Nikl János: Rezonanciák

„Mai létünkben az agresszió fontos helyet foglal el, ezt a társadalom szigorúan szabályozza, miközben minden komolyabb teljesítményhez valamiféle agresszióra van szükség. Ha ezt nem leküzdjük, visszafogjuk, hanem mederbe tereljük, akkor fantasztikus dolgokat érhetünk el.”

aA sarokban ülök. Nem voltam rossz fiú, csak itt lehetek némileg biztonságban a körülöttem csibészkedők között. Ugrálnak, szaladnak, ütköznek, kiabálnak a kisiskolások, míg én a zsivaj okozta kezdődő fejfájással küzdök. Mint egy rémült kiscica, amit kidobtak egy forgalmas kereszteződésben, kuporgok a szegleten. A tágas teremből száműzték a bútorokat. Se padok, se asztalok, csak fehér falak, laminált padló, és halomba rakott székek. Mozgásos-zenés foglalkozásokhoz kialakított helyiségben vagyunk visító, ugráló gyerekekkel, akik a vaskalapos felfogás szerint a rosszalkodáshoz megtévesztésig hasonló bűnöket követnek el. Pedig valójában csak szabadok. Még öt percük van félrevezetni a kívülállót, majd kezdődik a pszichodinamikus mozgás és táncterápia alapjain kidolgozott improvizációs foglalkozás. Előkerülnek a botok, a dobok és a duda is, ők pedig alkotnak, improvizálnak, tanulnak, kötöttségek és a büntetés réme nélkül.

Minden a rend által

Azon túl, hogy Zsámbékon játszódik mindez, bonyolult a precíz megfogalmazás. Hiszen az egyik középiskola épületében, egy speciálisan kialakított tanteremben egy másik iskola diákjai nevelődnek egy alapítványi napközi délutáni foglalkozásán. Így az egyszerűség kedvéért kössünk mindent a zsámbéki premontrei nővérekhez. Tulajdonképpen a város teljes szociális ellátása a rendhez kapcsolódik, minden belőle nő ki. A helyi szakiskola mellett idősotthont működtetnek, de az általuk létrehozott alapszolgáltató központ felel a gyermekjóléti, a családsegítő szolgálatért, a szociális étkeztetésért, és az alternatív napköziért is. Ami helyi viszonylatban inkább mainstream, mint alternatív. Más egyházi fenntartású napközikkel ellentétben a zsámbéki a közoktatási törvény módosítása után, az egész napos iskola bevezetésével sem szűnt meg, továbbra is a fősodorhoz tartozik. A szülők kikérik a gyerekeket az állami iskolából, és délután a nővérekhez viszik őket. Innen indulunk mi is a táncterembe kézen fogva tíz kölyökkel, a csoportvezetővel és egy históriás énekessel.

Csonka család és virtuális játékok – avagy mi szükség van erre?

A modern ember életformája modern kori problémákat szül. Ilyen például a mozgáshiányból és a könnyen hozzáférhető, magas tápértékű élelmiszerekből következő elhízás, vagy a városi magány. De a család értékének, szerkezetének átalakulása, a párkapcsolati viszonyok megváltozása is generációkon átívelő hatást gyakorol például a gyermekek fejlődésére. Ugyanis otthon nem mindig kapják meg azokat a társas impulzusokat, amik segítenék őket az óvodai, iskolai beilleszkedésben, fejlődésben. Érdemes összevetni egy mai lakótelepi, városi gyerek, nevezzük Daninak, és pár száz évvel ezelőtt élt képzeletbeli társa, János életkörülményeit. Ha feltételezzük, hogy a gyerekek automatikusan megtalálják környezetükben azokat a lehetőségeket, játékeszközöket, amik segítik őket saját fejlődésükben, akkor vajon Dani, vagy János van-e könnyebb helyzetben?

Rég elvesztett képességek

János, aki ma több mint kétszáz éves lenne, ha élne, fúrt, faragott, maga készítette vagy képzelte el játékait, kénytelenkelletlen segített szüleinek a házimunkában, állatokat etetett, cirokseprűvel takarított. Ezzel szemben Dani ma fröccsöntött vagy virtuális autóval játszik, és soha nem ugorna árkot még János kedvéért sem. Pedig ez utóbbit, az árokugrást, ma szenzoros integrációs terápiának nevezzük, melynek során az egyensúlyi szerv ingerlésével fejlesztjük és integráljuk a többi érzékelést. Ilyen módon a kézművesség, a házimunka rendkívüli módon erősíti a kézügyességet és a kognitív képességeket is. Vagyis az értelmi kompetenciák alapja a Jánoshoz hasonló gyerekek játéka, ugrabugrálása, egyéb mozgásos tevékenysége. A mozgáshiány figyelemzavarokhoz vezethet, de a legnagyobb gondot a gyerek kielégítetlen hiperaktivitása okozza. Nyugtalanná, zavarttá válik az iskolában, nem tud figyelni, ami a Danihoz hasonlók lelkében egész sor, egymásból következő folyamatot indít el. Mert ha képtelen figyelni, „nem fér a bőrébe”, akkor eleve rossz, vagy romlik a tanulmányi eredménye. A sorozatos kudarcok pedig önértékelési problémákat okoznak.

A zaj fiai

Ezért indított már meglévő módszertani alapokon nyugvó, mozgásos, zenés terápiás foglalkozásokat a zsámbéki Premontrei Gimnázium Szakközépiskola és Szakiskola pedagógusa, Fejér Gábor Tamás. „A gyerekeknél néha aránytalan durvaságokat tapasztaltam, mert nem tudták felmérni a tetteik következményeit, akár szóbeli, akár fizikai agresszióról volt szó. Nincs érzékenységük a rezonanciákra, nem reagálnak környezetük nonverbális kommunikációjára, mert nem tudják értelmezni. Így kialakul egy furcsa ordítozós séma, amikor csak arra figyelnek, aki kiabál, mert az annál árnyaltabb reakciót nem ismerik, vagy nem tapasztalták meg otthon. Ez rendkívül nagy veszélyeket okozhat a későbbiekben.” A foglalkozások célja pedig éppen az, hogy a gyerekeket visszasegítse a konkrét tapasztalati világba, hogy a jelenlétüket átérezzék, a megmozdulásaikat koordinálják, számon tartsák. „A muzsika csatorna lehetne a lélekhez” – mondja Keresztes Nagy Árpád históriás énekes, aki a zsámbéki foglalkozások zenei részét vállalta magára. Évek óta együtt dolgoznak Gáborral és a napközis csoport kisebb-nagyobb részével. Árpád pengetős hangszereken és dudán játszik, énekelni, mondókákra tanítja a kisiskolásokat. „Olyan belső zaj van a gyerekekben, hogy csak és kizárólag a hangos és erőszakos szót hallják meg. Többször próbálkoztam azzal, hogy tudatosan halkan beszéltem, de az nem működött.”

Kanásztánc

Amikor előkerülnek a botok, kicsit megijedek. A másfél méter hosszú, kétujjnyi vastag eszközök hangosan koppannak a padlón. Aztán felcsendül „A kis Jézus aranyalma” kezdetű gyerekdal, és megszólal a kecskeduda is. Ekkor válik teljessé a hangzavar. A dudás a dalt játssza, miközben a gyerekek párokba rendeződve énekelnek, és egymáshoz ütik a botokat. Aztán valahogy ritmus születik az ütésekből, mígnem az én lábam is a gyerekek botozásával szinkronban dübörög. Középen két lány kitalál valami egyedit, a botütések közben táncolva kerülgetik egymást, amire a csoportvezető is felfigyel, Gábor megállítja a játékot, kiemeli és megdicséri az újítókat.

Ütközések

A mozgás a szabadságérzetet fejleszti a foglalkozásokon, mivel nincs rossz lépés, minden változat érvényes, ezáltal saját világot teremt a résztvevő. A ritmika, a struktúra fegyelmez és összerendez. Az éneklés, a dallam, az érzelmi világot szólítja meg jobban, a saját hang pedig az önbizalommal, az önértékeléssel függ össze. A zene, ezen belül a botok, a hangzó fák, vagy a dobok, különleges jelentőségűek – mondja Gábor. „Itt az ütközés a fontos, mert ezek az eszközök, ahogy összeütődnek, visszarezonálnak. Mai létünkben az agresszió fontos helyet foglal el, ezt a társadalom szigorúan szabályozza, miközben minden komolyabb teljesítményhez valamiféle agresszióra van szükség. Ha ezt nem leküzdjük, visszafogjuk, hanem mederbe tereljük, akkor fantasztikus dolgokat érhetünk el.”

„Egy, kettő, három, négy, te kis legény, hová mégy?”

A zenés, éneklős pedagógia és terápia nem újkeletű Magyarországon. Az 1960-as években Kodály Zoltán megbízásából Kokas Klára indította el a hazai komplex művészeti programokat. A ritmus-, dallam- és játékalkotásra ösztönző foglalkozások eredményei átütőek voltak a tanulási képességek és más, például szociális kompetenciák terén. Dr. Deszpot Gabriella művészetpedagógus összegzése szerint „a gyermekek verbális megnyilatkozásai nagyot változtak, szókincsük gazdagodott, […] szinte többet énekeltek, mint beszéltek, és lényeges fejlődés következett be mozgáskultúrájukban is.” Deszpot statisztikái alapján a Kokas-módszer eredményei lenyűgözőek. „Míg a program első két évében a gyerekek tíz-tizenöt dalt, mondókát tudtak, addig a kísérlet befejezésekor már huszonöt-harminc dalt, nyolc-tíz mondókát tanultak meg, de volt olyan gyerek, aki negyvenöt-ötvenet is.”

Kimaradt évek

Nagyban befolyásolja a sikert a csoport mérete, ami Árpád szerint öt fő alatt lenne optimális. Példaként említi az egyik játékot, amelynek lényege, hogy zeneszóra körbekörbe futkosnak a résztvevők, amint a zene hirtelen megszűnik, szoborrá kell merevedniük. „Nemcsak a másikra, hanem időnként önmagukra sem tudnak figyelni. Nem rendelkeznek önkontrollal, képtelenek oly módon differenciálni a mozgásukat, hogy az egyik pillanatban futnak, a másikban megállnak. Annyira zizegnek, hogy ezt nem tudják megcsinálni.” „Nem kell semmi mást tenni, csak szeretni a gyerekeket – mondja Árpád. – Amikor megjelenünk, fürtökben lógnak rajtunk. Lehet, hogy nem a zenén keresztül adunk nekik valamit, hanem egészen más módon. Az érintés például láthatóan hiányzik az életükből. Olyan, mintha az egy és három éves kor közötti időszak kimaradt volna a fejlődésükből, amikor az apjuk ölében ülnek és höcögtető, lovagoltató versikéket mondanak nekik. Döbbenetes volt, amikor egy tíz-tizenkét éves fiú az ölembe ült és arra kért, hogy höcögtessem őt.”

Lassú változás

A tapasztalatok szerint a zsámbéki foglalkozások eredményesek. Ugyan a visszajelzési lánc nem működik jól, mert nincs közvetlen kapcsolat az általános iskolával (azt ugyanis nem a premontrei nővérek működtetik), de a gyerekek udvariasabbak, figyelmesebbek lettek. Gábor szerint folyamatosan elkopik a bárdolatlanság. „Érzékenység és figyelem a másik ember iránt, úgy érzem, ebben változnak, növekednek leginkább. Mérhető eredmény a hozzánk fűződő kapcsolatuk is.” Ennek távolabbi pozitív következményei lehetnek. Hiszen, ha közel kerültek valakihez, akkor valószínű, hogy ez a nyitottság előbb-utóbb mások felé is kialakul. Vagyis a szakzsargon szerint kötődési mintázatuk fokozatosan árnyalódik. „Az egyéni célom, hogy a munkánk gyümölcseként beilleszkedhessenek a közösségbe – teszi hozzá Árpád. – A lényeg, hogy ne mindenáron a másik lenyomása legyen a cél. Hatalmas erejű agresszív önérvényesítési szándék munkálkodik bennük, ami persze a társadalom egészére is jellemző. Mindig a másik a hibás, a felelős, és azért ütnek, mert a másik ütött. Ha itt megértetjük velük, hogy a fájdalomokozás helyett inkább ölelje meg a társát, akkor talán elértünk valamit.”