A dominó beindult, Portugália és Franciaország után Spanyolország volt soron. Így az a királyság fordult gőzerővel a Társaság ellen, amely kétszáz évvel korábban teljesen magáénak akarta tudni a jezsuitákat, lévén hogy Ignác a spanyol korona területén született. Az idők szele azonban itt is megfordult. Az ugyancsak Bourbon III. Károly egyre ellenségesebben tekintett Szent Ignác fiaira. Személyes ellenszenve valószínűleg onnan származott, hogy jezsuitáknak tulajdonította egy janzenista szellemű mexikói püspök, Juan de Palafox boldoggá avatásának megakadályozását. Környezete igyekezett elmélyíteni ellenséges érzületét, a jezsuitákat téve felelőssé egy adóterhek miatt kitört népfelkelés megszervezésében.

1767 januárjától elindult a Pragmatica Sanctio nevű dokumentum titkos megszerkesztése, amely két hónappal később a spanyol királyságból és minden tőle függő területről kitiltotta a jezsuitákat. A Madridban március 31-én, vidéken április 2-án hajnalban, rajtaütésszerűen megszervezett jezsuita-begyűjtő razzia méltó elődje a kétszáz évvel későbbi letartóztatásoknak a kommunista szféra országaiban. A spanyolországi és dél-amerikai jezsuitákkal együtt újabb 5000 jezsuita vált kényszerzarándokká. Egy részük hosszas huzavona és egy korzikai börtönszerű tartózkodás után a pápai állam, illetve Itália egyes városaiban talált menedékre. A lavina azonban folytatódott. A spanyol katasztrófa után – még ugyanabban az évben – a Nápoly-Szicíliai Kettős Királyság, vagyis egy újabb Bourbon-udvar utasította ki a jezsuitákat. Igaz, inkább Madrid nyomására, mint saját jószántából. S hogy a Bourbon-gyűrű teljesre záruljon, a következő év tavaszán a pármai hercegi udvar és Málta is hasonló intézkedést tett.

Figyelemre méltó, hogy a jezsuiták nagyobbik része inkább vállalta a földönfutást vagy a börtönt, mint hivatásának elhagyását. Pombál és mások megdöbbenve tapasztalták, hogy a kiutasított jezsuiták legtöbbje nem tekintette magát felmentve fogadalmai alól. Az Itáliába toloncolt spanyolok között találjuk például a későbbi újraindulás egyik motorját és szentjét, a fiatal José Pignatellit, akit arisztokrata családja a Társaság elhagyására kívánt rábeszélni. Pignatelli így válaszol testvérének: „Ha újra ír nekem, ne említse többé azt a kérdést, hogy elhagyjam a hivatásom. Kérem, ne tegyen semmit Rómában azért, hogy engedélyt kapjak egy másik rendbe való átlépésre. Ezt soha sem tenném meg, mégha ezerszer kellene is elveszíteni az életem.”

A rend feloszlatása

A ki- és betiltások sorozatában a cél csak egy lehetett: nyomást gyakorolni minden eszközzel Péter utódjára, akinek az egész egyházban jogában állt feloszlatni a rendet, amely lassanként a nemzetközi bűnbak szerepét vette fel. A portugál és spanyol ügyködések persze már régóta erre irányultak Rómában. XIV. Benedek és XIII. Kelemen pápa azonban lényegében ellenállt. Érthető volt tehát a nyomás, ami XIII. Kelemen halála után az 1769-es konklávéra nehezedett. A portugál korona és a több országra kiterjedő Bourbon-szövetség olyan pápa megválasztását akarta elérni, akitől bizton remélhette a Jézus Társasága felszámolását. A ferences bíboros Lorenzo Ganganellinek, aki XIV. Kelemen néven került Péter székébe, valószínűleg nem volt igazán jezsuita-ellenes beállítottsága, vagy csak látszólag, mégha többen ezt igazi ellenszenvnek tekintették is. A Társaság szerepével kapcsolatos bizonytalansága azonban elég volt ahhoz, hogy lassanként meghajoljon az európai udvarok, különösen a spanyol Bourbonok nyomása alatt.

A tét, vagy legalábbis az, ami a pápa számára annak látszott, végső soron az egyház egysége és a hagyományos társadalmi-vallási modell fenntartása volt, mely szerint egyház és állam szorosan összefonódva kell, hogy támogassa egymást. XIV. Kelemen feje felett ott lebegett az egyházszakadás lehetősége, amire a felvilágosult monarchiákban egyre nagyobb hajlandóság mutatkozott. A dilemma tehát így rajzolódott ki: vagy ragaszkodik a Társaság fennmaradásához, vagy a Bourbon-országok, Portugália és gyarmataik katolikusainak elszakításával számolhat. Úgy tűnt, ha feláldozza leghívebb szövetségeseit, a jezsuitákat, elháríthatja a szakadás veszélyét, és fenntarthatja vallás és politika egységét a hagyományosan katolikus királyságokban. Négy éven át próbálta elodázni a döntést, míg végül engedett az ellene folyó pszichológiai hadviselésnek, amelynek fő mozgatója a szabadkőműves római spanyol követ, José Moñino volt. XIV. Kelemen 1773. július 21-én írta alá a Dominus ac Redemptor kezdetű brévét, amellyel feloszlatta a III. Pál által 1540-ben jóváhagyott Jézus Társaságát.

A pápai dokumentum az egyház egységének és békéjének megőrzésére hivatkozik, valamint arra, hogy a Társaság nem hozta meg azokat a gyümölcsöket, amelyeket az egyház várt tőle. Ehelyett mindenféle tevékenysége révén veszélyessé vált a kereszténység nyugalmára. A bréve általánosságokban sorolja fel a jezsuiták elleni szokásos vádakat. Konkrét – a megszüntetésre egyházjogilag is helytálló – érveket nem említ. A dokumentum értelmében a Társaság fel nem szentelt tagjai a feloszlatás révén szabaddá válnak, a papok más rendbe léphetnek vagy világi klerikusi státuszba kerülhetnek. Végül elrendeli, hogy senki se merjen beszélni a feloszlatás tényéről, még kevésbé merje azt vitatni. Ezzel a Bourbon-udvarok, valamint politikai és szellemi szövetségeseik elérték céljukat. A nemzetközi bűnbak feláldoztatott, az egyház maga tette oltárra, remélve, hogy az ancien régime „trón és oltár” – szövetségmodellje még talán megőrizhető. A földindulás azonban már készülődött, amely Franciaországból kiindulva hamarosan maga alá söpört számos trónt és megrendített számtalan oltárt. A Társaság végzete így előfelvonása lett egy nagy korszakváltásnak, amely messze túlcsapott mindenkin, jezsuitákon és ellenfeleiken egyaránt.

Csak elképzelni tudjuk azt a terhet, ami a feloszlatás idejének jezsuita generálisára, Lorenzo Riccire (1703–1775) nehezedett. 1758-tól állt a Társaság élén. Barátja, a jezsuita történész Giulio Cesare Cordara így jellemezte: „Alkalmasabb lett volna a Társaság vezetésére, ha a tenger csendes és nyugalmas. [...] Nem szokványos eszközökhöz kellett volna folyamodnia nem szokványos körülmények között.” Ricci azonban semmi olyan eszközt nem akart megengedni, ami az Evangélium szellemével összeegyeztethetetlen lett volna. Tartotta magát egy XIII. Kelemennek tulajdonított mondáshoz: A jezsuiták vagy legyenek olyanok, amilyennek rendi eljárásmódjuk szerint lenniük kell, vagy inkább ne legyenek (Sint ut sunt, aut non sint). Ricci leveleiben állandóan lelki megújulásra, Szent Ignác- i szellemi-lelki örökségéhez való hűségre int. Öt hónappal a vég előtt arra buzdít, hogy a rendtagok őrizzék minden körülmény közepette az imát, az egymás közti szeretetet, az elöljárók iránti tiszteletet és engedelmességet. Tartsanak ki minden fáradságos munka közepette, legyenek egyszerűek és óvatosak minden megnyilvánulásukban, épületesek cselekedeteikben. „Az ilyen szellemmel áthatott Társaság az – írja –, aminek a fennmaradását kérjük. Ha ez hiányzik belőle, meg is szűnhetne, mert haszontalannak bizonyulna arra a célra, amire létrehozták.” A vég azonban elkerülhetetlen volt. A generális ellenállás nélkül fogadta 1773. augusztus 16-án a pápai letartóztatást, majd az Angyalvár börtönét, ahová minden formális ítélet nélkül került. Halála előtt – 1775. november 24. – végrendeletében újra kijelenti, hogy a Társaság nem adott okot a feloszlatásra. Ugyanakkor senkit sem vádol és megbocsát mindazoknak, akik a Társaság megsemmisítését és az ő személyes letartóztatását előidézték.

Az elit-tudat mellékvágánya

A számkivetettség és a hányattatások elszenvedésén túl vajon hogyan értelmezhették a jezsuiták mindazt, ami velük történt? Bűnösnek tartották-e valamiért is magukat az események sorában? Vagy inkább a Jézus sorsában való osztozásnak tekintették kálváriájukat? Valószínű, hogy a jezsuita Rendalkotmány kivonatának, a Summariumnak a 11. pontja, mely a meggyalázott Krisztus jelvényeinek magunkra öltéséről beszél, nagyon aktuálissá válhatott számukra abban az időben. De épp az említett korabeli jezsuita történész, Cordara visszaemlékezése mutatja, hogy valamiképp Isten ítéletét is látták mindabban, ami történt. Cordara elutasít minden vádat, ami a Társaságot cselszövő, laxista erkölcsű, hatalomra törő csoportként igyekszik befeketíteni. Talál viszont egy rejtett bűnt a jezsuita magatartásmódban, ami miatt Isten megengedte a Társaság megaláztatását: a gőgöt. Idézzük itt kicsit Cordarát magát: „[…] sok gőg volt bennünk. A novíciusmesterek finoman belénk csepegtették. Állandóan azt prédikálták, hogy a Társaságba szóló hivatás Isten legnagyobb ajándéka. Semmilyen más követésre méltó példát nem mutattak, mint a jezsuitát. Úgy beszéltek a Társaság eljárásmódjáról, hogy úgy tűnt, semmi más nem lehet magasztosabb, vagy akár csak elképzelhetőbb. Miután átitatták gondolkodásunkat a Társaság iránti oly magas csodálattal, hiába igyekeztek belénk csepegtetni az alázatot és a tiszteletet. A jó fiatalemberek azt gondolták, hogy más szerzeteseknél feljebbvalók.” Cordara lelkiismeret-vizsgálata folytatódik. Rámutat a gőg formáira a tanuló rendtagok életében, a kiképzett jezsuiták gondolkodásmódjában, sőt a laikus testvérek megnyilvánulásaiban is. „Sok jezsuita semmit sem akart közösnek tudni más rendekkel, és messze alattuk állóknak tekintették őket” – írja.

Súlyos, kemény vallomás ez az elit-tudat mellékvágányáról. Nem általánosítható mindenkire, s nem is ad magyarázatot mindenre, de rámutat valamire, ami a Társaságot elbizakodottá tette. Túlságosan is elbizakodottá. Nem véletlen, hogy a Generálisok levelei már a 17. század elejétől állandóan emlékeztetnek az alázatra, ami nemcsak a szerzetesi, de egyáltalán a keresztény élet egyik alapköve. A történeti, szociológiai, politikai kontextusba, ami a Társaság eltörléséhez vezetett, be kell illesztenünk ennek a lelki építőanyagnak, az alázatnak a hiányát is, mert így teljesebb a kép. Cordara remélte, hogy a Társaság, amely majd feltámad, szerényebb és alázatosabb lesz. Valóban, a lassanként újjászülető rend nagyobb gondossággal ügyelt erre az érzékeny pontra, amely – ha igazán hiteles – nemcsak Isten, de az emberek előtt is jóval kedvesebbé tesz, mint bármiféle elit-tudat.

Folyt. köv.