Előző cikk Következő cikk

Toldi Éva: Költő a franciák és a Nyugat mérlegén

„Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! … Fényt hagyni magunk után! … E fiúkért valaki felelős! … Valaki nagyobb minden boldogságnál, minden csendnél és minden szerelemnél … Ha a Mérték tönkrement, / Senki, semmi meg nem ment! …” – ezek a szinte szállóigévé nemesedett gondolatok a százhúsz éve született Mécs László költészetének lelki-erkölcsi fundamentumáról vallanak. A költőt bár a nyugatosok köre kezdettől negatív kritikával illette, francia földön Claudellel, Francis Jammes-szel, Péguy-jel, Max Jacobbal együtt emlegették.

mMécs László felvidéki költő, premontrei rendi kanonok (1895–1978) máig ható evangéliumi és közösségi értékeket tudatosított Trianon után és a második világháború erkölcsileg felborzolt Európájában, majd a kommunista diktatúra éveiben (amikor nevét sem volt szabad leírni, egyedül a pannonhalmi bencéseknél lelt lelki otthonra, megbecsülésre). Verseivel arra törekedett, hogy utat keressen és mutasson a hit fegyverével a Trianon után „partvonalon kívülre szakadtaknak”: „Lehetünk szétvágva harminckét határba / s hordhatjuk a mézet közös kaptárba, / csak a Méhes álljon ragyogón, kitárva / új határok felett minden égi tájra.” (Kóborló elődöm)

Mécs az 1920-as évektől indult nemzetmentő küldetéses útjára, hogy mint „fehér barát”, „vándor-lantos” verseivel oszlassa a könnyeket a Trianon utáni elszakított országrészeken, szinte lelkigyakorlatnak is beillő előadókörútjaival, amelyeken maga szavalta verseit hihetetlen szuggesztív erővel Kárpát-medence-szerte. Estjei komoly visszhangot vertek a magyar szívekben. Olyanokat mondott ki, amit akkortájt senki nem mondott ki. Magyarok és szlovákok, magyarok és ruszinok együttéléséről beszélt, zsidók és magyarok kibéküléséről, szegények és gazdagok együttéléséről, a nyomorba taszítottakról, s a társadalom (benne az egyház) felelősségéről. Keresztény humanizmusa és előadóművészete Nyugat-Európában is elismerést váltott ki. Mécs László korának valószínűleg legnagyobb közönségsikert aratott költője volt, állapítja meg Bárczi Zsófia felvidéki Mécs-kutató. Ars poeticáját a „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld” c. versének címe fejezi ki leghívebben. E törekvés hatotta át papként, szerzetesként, plébánosként, s világjáró előadókörútjain is. A vadóccá vált világot azonban nem forradalommal látta helyreállíthatónak. Fel akarta rázni a megzavarodott emberiséget: arra teremtettünk, hogy testben-lélekben-hitben növekedvén egyre jobbá váljunk, s ezáltal a világot is jobbá tehessük körülöttünk. S ezt a jobbító felebaráti és ellenségszeretetet Mécs ifjúkorától szüntelenül lobogó magas hőfokon képviselte verseivel (Civis Romanus sum). Előadóestjeivel bejárta Franciaországot, a Benelux-államokat is, előadókörutat tett Berlinbe, angol, francia, holland, olasz, német nyelven is megjelentek verseskötetei. Vezető francia irodalmi folyóiratok fő helyen foglalkoztak rendkívüli érdeklődéssel kísért estjeivel. Páratlan személyisége, sajátos egyénisége, mely egyszerre volt papi-költői-előadóművészi, máig egyedülálló a magyar egyházban, a magyar irodalomban és az előadó- művészetben. Előadókörútjaival új műfajt is teremtett, az „orális költészetet”. Nyugati misszióinak csúcspontja a Sorbonne Richelieu-termében 700 fős hallgatóság előtt tartott estje volt, melynek védnöke Verdier bíboros, Párizs érseke volt. Ekkor ismerkedett meg és kötött barátságot Paul Valéry-vel, az ünnepelt francia költő és esszéíróval, aki azután 1944-ben francia nyelvű verseskötetéhez szinte rajongással kísért értékelő előszót írt költészetéről. Bár a hazai irodalmi közélet vezető klánja, a nyugatosok köre kezdettől negatív kritikával illette előadókörútjait s egész költészetét, mégis elmondható, hogy Mécs a ’20-as évektől a legolvasottabb költő volt, kötetei oda is eljutottak, ahol a Biblián kívül nem akadt más könyv a családban. Francia földön Claudellel, Francis Jammes-szel, Péguy-jel, Max Jacobbal együtt emlegették. Pár évvel a halála előtt még irodalmi Nobel- díjra is jelölték.

Nyilván nagy igazsága van Jakab Gábor erdélyi atyának, aki azt írta már a 80-as években a Vasárnap című lapban, hogy „mind a rajongók parttalan áradozását, mind a szakmabeliek hűvös viszonyulását elfogultságnak tartja”. Hogy mi volt az oka a nyugati sikerek hazai gyanakvó, ellenséges fogadtatásának, arra több magyarázat is adható. A legkézenfekvőbb természetesen az emberi, a költői irigység. Hiszen volt miért irigykedni Mécs népszerűségére. Nyugatra igazán betörni még Adynak sem sikerült. A sikernek, az ismertségnek a feltétele mindig is az alkotó műveinek idegen nyelvű fordítása volt. Mécs ebben élen járt. Az első komoly kritikai támadások mégis mint papköltőt érték. „Az a papköltők nehézsége, hogy a költő, akit egyházához érdekek és viszonyok láncolata fűz, könnyen tekintheti az egyházat maga is felekezetnek, sőt politikai pártnak… – vélte Babits. Barlay Ö. Szabolcs atya írja ezzel kapcsolatban: „Az utóbbi két évszázad óta a papköltők verseit másodrangú költészetnek tekintik, mondván: »ez nem igazi irodalom, ez csak prédikáció, szószékre való intelem.«” Illyés Gyula az 1933-as Nyugatban megjelent cikkében (A katolikus költészet) új elemet emelt be kritikusi bírálatába, Mécs sikereinek lefokozásaként jellegtelen, elmélyültséget nélkülöző keresztény papköltői retorikus versbeszédét állította szembe a francia élvonalbeli Paul Claudelével. (Zárójelben megjegyezhetjük, hatalmas öngól volt ez Illyés részéről, hiszen Rónay László révén ma már tudjuk, hogy Claudel is hallgatta Mécs francia előadóestjeit, s ő szeretett volna méltató előszót írni Mécs francia nyelvű verseskötete elé, amit azonban megakadályozott gyengélkedése.) A bírálók sorában említhetjük József Attila gonoszkodóan gúnyolódó bírálatát 1931-ben A Toll című hetilapban, ahol Mécs költői képeit, metaforáinak biblikus utalásait (talán szándékosan) fel nem ismerve, személyében a naiv („együgyű”) papot pellengérezi ki, aki kereszténységet prédikál a nyomor fölött, s csak Isten segítségében látja a jövőt. Mécset ő a tömegek költőjének nevezi, költészetét pedig igénytelennek, dilettánsnak tartja. A legtöbb bírálat verseinek „esztétikai igénytelenségét” támadta, amiben volt némi igazság is, hiszen az előadókörutak sűrűjében nyilván nem volt ideje kidolgoznia, tökéletesítenie verseit. Kétségtelen, hogy két véglet feszült egymásnak a nyugatosok és Mécs költői indíttatásában. A hazai irodalom ez idő tájt még a franciáktól átvett (de ott már leáldozott) „poésie pure” (a tiszta költészet) irányzatát követte. Ez a Mallarmé által fémjelzett irányzat az esztétikai minőséget tartotta a vers lényegének, elvetette a líra társadalmi, erkölcsi elkötelezettségét, s egy mesterséges öncélú költészetet alakított ki a l’art pour l’art jegyében. És ezen a szűrőn természetesen „fennakadt” Mécs költészete. Ő ugyanis versei üzenetének minél szélesebb rétegekhez való eljuttatását tartotta elsődlegesnek. „Az irodalomnak bele kell vágnia az élet elevenjébe. Én verseimet nem az örök hírnévre való kacsintással írom, hanem balzsamul az emberi szívekre” – írta.

***

És mi történt a „másik oldalon”? – kérdezhetnénk. Mécs lelkes, rajongással kísért nyugati, főként francia fogadtatását, Valéry elragadtatott Mécs-kritikáját mivel magyarázhatjuk? Milyen művészeti és politikai megfontolások, érzelmi hatások inspirálhatták a nyugati értelmiségi köröket – a franciákat, a hollandokat, belgákat… –, hogy ujjongó  lelkesedéssel fogadják a verseit szavaló Mécs Lászlót? Annál is különösebb e kérdés, mivel a nyugatosok nemcsak Mécset bírálták, hanem hazai és Kárpát-medencei rajongóit is, azonban egy pisszenést sem hallattak nyugat-európai diadalútjának közönségéről. És bár foglalkoztak Mécs hazai méltatóival, de egy szót sem ejtettek a bálványozott Valéry dicsérő előszaváról. Mintha ez a két forrás tabu lett volna. Megdöbbentő, hogy ezzel még soha nem foglalkozott az irodalomtörténet! A költő pannonhalmi naplóiból ismert, hogy „bujdosó éveiben” is folyamatosan ébren tartotta emlékezetében azt a „mintegy hetven verset”, amelyekből előadókörútjai során szokott egy-egy válogatást elmondani. E versekben gyakran megszólalt Trianon fájdalma, az elszakítottság fojtó érzése is (Sírnak a magyar háztetők; A kirándulás elmaradt; Drága hazám, Magyarország; Hiszek a vérszerződésben) Ocskay Gyula szerint „leginkább a békét szerző franciákat támadta Mécs (Magyar János Bécsben; Mi Atyánk; Az Isten játszik című verseiben)”. Igaz, hogy Mécs nem volt szitkozódó, de nevén nevezte mindig a bűnt, az igazságtalanságot. Bár nyugat-európai estjeinek az emigráns magyarság közösségei voltak legfőképpen a résztvevői, de mint Sauvageot francia nyelvész és műfordító írja, mindenütt voltak szép számmal szimpatizáns, magyarul nem értő, vagy egyszerűen csak „együttérző” franciák, akik magyar barátaiktól hallottak Mécsről, s eljöttek, hogy lássák a szerzetest, aki verseit szavalja. Néha tolmács is akadt az esteken, sőt szokássá vált, hogy a hallgatók kézbe kaphatták az előadott versek szabad francia fordítását (mint az idézett Sorbonne-esten, ahol színtiszta francia volt a hallgatóság). Mi szülte a lángoló lelkesedést a franciákban, hiszen amiről a költő szólt lüktető-vádoló ritmusban, indulattal, annak okai, előidézői leginkább az ő nemzetük vezetői voltak. Ők hozták tető alá Versailles-ban a békediktátumot, amely súlyos csonkítást hajtott végre a magyar nemzettesten. Megszólalt volna a franciák nemzeti lelkiismerete?! Bűnbánat és együttérzés, valamiféle lelki jóvátétel is szót kaphatott ezeken az esteken a közönség soraiban felszabaduló tapsokban, a fogadtatásban, Mécs újabb és újabb meghívásaiban?! A „Mécs-jelenség”, ahogy többen emlegetik, a hófehér reverendás, kék cingulussal övezett, verseit szenvedéllyel szavaló szerzetes megmozdította volna lelkükben a franciákat? Kétségtelen, hogy a formabontásra, a meghökkentésre, az avantgárdra mindig is fogékony francia értelmiséget megragadhatta Mécs előadói stílusa, s az a reveláció erejével hathatott rá.

Valéry lelkesedését is hasonló élmények inspirálhatták? Vas István a Mogorva jegyzetekben nem talált elfogadhatóbb választ, mint azt: Valéry „pillanatnyilag éppen kiábrándult saját poétikájából, szervezete annak gyökeres ellentétére szomjazott”. Ebben sok igazság van, hiszen Valéry líráját is első költői periódusában a poésie pure határozta meg. Később azonban felhagyott még a versírással is, diplomáciai pályára lépett, s korábbi költeményeit átírta, hogy nyoma se maradjon annak életművében. Amikor megismerkedett Méccsel, már rég lezárta e múltját, s Mécs sodró erejű messianisztikus költészete olyan lehetett számára, mint egy vérátömlesztés. Mintha Valéry lelkében is valami hasonló ment volna végbe, mint a Sorbonne hallgatóságáéban. De Valéry életének politikai kanyarait vizsgálva még érthetőbbé válik a kép. Ő eredetileg jogot tanult, s a századelőn már a francia hadügyminisztériumban dolgozott, majd később aktívan részt vett a Népszövetség munkájában. (Annak a Népszövetségnek a munkájában, amelynek létrehozását a párizsi békekonferencia írta elő 1919-ben, s célja a béke fenntartása volt a – kierőszakolt/ráerőszakolt – békeszerződések betartatásával, illetve betartásának ellenőrzésével, melyekkel politikailag újjá akarták rendezni a világot.) Életrajzából ismert, hogy a szervezet megbízásából Magyarországon is tevékenykedett egy időben. Nem érzem sem túlzó, sem naiv kombinációnak tehát, hogy Méccsel való találkozása felrázó erővel hathatott rá. Előszava mögött ugyanis felsejlik a lelki ember is, észrevette, hogy Mécs költészetének centruma az Isten: ,,Mécs Istene élő Isten, olyan Isten, akivel állandó összeköttetésben áll, akinek a legőszintébb szívből bevallja, ami a lelkében történik. Ebbe torkollik költészete, hivatása, magyarságszolgálata.” Sőt, a poésie pure kötöttségeiből szabadult költő felfedezte Magyarország csonkaságában is megőrzött szellemi- lelki gazdagságát is: „Magyarország, sokkal inkább, mint Franciaország, megmaradt a friss érzelmek ösztönös világában: van még népzenéje és népköltészete, zenéje és költészete, amely még valóban zene és költészet és hitelesen népi, amelyet még nem silányított el az üresség és aljasság, amely megfertőzi a modern nagyvárosok tömegeit, és amelyeket még nem devalvált egy féltékeny elit zárkózott kultúrája a maga lenézésével.”

A magyar irodalomtörténet nagy adóssága Mécs életművének elfogulatlan, reális értékelése, és annak a vitának a méltó lezárása, amely személye, költői minősítése, a történelem útvesztőiben vállalt szerepköre kapcsán azóta is fel-fellobban.