Bakos Gergely OSB: Istenre szomjazni?

Az Istenre szomjazás képének mondanivalóját talán akkor ragadhatjuk meg a legkönnyebben, ha tisztában vagyunk sajátos feszültségével. A kifejezés emberlétünk mélységéről tanúskodik.  

Test és lélek szomja

Egyrészt a bibliai hagyomány beszél e szomjról. A zsoltáros úgy vágyakozik Istenre, akár az aszú föld kiált áldásos eső után. Kétségkívül az életszomjról van szó. Az ókori Keleten oly magától értetődő, egyetemes igazságról: csak az a fa maradhat életben s hozhat gyümölcsöt, melynek gyökerei élő kapcsolatban vannak az életadó vízzel. E gondolatkör a kapcsolódó bibliai képek – az öntözött kert mint az Istennel való harmonikus kapcsolat; a víz mint a Szentlélek; Mózes vízfakasztása; Izajás meghívása a nagy lakomára; Ezekiel látomása a végidőbeli nagy és szent folyóról, mely a Templomban forrásozik, s a Biblia legvégén, János jelenéseiben tör majd ismét felszínre – segítségével tovább mélyíthető, de mindenképpen emberi mivoltunk testi-lelki valóságában gyökerezik. Szomjunk, vízre utaltságunk mindenekelőtt összekapcsol bennünket minden élőlénnyel – növényekkel és állatokkal egyaránt.

Lélektani és élettani kutatások is alátámasztani látszanak azt az alapvető igazságot, hogy létezik olyasvalami, amit biológiailag és lélektanilag megalapozott vallásos szükségletnek nevezhetnénk. Tudunk gyászoló állatokról – elhullottaikat elgyászoló elefántokról, vagy a gazdájára emlékező gulyáról –; ismerünk egy forrást felkereső majomcsoportot, mely nem egyszerűen a vízért, hanem mintha meditálni járna oda. Tudjuk, hogy a vallásosság nem pusztán – mint Sigmund Freud gondolta volt egykor – neurózis okozója, hanem önálló, másra könnyedén vissza nem vezethető lélektani szükségletként jelenik meg.

Istenre szomjazni?

Másfelől az Isten iránti szomj, a ráutaltságunk, Istenszükségünk – létezzék ennek bármilyen élettani és lélektani alapja – kell, hogy alapvetően különbözzék hétköznapi szomjúságunktól. Elvégre „tárgya” mindkét szomjnak más. Sőt, Isten alapvetően Más. Ő nem cserélhető össze egyetlen véges valósággal – még az egész élővilág számára oly fontos s alapvető életadó vízzel sem.

A Végtelenre szomjazni – ugyan mit is jelenthet ez? Nem vagyunk már az első pillanatban elveszettek, amint a Végtelenre irányítjuk vágyunkat? Rá vágyakozva nem vezetjük-e Istent vissza valamely – esetleg vallásos, mégis – emberi, nagyon is emberi szükségletünkre? Természetesen tapasztalatból tudjuk, hogy lehet egy véges személyre, egy másik emberi lényre szomjaznunk. Ismerjük a másik általi mély érintettség s a másikhoz való mély vonzódás élményét. Tudjuk, mit jelent, mikor az oly fontos másik hiányzik életünkből. Ismerjük a vágy testi-lelki gyötrelmes édességét és részegítő kínját. Tudunk a függés veszélyeiről is, minden szabad kapcsolat kockázatáról. Az Isten iránti szomjról szóló beszéd vajon nem idézi-e föl mindezeket a nehézségeket?

Feszültség és mélység

Nekünk, embereknek testi-lelki meghatározottság és szellemi szabadság, ínség és szabad döntés, űzöttség és felelősség között kell leélnünk egész életünket. Isten iránti szomjunkat csak ebbe az alapvető összefüggésbe helyezve értelmezhetjük helyesen. Célunk nem lehet a feszültség bármelyik oldalának tagadása, sokkal inkább kapcsolatuk helyes megértése forog kockán.

Igazság

Itt a Hegyi Beszéd segítségünkre siet: az igazság utáni éhségről és szomjúságról olvasunk benne. Az igazság ugyanis érint minket, embereket. Érintettek vagyunk az igazság kérdésében. Az igazság emberi életünk alapvető föltétele, hiszen aligha tudnánk egy olyan világban élni, ahol nem bízhatnánk abban, hogy a másik igazat mond. Természetesen az igazsághoz fűződő érdekünk ennél tovább megy – érdekeltek vagyunk abban is, hogy mi magunk igazul, az igazságban éljünk. Az igaztalanság mint az erkölcsi-jogiközéleti igazságosság hiánya éppúgy megmérgezi az emberi életet, akár a hazugság. Mindenfajta hamisság és csalás ellenében érdekeltek vagyunk az igazságban, rá vagyunk utalva emberségünkben, nélküle nem lehetünk azok, amikké lennünk emberi feladatunk.

A boldogságmondások bibliai műfaja aligha olcsó vigaszt kíván nyújtani. „Boldog”-nak lenni ebben az értelemben azt jelenti, hogy valaki jó úton jár, helyes cél felé irányítja életét. Ezért fordítja franciára a zsidó André Chouraqui az első zsoltár, de a Hegyi Beszéd boldogságmondásainak kezdetét is így: „en marche” – „úton van(nak)”. A bibliai tanúskodás szerint emberlétünk egy olyan fáradságos utazás, melynek kifejezett célja van. E cél jól meghatározott s egyáltalán nem önkényes. Tulajdonképpen utunk elején adva van, még ha nem is tudunk róla. A Hegyi Beszéd mondásai épp a fölismerésben kívánnak segíteni.

Az igazság éhezése és szomjazása azért tartozik ide, mivel benne emberlétünk alapvonásáról van szó. Aki átéli az igazságtól való érintettségét – akár az igazság hiánya miatt – az mélyebbre lát s mélyebben él. E szomj és éhség megismerése fölnyitja a szemünket arra az alapvető körülményre, hogy nekünk, embereknek testi szükségleteink betöltése önmagában nem elegendő. Az igazságtalanság kenyere s bora teli hassal is keserű. S e fölismeréssel tulajdonképpen átléptünk a pusztán biológiaiból vagy lélektaniból az igazán emberibe, a testi közvetlenség világából a szellemhez. Mert az előbbit nem tagadva az ember mindezek – test, lélek és szellem – egysége, miközben igazán emberi élete a szellem nélkül elképzelhetetlen.

Szellem

A szellem érzékeli a test szomját vagy a lélek vágyát, s a szellem az, amely igent vagy nemet tud mondani rá. A szellem az, ami kiemel minket az állatvilágból, s személlyé tesz bennünket. Annak lehetősége és képessége, hogy tudatosan válasszunk, felelősen igent vagy nemet mondjunk, s vállaljuk döntéseink következményeit. Természetesen mindez testi-lelki valóságunk nélkül valóban elképzelhetetlen számunkra. A szellem a test és lélek egységére támaszkodik, s benne találja meg önkifejeződését. Ő maga azonban különbözik tőlük: megnyilvánulásai nem mérhetők, mint a biológia vagy lélektan jelenségei, csak beleéléssel, együttérzéssel közelíthetők meg.

A szellem az a közvetlenül megragadhatatlan, de nagyon is emberi valóságunk, ami akkor is megmaradna, ha minden egyéb testi-lelki tulajdonságunkat elveszítenénk. Méltóság s nem hasznosság illeti meg. Viktor E. Frankl bécsi idegorvos és pszichoterapeuta meggyőződése szerint e dimenziónk tulajdonképpen nem is lehet beteg – legföljebb „alszik”, olykor mégis váratlanul megnyilvánul a súlyosan elmebeteg emberben is. A szellem kibúvik az általánosítható tudományos eredmények világából, jelenségei értelmesen leírhatók, azonban nem érthetők meg az általános egyedi eseteként.

Tulajdonképpen zsidó-keresztény eredetű hagyományunk emberképéről van itt szó, melynek igaz volta természetesen közvetlenül nem bizonyítható elvont érvekkel. Igazsága azonban fölmutatható magában a jelenségben, az emberi életben s az embertárssal való felelős, segítő kapcsolatban. A szellem, az egzisztencia, a személy – nevezzük akárhogyan is – ugyanazt jelenti. Emberi öntudatunk, világi nyitottságunk, az erkölcsi értékekre és értelemre irányulásunk, döntő, állásfoglaló, értékelő és személyes dimenziónk ez. Isten iránt szomjunkat is csak e dimenzióban közelíthetjük meg.

Számos példával lehetne igazolni, hogy e dimenziónak tudatos és tudattalan működése is van. A szellem nem jelent tehát valami leegyszerűsítő racionalizmust. A dimenzió jellegzetes megnyilvánulása lelkiismeretünk, amely megmondja, hogy egy kézzelfogható helyzetben mit kell tennünk. Nem egyszerűen az általános esetre tekint, nem pusztán egy szabály alkalmazásában áll, hanem fölismeri a mindenkori egyedi valóságot s a számunkra megnyíló egyedi lehetőséget.

Voltaképpen ezt az egyedit látja meg a szerelem és szeretet is: a másikat a maga helyettesíthetetlen s pótolhatatlan mivoltában. S ezt a szellemileg fölismert másikat lehet aztán szeretni – ami egyszerre döntés és szomjúság, hűség és vágy kérdése.

Szellemi szomjunk s egy régi történet

Egy szép napon Arisztotelész nem volt ott az Akadémián. A nap végén mestere, Platón így szólt: „Ma a szellem hiányzott innen.” Azaz elhangzottak az előadások, volt filozófiai beszélgetés is, de az igazi gondolkodás mélységét hiányolta Platón. Igazi szellemi értelemben hiányzott neki kedves tanítványa, az az eleven személy, akit senki más vitapartner nem pótolhatott. Jellegzetes módon Platón épp akkor érezte meg igazán a másik ember értékességét, amikor az pontosan hiányával volt jelen.

Hiány, a másik értékességének fölismerése, valamint megelevenítő és gazdagító jelenléte – mindez aligha csak a filozófiai gondolkodás összefüggésében lényegbevágó. A másikat megismerni, fölismerni, szeretettel vagy szerelemmel is megismerni, hasonló fölismerésekhez vezet: a nousz, a szellem nyilvánul meg benne. S vajon nem lehet-e szomjazni e szellemet, ez egyedi, megismételhetetlen, csodálatos valóságot, a már fölismertet, ha épp hiányát érzékeljük?

A forrásról

Különös, szellemi szomj ez, mely aligha tagadja meg emberségünket annak testi-lelki dimenzióiban, mégis túllendül rajtuk. E szomjat, e szellemi szomjat, eredetét, magát a szellemet, annak eredetét kutatva juthatunk közelebb a forráshoz. Ahhoz a tiszta megvalósuláshoz, amelyből szellemünk előlép. E forrást kezünkbe nem keríthetjük, nem ellenőrizhetjük, igazán még fogalmainkkal sem ragadhatjuk meg. Szellemünk jelensége azonban aligha magyarázza meg önmagát. E körülmény arra utalhat, hogy valahol másutt, valami nagyobból forrásozik, egy mélyebb valóságban gyökerezik.

E szellemi ősforrás megsejtéséhez a filozófiai gondolkodás elsegíthet bennünket, tovább azonban nem tud vinni bennünket az úton. Az ősforrás leleplezheti magát, de igazi lelepleződése a gondolkodásban (is): kinyilatkoztatás. A szellemünkön és szabadságunkon túli csak önmaga tárhatja föl önmagát.

Amint ez megtörténik, utólagosan boldogan ismerhetjük föl nyomait a gondolkodásban, a kérdezésben, a keresésben, a vágyakozásban. A forrás a logosz, az értelem forrásaként mutatja meg saját magát – olyanként, amely elsőként tesz föl nekünk kérdéseket, mielőtt mi kérdezhetnénk. Logosza azonban éppúgy meghaladja a szűklátókörű racionalizmus fogalmait, amint túlmutat mindenfajta mégoly emberi érzelmünkön vagy érdekünkön. Olyan értelmet ad, amely megszólít, fölhív, s egész emberségünk beteljesítését ígéri nekünk.

Maga a forrás, a nousz és a logosz forrása azonban túl van mindenen: túl a szomjon s annak beteljesedésén. Vajon minden szomjban nem e valóságot szomjazzuk-e? S vajon nem ez az önmagában megragadhatatlan ősforrás figyelmeztet- e a bibliai Bölcsesség alakjában: „Aki engem megtalál, csak még inkább szomjazik rám”?

Felhasznált és ajánlott irodalom: • Frankl, Viktor E.: A tudattalan Isten. Pszichoterápia és vallás. Budapest, 2002, EuroAdvice. • La Bible traduite et présentée par André Chouraqui. Paris, 2003, Desclée de Brouwer. • Lukas, Elisabeth: A logoterápia tankönyve. Kiskundorozsma, 2011, Agapé. • Mezei Balázs: Mai vallásfilozófia. Budapest, 2010, Kairosz.