Mihályi Anikó: Elhalkulásban

„Tulajdonképpen az egész eddigi »életművem« egyetlen nagy elhallgatásként is értelmezhető. Vagy folyamatos elhalkulásként. Nem hajt a kimondás kényszere, ahogy a közlésvágy sem. Az írásban hallgatni, ez az, ami érdekel.” Győrffy Ákos íróval beszélgettünk. 

Győrffy Ákos (1976) író, költő Kismaroson él. 1996 óta jelennek meg versei, esszéi és kritikái irodalmi folyóiratokban és napilapokban. Kötetei: A Csóványos északi oldala (2000), Akutagava noteszéből (2004), Nem mozdul (2007), Havazás Amiens-ben (2010). Haza (2012) című kötetét 2013-ban Mészöly Miklós-díjjal tüntették ki. Nős, két gyermeke van.

Hajléktalanszállón dolgozik szociális munkásként, kiköltözött a családjával a városból az erdő szélére, és ír. Mintha minden tevékenységével nemet mondana a fogyasztói szemléletmódra, a szétszórt figyelemre. Értelmezhetjük ezt tudatos lépésként a belső éberség megteremtésére?

Alkatilag vagyok alkalmatlan a városi életre, legalábbis hosszú ideig ezt gondoltam. Valójában bárhol (szinte bárhol) tudnék élni, ahogy Budapesten is éltem évekig. A belső éberség megteremtése a vágyott cél, az egyetlen cél, ami felé reménytelenül igyekszem. Reménytelenül, mert a cél elérésének leginkább én magam vagyok az akadálya, tehát elsősorban saját magamat kellene eltakarítanom az útból. Sokáig önhitt módon azt gondoltam, hogy van valamiféle esélyem a belső éberség megteremtésére. Ma már látom, hogy gyenge vagyok hozzá. Mint ahogy mindenki más is gyenge. Csak a kegyelem segíthet. Kegyelem nélkül semmik vagyunk.

A Havazás Amiens-ben című versének végén megszületik az az élmény, hogy „Nem az enyém volt, amit adtam, Uram. / Nem vagyok a magamé.” A társadalomból kitaszítottal való találkozás segít a versbeszélőnek „önmaga eltakarításában.” Mióta foglalkozik hajléktalanokkal és miért fontos Önnek ez a munka?

Ötödik éve dolgozom egy budapesti hajléktalanszállón. Egy ilyen intézményben az ember sok mindent megtudhat az emberi szenvedés természetéről. Nem mintha az a cél vezetne, hogy az emberi szenvedés mélységes mély kútjában búvárkodjam. A hajléktalan-lét egy univerzális metafora. Bizonyos tekintetben mindannyian hajléktalanok vagyunk, nem találjuk a helyünket, megalázottan és reszketve bolyongunk az ismeretlennek és félelmetesnek tűnő létezésben. Egy sziklaszilárdnak tűnő egzisztencia is pillanatok alatt képes atomjaira hullani. Nagyon ingatag és képlékeny az a felszín, amelyen az ember áll. Miközben megpróbálja elhitetni önmagával, hogy minden a legnagyobb rendben van, az életét immár maga kormányozza. A hajléktalanokkal való munka az esetek elsöprő többségében nélkülöz bármiféle sikerélményt. Kudarc, apátia, reménytelenség. Az itt dolgozók a kezdeti időkben naiv módon azt gondolják, hogy képesek lesznek segítséget nyújtani a rászorulóknak. Miközben sok esetben ők maguk szorulnának segítségre. (Gyakori jelenség a szociális szférában, hogy a segítő szakemberek a saját életük kudarca elől menekülnek a másokon való segítés látszatvilágába.) Be kell látnunk, hogy a hajléktalanság egy olyan probléma, amelyre nincs megoldás. Elég sok ilyen problémával lenne kénytelen szembenézni a mai magyar társadalom (és a „világ”, úgy általában), de természetesen a szembenézés minden esetben elmarad. Nem mondhatok mást, mint hogy magam is leszámoltam minden illúzióval, végzem a munkám, és olykor mintha valóban lenne látszata.

A természeti táj mint önmagunk feltérképezése elsajátításában Akutagava Rjúnoszuke művei, a folyamatos befelé figyelés képességének kialakításában Keresztes Szent János A lélek sötét éjszakája című munkája mély nyomokat hagynak költészetében. Mit jelentenek Önnek ezek a szerzők? Mit a táj? És mit a figyelem?

Bonyolult, nehéz kérdések. Egy élet is kevés lenne a megválaszolásukra. Illetve egy egész élet lehet a válasz rájuk. A fent említett szerzők mélyen megérintettek, és ez talán a legtöbb, ami erről elmondható. Van egy olyan érzékenység, egy olyan tágas horizont, amiről nem tudunk beszélni. Ezek a szerzők (és többen mások még) bizonyos értelemben nem ebben a világban léteztek és léteznek. Ahogyan egy úgynevezett táj is leírhatatlan, noha mást sem teszek lassan húsz éve, mint hogy bizonyos tájrészleteket próbálok leés megírni. A táj titok, megfejthetetlen rejtvény. A minap az egyik közeli forrásnál jártam, és őszinte szomorúsággal láttam, hogy a forrással szemközti hatalmas, öreg bükkfa kiszáradt. Pedig tavasszal még kirügyezett, és a lombozata is kihajtott. Tényleg mintha egy közeli hozzátartozóm halt volna meg. Egy ilyen hatalmas, évszázados élőlény halála megrendítő. Valami elmúlt vele a világból. Látni, ahogy haldoklik, ahogy agonizál a világ.

„Egy agonizáló társadalomban élünk” – írja Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéről írt esszé-kritikájában. „Lassan az ország harmadáról elmondható, hogy ugyanolyan nincstelen, mint a regény nincstelenjei. Nagy baj van, és még nagyobb lesz. Félek, hogy innen már nincs visszaút.” Mi lehet a szerepe ezek után ebben a világban a művésznek?

A művész szerepe mindig, minden korban ugyanaz. Ugyanaz volt ezer éve is, mint most. Már amennyiben mondhatok bármit is a művész szerepéről. Nem szeretem ezt a szót, hogy művész. Kilóg ebből a világból, szépelgő és hazug. Ha eszembe jut például Pilinszky János, akkor nem jut róla eszembe, hogy művész. Vagy ha Dante, akkor sem ugrik be. De nyilván értem a kérdést. A „szerep” pusztán annyi, hogy életben kell tartani a reményt. Hogy az Ég valósággá válhat egy költemény, egy zene, egy festmény terében. Hogy van az Ég. Ami nem erre törekszik, az a halál felé törekszik, vagy maga a halál.

A Haza című kötetének már a címe is sokatmondó: egyrészt otthon lenni a tájban, másrészt valami állandó vágyódást is kifejez, úton levést hazafelé, a haza felé. Az átkelés egyik partról a másikra mintha központi témája lenne köteteinek…

Ez a könyv egy bizonytalan térkép, egy homályos lélek feltérképezése egyrészt, és egy számomra fontos középhegységé másrészt. A kettő tulajdonképpen egy, magam legalábbis nem tudom elválasztani a kettőt egymástól. Eljutottam valameddig, pontosan nem meghatározható, hogy meddig, de érzékelek egy határt, amin átkelve az egész, amit leírtam, érvényét veszti. Vagyis hatályon kívül helyeződik. Akkortájt, amikor a könyv megjelent, meghalt egy barátom, és szinte fizikailag érzékeltem, hogy ott van most már mindenben, valahogyan a „természet mögött”. Ez a természet-mögöttiség az, ami felé a könyv szövegei tartanak, az a titokzatos tartomány, ami felé minden gravitál. Az igazi haza.

A tájban való emlékezés a gyerekkorra, régmúlt történetekre az időtlenség élményét adja költészetének. Ezt a misztikus tapasztalatot hordozza az én kiüresedése, a különböző megszólalási módokban jelentkező lírai én szerepeltetése is. Folyamatosan a kimondhatóság határán egyensúlyoz, költeményei a belső csöndből erednek. Nem kísérti az elhallgatás?

Folyamatosan kísért. Tulajdonképpen az egész eddigi „életművem” egyetlen nagy elhallgatásként is értelmezhető. Vagy folyamatos elhalkulásként. Nem hajt a kimondás kényszere, ahogy a közlésvágy sem. Az írásban hallgatni, ez az, ami érdekel. De az elhallgatás, ha lesz is, sosem lesz igazi elhallgatás. Ami engem foglalkoztat, az sokakat foglalkoztat még, a dolog lényegéből adódóan lényegtelen annak a személye, aki leír valami fontosat, legalábbis olyasvalamit, amit fontosnak tart. Nem az az érdekes, ki mondja. Ha nem én mondom, mondja majd valaki más, aki én is vagyok.

Mi mozgatja mostanában?

A zene. A zene és a mindennapi betevő utáni kétségbeejtő hajsza. De lényegileg persze a zene, az olyan zene, ami a csend felé közelít. Természeti zajokból, dallamtöredékekből épülő hangfolyamok. Van egy zenekarunk, a Bajdázó, amely újra és újra megkísérel létrehozni egy olyan zenei nyelvet, ami hasonlít a félálomban megtapasztalható állapothoz. Amikor minden mintha egyszerre lenne jelen. Minden benyomás, érzet, emlék, gondolat. Ez az „egyszerreség”, ez a patakként áradó hangtájkép az, ami zeneileg érdekel. A zene képes a természet mögé hatolni, segít hazatérni.