Mihályi Anikó: A kínzó szomjúság regénye

Az idei könyvhétre jelent meg Borbély Szilárd első regénye, a Nincstelenek, melynek alcíme: Már elment a Mesijás?

aA borító a szürkeség ködébe vesző kietlen puszta képe, a távolban egy kórón ülő fekete madárral: a regény metaforikus tere és ideje ez, ahová és ahonnan nem vezetnek utak, ahol csak az emberi kapcsolatok átláthatatlansága létezik, a babonákkal, hiedelmekkel körülzárt világ, ami fölött talán csak egy visszajáró madár őrködik.

A fülszövegben az író könyvét „életrajzi alapúnak, tehát korlátozott fikciónak” nevezi. Az elbeszélt eseményeknek ugyan van valóság-vonatkozása – a 60-as évek közepén, végén járunk egy kis szatmári faluban –, ám a regény központi problematikája túlmutat ezen: létezik-e egyáltalán az a valóság, amit annak hiszünk, vagy csak a számok léteznek, amelyekről azt gondoljuk, a mi képzetünk alkotta fogalmak csupán? „Van-e bármi, amit birtokolunk. Mit jelent a birtoklás és mit jelent a nincstelenség?”

A regény lírai szerkesztésű, ismétlődő szekvenciákra épül, melyek éppen az egyidejűséget, azaz az időtlenséget hivatottak érzékeltetni. „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van közöttünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. […] Anyám feje kendővel van bekötve. Mi keszkenőnek mondjuk. Az asszonyoknak be kell kötni a fejüket. […] Az anyám kendője színes. […] Az anyámnak gesztenyebarna haja van. Vörösesgesztenye. Nem minden gesztenye vöröses. Ősszel szoktuk gyűjteni a nővéremmel.” – kezdődik a regény az anya alakjának megidézésével. Húsz oldallal később ugyanezt a szerkezetet olvassuk az apa bemutatásakor: „Megyünk és hallgatunk. Harmincegy év van közöttünk. A harmincegyet nem lehet osztani, mert csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. Apám mindig rosszkedvű. Ha nagyon rosszkedvű, elmegy a kocsmába. Mi korcsmának mondjuk. […] Ha nagy leszek, majd én is a kocsmába járok. Mert a férfiak oda járnak. De még kicsi vagyok.”

A súlyos sorok a regény világáról beszélnek: a végtelen magányról, amelyben a történet gyermek-elbeszélője és mindenki más is él; az anya kívülállóságáról és kirekesztettségéről; az apa hely- és identitáskereséséről („a zsidó Mózsi fattya”), ugyanakkor a beilleszkedés mély vágyáról. A prímszámokkal mérhető, csak egyben cipelhető hallgatás mintha az öröktől fogva létező, megtörhetetlen, így eleve elrendelt sorsot hordozná magában. Mert a szegénység közegében játszódó események önmagukon túlmutatnak: a nincstelenség létélménye felé. A borbélyi világ egy pillanatra sem hagy kétséget az olvasóban, a pokol legmélyebb bugyraiban járunk, ahol a mindennapi betevőért való küzdés, a kegyetlenség, az ösztönök állati kiélése, szeretetlenség arra döbbenti rá az olvasót, hogy semmit sem birtokolunk, önmagunkat legkevésbé, nincs semmink, ami megválthatna minket. Már elment a Mesijás? – ismétlik a regény szereplői az író alcímbeli kérdését. Keresik a falu együgyű, mindenkinek jót akaró cigányát, aki a budik takarítását, kidugítását végzi. Mert ebben a nincstelenségben csakis keserű iróniával lehet a megváltásról, a megtisztulásról beszélni.

A regény végén elköltözik a család, a kamasszá serdült fiú megtalálja régi házuk alaprajzát, amit bekereteztet, de végül nem megy el az elkészült képért. „Mi nem vagyunk rajta, csak az üres szoba. Nincs rajta semmi, ami velünk történt.” – hangzanak az anya minden történést megsemmisítő szavai. Létezik-e tehát az a valóság, amit annak hiszünk, vagy csak a számok léteznek, amelyekről azt gondoljuk, a mi képzetünk alkotta fogalmak csupán? Hiszen ha még az a sok borzalom sem a sajátunk, ami az élettörténetünknek tűnik, mi marad nekünk? Nincstelenek vagyunk.

És mégis ott a kínzó szomjúság kérdése: Már elment a Mesijás?

(Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás? Pozsony– Budapest, 2013, Kalligram–Pesti Kalligram.)