Horváth Árpád SJ: Szomjúság az életre

Szervezetünknek, hogy jól működjön, folyton kellő mennyiségű folyadékra van szüksége. Egy népi bölcsesség szerint egészségünk szempontjából már régen rossz, ha valaki komoly szomjat érez. Különösen a nagy nyári forróságok idején mindig legyen nálunk víz, lehetőleg tiszta ivóvíz! A víz felüdít, a víz tisztít, erőt ad, a víz életet jelent. Nem lehetünk meg ivóvíz nélkül! Újra és újra megszomjazunk, és újra és újra felüdülünk, megtisztulunk a víznek köszönhetően.

A szomjúság nem csak élettani szempontból alapvető emberi tapasztalat. Szomjúságot megélni lelki értelemben is lehet. A Szentírás legszebb képei közé tartozik, ahogy a Lélektől megérintett szerző a szomjúságot az Istenre irányuló emberi lét megvilágítására használja: „Isten, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld.” (Zsolt 63,2) „Természetes” Istenre-nyitottságunk talán legjobban ismert lírai kifejezése szintén a Zsoltárok Könyvében olvasható: „Ahogy a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Istenem.” (Zsolt 42,2)

Pozitív megközelítésben a lélek szomjúságélménye nem más, mint az emberi lét legmélyéről feltörekvő vágyaink megélése. Nemcsak arról van szó tehát, hogy szomjazunk valami tőlünk független valóságra, amelynek végső soron ki vagyunk szolgáltatva, hanem van bennünk egy alapvető hangoltság, egy bennünk megvalósulásra törekvő erő, ami életté kíván válni általunk, ami a miénk, mégsem birtokoljuk, inkább maga ez az alapvető vágyódás-élmény határoz meg minket. A Szentírás első lapjai Isten képmásaként határozzák meg az embert, és ez a hasonlóság, Isten álma rólunk, maga az emberi lét, a méltóságunk lényege. A lélek számára tehát semmi sem fontosabb, minthogy összhangba jöjjön saját alapvető hangoltságával, hogy mélységes vágyaink válaszra találjanak, hogy így szomjúságunkat oltani tudjuk, felüdüljünk, erőre kapjunk és lendületbe jöjjünk újra. Csak ezután következik minden más, ami szintén számít, ami kötelesség, ami a tett, a hagyomány, a rítus, végső soron a képességünk a magunkon túlmutató szeretetre.