Előző cikk Következő cikk

Paksa Balázs: Megfosztatva

Kezelhetetlen gyerekek, arrogáns szülők és mind jobban panaszkodó tanárok jelzik, hogy a gyermeknevelési szokásokat illetően súlyos, mélyreható változások zajlanak a nyugat-európai társadalmakban. Dietrich Brüggemann Keresztút című, megrázó erejű filmje azonban – miközben vizsgálódásának fókuszát extrémközelire állítja – elvont bölcselkedés vagy moralizáló ítélkezés helyett felfed és kérdez.

 

mMindez természetesen nem jelenti azt, hogy megfeledkezne a tágabb összefüggésekről, ám elsődleges szándéka szerint egy család életét mutatja be. Egy súlyosan diszfunkcionális családét, melynek – bár a rendező sosem mulasztja el kihangsúlyozni – nem az a legfőbb jellemzője, hogy egy antimodernista katolikus kisközösség elvei hatják át. A kulcs a rideg szeretetlenség, melyet a kiskamasz Maria (Lea van Acken) nem képes elviselni. Legkisebb testvére négy éves kora ellenére nem beszél, nővére pedig elhatározza, hogy felajánlja érte életét Krisztusnak. Döntését nem jelenti be sem rokonainak, sem nézőjének, az fokozatosan derül ki a tizennégy egymást követő, vágás nélküli jelenet során. E formai megoldás egyszerűségében lenyűgöző: a tizennégy fejezetet egyértelmű utalásként a keresztút állomásainak címei előlegzik, folyamatosan emlékeztetve minket, hogy passiót látunk. A statikus kameraállás vérfagyasztó realisztikusságot kölcsönöz a filmnek, s ugyanakkor sajátosan deszakralizálja a történteket: jelenetből jelenetbe csöppenve úgy érezzük, önkéntelenül leskelődünk, s kényelmetlen érzésünk nyomán fokozottabban figyelünk a beszédes gesztusokra és a hosszú, nyomasztó csöndekre, mint a párbeszédekre. A verbalitás-kezelés amúgy is figyelemreméltó rétege Brüggemann filmjének: a hangnem, ahogyan szereplőink megszólalnak, már önmagában jellemépítő tényező.

A sallangmentes építkezésmód és már a nyitányban egyértelművé tett párhuzam sejteti a tragikus végkifejletet, egyetemes érvényűvé emelve a gyermeknevelés „szabadon, de elkötelezve”-egyensúlyának és a szülői értékrend-átörökítés határainak nyugtalanító kérdéseit, mégsem véletlen, hogy a keresztútban bemutatott, végletesen eltorzult ideológiarendszer a katolicizmusra épül. A szigorú elvek szerint élő közösség riasztóan, ugyanakkor nyugtalanítóan koherens módon érvel a posztmodern liberális társadalom erkölcsi relativizmusa ellen, s bár felkínált útja láttán legtöbben talán elborzadunk, a görbe tükörbe tekintve el kell gondolkodnunk jelenkorunk Európájának szellemi viszonyain. Még érdekesebb következtetésekre juthatunk, ha a filmben ábrázolt szellemiséget összevetjük a német katolikus egyház főpapjainak közelmúltbeli megszólalásaival. Egy bizonyos: Brüggemann végletes nézőpontból közelít tárgyához, ezzel azonban nem a provokálás, inkább a valóság botrányos voltára való rámutatás a célja.

Akárhogy is, a keresztút végső soron mégiscsak egy család tragédiája, az önmagát föláldozó, ártatlan Maria mellett elsősorban az anyáé (Franziska Weisz), kinek viselkedését szánakozva figyeli a néző. Az önmagát a gyermeknevelés mártírjának, kőkemény őrmesternek, ugyanakkor szeretetet sugárzó szentnek beállítani igyekvő asszony gondosan építgetett képmutatása akkor omlik össze, amikor a férje egyetlen csendes gesztussal adja tudtára, hogy már késő. Felzaklató, tisztító zokogás ez, ám az ár – s a nyomán támadó szörnyű önvád – túlságosan nagy. Helyrehozhatatlan, amit csak a Mester föltételek nélküli, megváltó kereszthalála képes megsemmisíteni. S az anya éppen ettől, a krisztusi szeretettől fosztotta meg gyermekét mindvégig.

BRÜGGEMANN, DIETRICH: Keresztút (Kreuzweg). német–francia film, 107 perc, 2014.