Előző cikk Következő cikk

Szádeczky-Kardoss Géza: Barokk zene az őserdőben

„A jezsuiták hamar rájöttek, hogy egyenesebb út vezet az indiánok lelkéhez a zene hullámain, mintsem teológiai okfejtések útján.”

 

bBiztosan sokan emlékeznek Roland Joffé A misszió (1986) című filmjének azon jelenetére, amikor Gabriel atya (Jeremy Irons alakítása) elindul, hogy elvigye a vízesés fölött élő guarani indiánokhoz az Evangélium hírét. Bár látszólag az őserdő lakatlan, apró jelek mégis az indiánok közelségére utalnak. A tapasztalt misszionárius, küldetése veszélyességének tudatában csomagolja ki oboáját, játékának édes dallama hamarosan betölti az őserdőt. Nem sokáig kell várnia: a soha nem hallott lágy dallam előcsalogatja, megérinti az állítólagosan vad emberek szívét. Gabriel így nyeri meg az indiánok bizalmát, és így veszi kezdetét egy missziós falu – redukció – története. „Milyen megható, már-már hatásvadász jelenet” – gondoltam magamban, mikor kamaszként először láttam e filmet. Akkor még nem sejtettem, hogy mennyire hiteles volt a fent leírt jelenet, hogy a zenének milyen kulcsszerepe volt a 18. századi jezsuita misszióban Dél-Amerika indián lakosságának körében. De azt sem, hogy egyszer még én magam is része lehetek ennek a történetnek…

 

San Miguel és a jezsuiták

2010–2011-ben tölthettem egy évet önkéntes zenetanárként a bolíviai San Miguel de Velasco-ban és vehettem részt az ottani plébánián működő zeneiskola életében. San Miguel egy kb. 5000 lelkes város Bolívia keleti, Santa Cruz tartományában, egyike azon településeknek, amelyeket a jezsuiták alapítottak a chiquito indiánok között. Lakosainak nagy része ma is a chiquitok leszármazottai, még ha törzsi nyelvüket mára már csaknem teljesen felváltotta a spanyol, a chiquito nyelvet csak kevés öregember beszéli még. San Miguel aránylag későinek számít a jezsuita redukciók sorában (1721-ben alapították), így a jezsuiták (a jezsuita rend 1767-es Dél-Amerikából való kiűzetéséig) alig fél évszázadon keresztül tudták egyengetni a fiatal város útját. Mégis, San Miguel lakosai máig büszkék a jezsuita múltra, a jezsuitáktól tanult hagyományokat máig őrzik és tisztelik, a jezsuiták irányítása alatt épült templomuk pedig máig a város életének központja és büszkesége, 1990 óta pedig – 5 környező redukció templomához hasonlóan – az UNESCO világörökség része.

 

Az egykori jezsuita templomokat a 80-as években Hans Roth svájci építész vezetése alatt újították fel. Állítólag Santa Ana – San Migueltől kb. 40 km-re fekvő szomszédos város – templomának felújításakor hívta fel egy helyi ember Hans Roth figyelmét egy a templom karzatán tárolt régi dobozra, melyben állítása szerint „egy rakás régi papír” található. Nem sejtette, hogy valóságos kincsesbányát tartalmaz a doboz: több ezer kézzel írott kottát, a jezsuita redukciók zenei életének addig ismeretlen dokumentumait.

A zene jezsuita redukciókban betöltött kulcsszerepéről korábban is tudtak: „Ha a jezsuiták egy új területre mentek missziót alapítani – meséli nekem Santa Cruz-i irodájában Piotr Nawrot lengyel származású zenetudós, a Chiquito Zenei Archívum (AMCh) avatott kutatója –, egyetlen jezsuita pap ment 5-6 korábban már megtért indián-zenész kíséretében. Mert a jezsuiták hamar rájöttek, hogy egyenesebb út vezet az indiánok lelkéhez a zene hullámain, mintsem teológiai okfejtések útján.” Hamar kiderült az indiánok zene iránti fogékonysága, így a missziókban az indián gyerekek nevelésében is fontos szerep jutott a zenének. Számos levelezés, püspöki látogatás leírása és egyéb dokumentumok számolnak be róla, hogy az indiánokból alakított népes kórusokkal és zenekarokkal a redukciók egyházzenei élete már néhány évtizeddel a redukciók megalapítása után vetekedhetett volna nagy múltú európai katedrálisokéval.

A jezsuita barokk zene

Hogy konkrétan milyen zene szólt a jezsuita templomok falai között, arról azonban csak a 80-as évek végén tett Santa Ana-i (illetve az azt követő San Rafael-i és Moxos-i) felfedezések nyomán derült fény. A tetemes mennyiségű anyagot archiválták, tudományos feldolgozása, a kották kiadás azonban a mai napig sincs lezárva. Fokozatosan kerülnek kiadásra az archívumból a misék, vesperások, Te Deumok, Magnificatok, de a liturgikus zene mellett hangszeres művek, mint zenekari szonáták, orgona és csembaló művek is. Talán legérdekesebb gyöngyszeme az archívumnak két kis opera, Szent Ignác, illetve Xavéri Szent Ferenc életéről. A repertoár egy részét spanyol és olasz barokk szerzők művei teszik ki, különösen népszerűek voltak Domenico Zippoli olasz jezsuita szerzetes-zeneszerző művei, melyeket kifejezetten a redukciók számára komponált. A művek nagyobb részének szerzője azonban ismeretlen. Ezek a zömében 3 szólamú kórusra és 2-3 szólamú zenekarra komponált egyházzenei alkotások vélhetően magukban a redukciókban keletkeztek, feltételezések szerint indián szerzők tollából. A mintaképet észrevehetően Zippoli művei jelentették.

A zenei leletek felfedezése óta a jezsuita barokk zene valóságos reneszánszát éli az egykori redukciókban. A 90-es évek végén útjára indult, kétévente az egykori jezsuita templomokban megrendezésre kerülő Amerikai Reneszánsz és Barokk Zenei Fesztivál mára Bolívia egyik legrangosabb kulturális eseményévé nőtte ki magát, melynek keretein belül a világ minden tájáról érkező barokk zenei együttesek tolmácsolásában csendülnek fel elsősorban a Chiquito Zenei Archívum opusai. De a fesztiválon egyre tekintélyesebb számban lépnek fel helyi együttesek is: az egykori redukciókban az ezredfordulót követő években sorra nőttek zeneiskolák a semmiből. A fiatal zenekarok és kórusok repertoárjának nagy részét a jezsuita barokk zene alkotja. Az első években Venezuelából hívtak zenetanárokat a minden előzmény nélküli zeneiskolai hálózat kiépítésére. Mára már kineveltek ugyan egy első helyi zenetanár nemzedéket, zenei képzettségük azonban európai mércével mérve még mindig nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. A zenei képzés hiányait viszont hihetetlenül nagy missziós lelkülettel, tenni akarással és tudásvággyal ellensúlyozzák tanárok és növendékek egyaránt, és így a mostoha körülmények és a mögöttük álló alig néhány év ellenére is bámulatos eredményeket mutatnak fel.

Zenetanárként Bolíviában

A többi egykori jezsuita városhoz hasonlóan San Miguel zeneiskoláját is 2000 körül alapították meg először, az ingadozó anyagi és tanári lehetőségek miatt azonban az elmúlt 15 év folyamán ötször vagy hatszor szűnt meg, majd alapították újra. 2009 őszén egy német önkéntes, Severin Parzinger vette kezébe a zeneiskola sorsát, ottléte alatt német precizitással rakta sínre a zeneiskola életét, így távozása után 4 hónappal, amikor én 2010 őszén megérkeztem, egy kis létszámú, de aránylag rendezett iskola életébe kapcsolódhattam be: két helyi zenetanár vezetett egy 10-12 tagú vonószenekart, és tanított további kb. 15 kezdő hegedűst. Kezdettől lenyűgözött a fiatal zenészpalánták tüzes, szikár kiállása, gátlásokat, félelmet nem ismerő lendülete, közvetlensége. Ottlétem alatt a zeneiskola élete szépen felpezsdült, az új tanévkezdést követően új kezdő hegedűseinkkel, csellistáinkkal és frissen alakult kórusunkkal együtt iskolánk közel 100 tanulót számlált. Európában felnőtt zenetanárként Bolíviában egy merőben más zenetanítási szemlélettel ismerkedhettem meg. Az otthoni négy falnak történő egyéni gyakorlás – amihez minket anno a zeneiskolában szoktattak – itt merőben idegen: a dél-amerikaiak közösségi emberek, így a zenetanulás alfája és omegája itt mindig a közösségi élmény, a zenekar, a kórus. Növendékeink napi szinten, töretlen szorgalommal jöttek a zenekari próbákra, és ha hétvégén egy-egy nap nem volt próba, akkor is kitaláltak valamit, hogy találkozhassanak, együtt lehessenek, mert itt a zenetanulás elsősorban közösséget jelent.

Kezdetben idegen volt számomra az is, hogy itt senki sem rohan sehová. Egy példa: mikor érkezésem után alig egy hónappal arról kérdeztem egy helyi ferences iskolanővért, hogy mikor tudnék készülni egy csoport gyerekkel a karácsonyi szentmise énekeivel, a válasza ez volt: egész délelőtt és délután. Mennél több időre elfoglalom őket, annál jobb, addig sem az utcán ülnek… (megjegyzés: a Föld déli féltekéjéről lévén szó, a karácsony ott a nyári szünet közepén van). Mennyire más Európában zenetanárként kikönyörögni a szülőktől a tenisz, úszás, karate, külön angol mellett egy-egy fél órát zenetanulásra…

Kezdetben azt is érdekes volt felfedezni, hogy chiquitoindián növendékeimnek mi áll jól, és mi nem. Megint csak egy karácsonyi példa: a „Noche de pas” kezdetű nótát (magyarul „Csendes éj”) itt is ismerik bár, de teljesen reménytelen volt zenekaromból előcsalni a számomra ehhez a dalhoz oly nyilvánvalóan tartozó áhítatot. Persze egészen mást jelent a karácsony ott, ahol ilyenkor is érik a banán, és december 24-én délután növendékeimmel pancsolni mentünk a lagúnába, az éjjeli mise közben pedig kinn az utcán durrognak a petárdák. Szabályosan szenvedtek növendékeim minden lassabb, romantikusabb műtől, míg Vivaldi és más olasz barokk szerzők tüzes, allegro tételei viszont hihetetlenül jól álltak nekik. Érdekes volt gondolatban szinte összemosolyogni a 300 évvel korábbi jezsuita elődökkel, akik bizonyára ugyanezt a felfedezést tették, és felfedezni, hogy a jezsuita zenei archívumból előkerült művek mennyire rímelnek a helyiek természetére ma is.

Sok mindent meg kellett tanulnom. Leginkább azt, hogy Bolíviában soha semmi sem történik terv szerint. Hiába van a zeneiskolának érvényes szerződése az önkormányzattal, hiába írunk annak éves költségvetést, ha a papíron ígért összegnek csak töredéke, és heti szintű zaklatásaink dacára is csak több hónapos késéssel érkezik meg. Hiába rendelünk buszt, hogy zenekarunkat Santiago de Chiquitos-ba szállítsa, ha – valamilyen politikai nyomásgyakorlás céljából – az utakat éppen akkor zárják le, vagy ha a buszok útközbeni műszaki meghibásodásának esélye meghaladja az 50%-ot. Mégis, a helyiek úgy tűnik, tudnak együtt élni ezekkel a körülményekkel, így felismertem, nekem is meg kell tanulnom lazítani. Visszatekintve pedig azt látom, hogy minden aggodalmam ellenére is évünk legszebb emlékei maradtak az együtt megtett koncertutak, a vendégzenekarokkal és kórusokkal való találkozások. Az ott szövődött tartós barátságokról pedig a facebook tanúskodik még most, négy-öt év távlatából is.

Az a munka, amit a jezsuiták 300 éve elkezdtek, ma is elevenen él Dél-Amerikában. Amit a jezsuiták már akkor tudtak, nevezetesen, hogy a zenének társadalomépítő, nevelő ereje van, Dél-Amerikában ma éppoly nyilvánvaló, mint akkor. Az érdekes az, hogy nekünk, európaiaknak kell ezt most újratanulnunk. Ma a „Szimfónia program” munkatársaként kollégáimmal Borsod és Baranya megyei hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozunk, nevelünk zenével. A sors iróniája, hogy azt a közösségnevelő zenepedagógiát, amit egykor Dél-Amerikában a jezsuiták honosítottak meg, nekem ott kellett újratanulnom, azért, hogy itthon, nagyrészt roma származású növendékeink körében használni tudjam. De ez már egy másik történet.