Radóczy Jusztina: Boldogságszomj

Kire ütött ez a gyerek? Ez a kérdés nem csupán Janikovszky Éva gyermekmonológjában vetődik fel, hanem szinte minden szülőben megfogalmazódik. Talán az is biztosra vehető, hogy leginkább akkor, amikor gyermekünk nem a szépre, jóra vagy harmóniára törekszik, hanem épp ellenkezőleg, valami rosszaságot követ el. Hajlamosak vagyunk ilyenkor a szülőket, nagyszülőket okolni, keresni a „genetikai” magyarázatot. Azonban felmerül a kérdés, hogy a jóra, vagy épp a rosszra való hajlam az genetikai, vagy inkább nevelési hatás? Dr. Láng András klinikai szakpszichológussal arra kerestük a választ: elmondható-e rólunk, hogy alapvetően a boldogságot, békét és harmóniát keressük életünkben? 

A jóra, a szépre való törekvés mennyire mondható velünk születettnek?

Ebben nem egységesek a pszichológiai elméletek, egyesek szerint valóban van bennünk egy ilyen hajlam, és ha megfelelőek a feltételek, akkor a fejlődésünkbe igenis bele van kódolva az, hogy a jóra törekszünk. Ez a fejlődési pálya ugyanakkor nagyon érzékeny, a kedvezőtlen környezeti hatások következtében könnyen kisiklik, megváltozik. Ezzel szemben vannak olyan elméletek, amelyek szerint ez kizárólag nevelés kérdése, illetve az, hogy mit sugall az éppen aktuális társadalom. Az igazság talán valahol a két végletes megfogalmazás között van. A kérdés viszont, úgy vélem, arra vonatkozik, hogy valójában mi is mozgatja az embert. Erre a pszichológiai kutatások különböző válaszokat adnak. Egyes elképzelések szerint hedonikus lények vagyunk, tehát az mozgat bennünket, hogy a fájdalmasat elkerüljük, ami pedig örömet okoz, arra törekszünk. Aztán van olyan elképzelés, miszerint a harmóniának, az egészlegességnek a keresése mozgat bennünket, így igyekszünk összhangban lenni a világgal és önmagunkkal is. Továbbá van olyan feltevés, amely azt mondja, hogy az ember tulajdonképpen racionális döntéshozó lény. Mindent a nyereség és a veszteség oldalára állít, tehát ha nekem megéri jónak lenni, harmonikusan békében élni, akkor olyan döntéseket hozok, amelyekkel ezt az állapotot érem el. Én úgy vélem, bármelyik elméletet fogadjuk is el, a gyermekkori tapasztalatok nagyban befolyásolják életünket.

Nyilván a genetikai örökségünk is formálja személyünket, mégis azt mondhatjuk, hogy a tapasztalataink erőteljesebben hatnak ránk?

Igen, a korai tapasztalatok nagyon fontosak, hiszen ha gyermekkorunkban megfosztanak minket a harmóniától, akkor úgy érezhetjük, hogy mi sem vagyunk kötelesek ezt a harmóniát követni. A későbbiekben is a bennünk lévő békére, szépre, jóra való törekvés elsősorban az emberi kapcsolatainktól függ. Nem lehetünk önmagunkban harmonikus emberek, ha a környezetünk, illetve kapcsolataink miatt képtelenek vagyunk így élni a hétköznapokban. Ehhez még hozzájárulhat az is, hogy gyermekkorban mit tapasztalunk. Megtanulhatjuk szüleinktől, vagy társadalmi nyomásra azt, hogy materiális síkon sikeresek legyünk, de kapcsolatainkban már nem tudunk sikeresen működni, ha hiányzik ez a tapasztalat.

A boldogság, boldogulás és békesség minden esetben együtt jár? Milyen elképzeléseink vannak ezekről a fogalmakról?

Ez egy sokkal tágabb keret, hiszen nagyon erősen kulturálisan és társadalmilag befolyásolt az, mit tartunk boldogságnak. Nagyon sok emberre az aktuális társadalmi elvárások kényszerítenek rá olyan sémákat, amelyeket elérve sem biztos, hogy boldog lesz. Itt arra gondolok, hogy mondjuk manapság sokan érzik úgy, akkor lesznek harmóniában önmagukkal, ha szépek, karcsúak, sikeresek, vagy épp gazdagok lesznek. Egyértelmű, hogy ez az emberek nagy részében nem harmóniát és nem békességet idéz elő, gondoljunk csak a sok-sok boldogtalan sztárra, vagy ahogy ma mondják: celebre. Ez leginkább azért van, mert ezek olyan dolgok, amelyekből mindig lehet több. Mindig lehet valaki szebb, sikeresebb, lehet jobb autója vagy nagyobb háza. Ez egy örök hajszoltságot, versenyfutást eredményez. Ami kívülről tehát boldogulásnak látszik, belül nem feltétlen eredményez boldogságot, harmóniát.

Ha már a kultúrákat említettük: a történelmi korszakokra ki lehet-e vetíteni, mikor milyen ideálja volt a boldogságnak, harmóniának, sikernek?

Mivel a pszichológiai kutatások tudományos formában mindössze az elmúlt 100-120 évre tekintenek vissza, így nehéz lenne megmondani, hogy akár két-háromszáz évvel ezelőtt is milyen ideálok mentén boldogultak az emberek. Azonban azt gondolom, hogy még ebben a százhúsz évben is nagyon sokat változott a társadalom és az életvitel. Megváltozott az életritmus, megváltozott az is, hogy mi magunk mit tekintünk értéknek. Nem biztos, hogy összeegyeztethető a materiális értékek keresése, hajszolása a harmóniával és a békével. Márpedig az elmúlt száz évben leginkább a materiális értékek kerültek előtérbe. A lecserélhető, eldobható világ, ami mindig valami újabb, modernebb tárgy megszerzésére ösztönöz.

Ha jól gondolom, akkor ezzel együtt az Istenkeresés is igen csak megváltozott az elmúlt évtizedekben. Összefügghet ez a materiális értékek hangsúlyosabbá válásával?

Én azt gondolom, hogy ez bizony összefügg, azonban ehhez a kérdéshez a pszichológia nem feltétlen a keresztény Isten fogalom irányából közelít. A mai álláspont szerint az ember harmóniakeresésében, boldogságában egy nagyon fontos tényező az, hogy meg tudják haladni önmagukat. Törekvéseink mindig valami saját magunkon túli dologra összpontosulnak; ezek lehetnek társas kapcsolatok, elvont értékek, korlátaink átlépése, vagy épp Isten személye. Pszichológiai szempontból mindegy tehát, hogy milyen területen zajlik, a lényeg az önmagunk túllépése.

Ha valakinek gyermekkorában nincs meg az a környezeti hatás, hogy kialakuljon az igénye a szépre, a jóra és a harmóniára, akkor ez pótolható a későbbiek folyamán?

Nyilván, ugyanúgy ahogy gyermekkorban, ez is a kapcsolatok függvénye. A későbbiekben egyértelműen a kapcsolataink alakíthatják ezt a fajta igényt, törekvést. Ez lehet két személy közötti kapcsolat, de lehet maga az istenkapcsolat is. Vannak olyan elképzelések, melyek szerint a vallásosság és az Isten felé fordulás is táplálkozhat az életünk korai nehézségeiből, vagy pozitív tapasztalatok hiányából. Ilyenkor Isten, mint egy pótlólagos szülő, vagy gondoskodó földöntúli lény lép be az életünkbe és tölti be ezt a gyermekkorban elhanyagolt szerepet.

Mi a helyzet a másik oldallal, amikor valaki kifejezetten a rosszat, békétlenséget keresi? Ennek milyen gyökerei lehetnek?

Vannak olyan elképzelések, hogy ezek részben genetikai adottságok. Ha kifejezetten a társadalmi normáknak, az egységesen elfogadott értékeknek, a harmonikus együttélésnek, illetve a békének való ellenszegülésről van szó, akkor itt antiszociális személyiségről, esetleg pszichopátiáról is beszélhetünk. Ennek is vannak olyan összetevői, amelyre egyértelműen azt mondhatjuk, genetikailag öröklődött. Azt is tudjuk ma már, hogy a géneknek és a környezetnek a hatása nem egyedülálló, ezek bizony módosítják egymást és leginkább ez áll a normálistól, vagy átlagostól eltérő viselkedések hátterében.

Hogyan hatnak az emberi kapcsolataink az Istennel való kapcsolatunkra, esetleg elmondhatjuk, hogy ezek alakítják az istenképünket is?

Pszichológiai szempontból azt kell mondanom, hogy maximálisan így van, mivel az istenkép az én személyes elképzelésem Istenről, így én csakis a saját, személyes tapasztalataimból táplálkozhatom. Ebben a szülők, tanárok, hittantanárok, papok és egyházi személyek igen fontos szerepet kapnak, mintegy közvetítőként működnek az ember és Isten között. Gondoljunk arra, hány ember véli úgy, hogy bár hisz Istenben, mégis hitének gyakorlását, vallásosságát egy rossz gyermekkori tapasztalat akadályozza. Természetesen létezik egy hittételekből, lexikon-ízű tudásból felépülő Isten képünk is, de ez a különböző vizsgálatok eredményei szerint sokkal kevésbé meghatározó.

Elmondható, hogy az elmúlt évszázadban az emberek Isten-keresésének intenzitása igencsak megváltozott. Minek köszönhető ez, van-e erre egyértelmű magyarázat?

Mivel szekulárissá válnak a társadalmak, egyre kisebb jelentősége lesz a vallásosságnak, Isten-keresésnek. Azonban ha ezt közelebbről megnézzük, akkor érdemes a mennyiség-minőség oldalát is megvizsgálni, hiszen azt mondhatjuk, hogy bár szűkül a vallásos életet élők száma, azok, akik felvállalják hitüket, intenzívebb kapcsolatot ápolnak Istennel. Sőt azt is kijelenthetjük, hogy a vallásukat nem gyakorló, mégis a hitet támogató emberek száma nem kevesebb, mint a korábbi időkben. Sajnos az Istennel való kapcsolatunkat nagyon könnyen befolyásolják és eltéríthetik a külső, társadalmi elvárások, hatások. Így sokan a materiális értékek keresésében élik meg azt, amit a hívők az Isten-keresésben. Természetesen nem feltétlenül ugyanazzal a végeredménnyel.

Kijelenthető-e az, hogy minél bizonytalanabb a megélhetésünk, karrierünk, annál erőteljesebben tartjuk a kapcsolatot Istennel?

A felmérések szerint, akiknek kevesebb a keresetük, nehezebb a sorsuk, alacsonyabb az iskolázottságuk, hajlamosabbak vallásosan aktívabban élni. Ez persze értelmezés kérdése, mert valóban azt is mondhatjuk, hogy ez a „népek ópiuma”. Én azonban úgy vélem, hogy talán aki kevesebb időt és energiát fordít a materiális értékek megszerzésére, több időt fordít az emberi és egyben az Istennel való kapcsolataira. Mivel jobban tudatosul számukra, hogy Istenen kívül más fogódzót nem találnak az életben, sokkal hamarabb Istenhez találnak. Van egy úgynevezett piramis rendszer, miszerint az embernek a szükségletei különböző szinteken jelennek meg. Az elsődleges az életben maradás, tehát az alapvető fizikai szükségleteink, úgy mint levegő, evés, alvás stb., viszont a feljebb lévő szinteken már megjelenik a valahová tartozás, az önmegvalósítás, önkiteljesítés. Tehát azt is mondhatjuk, hogy a harmóniára, szépre, jóra, boldogságra való törekvés a felsőbb szinteken található. Ha éhezünk, ha nem kapunk levegőt, akkor ez annyira markánssá válik, hogy a figyelmünk óhatatlanul csak erre irányul, de ez még nem tesz bennünket boldoggá. Természetesen arról sem feledkezhetünk meg, hogy minden kultúra ismer olyan személyeket (aszkétákat, remetéket, fakírokat), akiknél a motivációk rendszere a fejére áll. Éheznek, magányosak, nincstelenek, mégis kiteljesítették önmagukat. Ez a legtöbb esetben valamilyen transzcendens személy vagy erő vonatkozásában megy végbe.

„Ép testben ép lélek” – ez a mondás is alátámasztható tudományosan?

Igen, ezek körforgásban, illetve kölcsönhatásban vannak egymással. Ha betegek vagyunk, az a lelkünket is megviseli, nem érezzük jól magunkat, ez kihat az emberi kapcsolatainkra.. Ha jól érezzük magunkat a testünkben, akkor harmonikusabbak vagyunk önmagunkkal, így embertársainkkal is sokkal jobb lehet a kapcsolatunk. A másik irányból pedig elmondható, hogy lelki állapotunk, élettel való elégedettségünk befolyással van immunrendszerünk működésére, fizikai egészségünkre, ami a fent elmondott módon lelki életünk minőségét is meghatározza.