Marton Árpád: Keletről érkezik a világosság
– Nyolcvanéves Arvo Pärt –
Mintha megállt volna az idő. Ez az érzés lesz úrrá azon, aki első ízben merészkedik a hangok Arvo Pärt-féle tengerébe. Akár egy szellőktől sem háborgatott tó tükrében: a Pärt-muzsikában eredendő összetartozásban világlik föl emberi és isteni lét.
I. tétel: Siralmak
Arvo Pärt a szovjet megszállás alatt álló Észtországban, Paide-ban látta meg a napvilágot 1935. szeptember 11-én. Ha osztályozni kívánjuk az életművet, Pärt fő törekvéseként a modern ember szorongásos léthelyzetének, istenhiányának látleleteit találjuk az egyik vonulatban, míg a másik oldalon a kinyilatkoztatott vallásosság fegyelmezett élményének, a kontemplatív lelkiségnek döbbenetes erejű megfogalmazásaival találkozunk. A szerző kezdeti tájékozódását fémjelző, Msztyiszlav Rosztropovics megbízására szerzett Pro et contra című háromtételes concerto (1966) már a lényeg állhatatos keresésének tanúja. Pärt csontig hatóan őszinte, elemi erejű szerzeményeinek már ekkor alapélménye a kérlelhetetlen szembenézés a lét fájdalmával: számára ez a művészi és emberi hitelesség próbaköve. 1963-ban, akadémista korában szerzett kísérletező műve, a Polifonikus, 1. szimfónia ihletői egyfelől Bach prelűdjei és kánonjai, másfelől Bartók és Sosztakovics élménye. Mindez egy bizarr, elidegenedett világ érzékletes kifejezőjévé válik, amelyben a hegedűszóló drámaian festi az ember kiúttalanságát, biztonságkeresését és felőrlődését az arctalan hatalmak csapásai alatt. Egyik legdrámaibb szerzeménye a vonóskarra komponált Orient & Occident, szívszorító, rapszodikusan felszínre törő tragikumával.
Az egyetemes kataklizmák rettenete Pärtet a forrásokhoz vezette el. Az evangélikus hit felvétele Bach iránti hódolatának megnyilvánulásaként is tekinthető. Pärt 1965-ös keletű, Bach névbetűit alapul vevő három zenekari tanulmánya, a Toccata, a Sarabande és Ricercare tónusaiból, mint forrásból tör fel a kaotikus felszínek alól a spirituális mélység és tisztaság bachi üzenete. Nyolcévi hallgatása idején, az 1971-ben komponált 3. Szimfóniáját, talán leginkább ünnepélyes művét Neeme Järvi karmester így jellemzi: „Arvo Pärt zenéje üzenetet hordoz, amely korunk legmélyebb spirituális igényeit szólítja meg.”1 Pärt a Siralmak (Lamentate) kapcsán be is számol a zenéjében megfogalmazódó antropológiai tanulságról: „A halál és a szenvedés mindenkit érint, aki erre a világra született. Az a mód, amiként az egyén megbékél e kérdésekkel (vagy kudarcot vall), meghatározza az élettel szembeni viszonyát – tudatosan vagy tudattalanul akár. […] Írtam egy Siralmakat – nem a holtakért, hanem az élőkért, akiknek meg kell vívniuk e kérdésekkel önmagukban. Egy Siralmak önmagunkért, akik az evilág fájdalmával és reménytelenségével küzdünk. […] Azért választottam szólóhangszerképpen a zongorát, mert arra a valamire szögezi a figyelmünk, ami »egy«.”2 Az ószláv temetési liturgia zenekarra való átültetésével szerzett, concerto szerkezetű mű az egyéni létre születés haláltánca (!) után az emberlétet dajkáló képzetek és kényszerek: édeni és éteri kísértések, az álmok és illúziók ködképeinek, a társban való feloldódás csalóka ígéreteinek és érlelő csalódásainak, majd a kétségbeesésnek során át; jungi terminológiával az individuáció stációin vezet végig tökéletes pszichológiai éleslátással – „bölcsőtől a sírig”.