A Szív: Élő közösségek lapja

A Szív lelkiségi és kulturális folyóirat az egyik legrégebbi folyamatosan megjelenő magyar nyelvű sajtótermék. 1915-ben a jezsuiták alapították, sajtóapostola Bíró Ferenc volt. A Szív kezdetben hetilapként jelent meg, s fénykorában meghaladta a kétszázezres példányszámot. 1950-ben Magyarországon betiltották, majd néhány hónapos fennakadás után a világban szétszóródott magyarság lelkiségi és kulturális folyóiratává vált. Székhelye a kanadai Torontó volt. A rendszerváltozás óta (1990) újra Budapesten jelenik meg. A korábbi főszerkesztők a 100 éves jubileum kapcsán így emlékeznek: 

Nemeshegyi Péter SJ:

A ma élő jezsuiták közül talán én vagyok a legrégebb idő óta kapcsolatban A Szívvel. Több mint 80 évvel ezelőtt figyeltem fel először erre a lapra. Feltűnt, hogy bár hitbuzgalmi lap, formátuma mégis a nagy napilapokhoz hasonlít. Rá volt nyomtatva, hogy a jezsuiták szerkesztik, és ebből már gyerekfejjel arra a következtetésre jutottam, hogy a jezsuiták másképpen és hatásosabban csinálják a dolgokat, mint mások. A Szív írásaiból engem akkor, persze, csak a jó Blaskó Mária néni által szerkesztett gyermekrovat érdekelt, amelyben hétről hétre nézni lehetett a Bruncsi nevű medvebocs kalandjairól szóló folytatásos képregényt. Mikor aztán jezsuita kispap lettem, újra kapcsolatba kerültem A Szívvel: Szegeden Szívgárdista gyerekek csoportjának vezetésével bíztak meg, és fellelkesítettem őket, hogy legyenek A Szív terjesztői. Ezek az évek voltak A Szív első fénykora, amikor, úgy hallottam, kétszázezer példányban nyomtatták a lapot. Persze a kommunista diktatúra beálltával A Szív napjai is meg voltak számlálva, és az akkori főszerkesztő szinte fellélegzett, amikor hatóságilag betiltották a lapot. Az elmúlt hónapokban ugyanis alig tudta kivédeni a hatóságok nyomását, akik arra akarták kényszeríteni, hogy a kormány egyházpolitikáját támogató cikkeket közöljön. A betiltással nem halt meg A Szív: a külföldre került magyar jezsuiták szerkesztették tovább Kanadában, de persze a régi példányszámnak csak egy töredékét nyomtatták. Új korszak kezdődött a rendszerváltozással. A szerkesztőség azonnal visszaköltözött Magyarországra, és törekedett folytatni a régi hagyományt, és ugyanakkor új utakat is keresni. Ekkor kért fel a rend, hogy néhány évre vállaljam A Szív szerkesztőbizottságának elnöki tisztjét. Főképpen anyagi gondokkal kellett foglalkoznom, hogy fenntarthassuk a folyóirat megjelenését. Támogató jótevőket kerestem, csökkentettük a nyomdaköltségeket, de ezt megsínylette a lap külső megjelenése. Küzdelmes évek után örültem, amikor fiatalabb jezsuiták vették át a lap irányítását. Nemsokára azonban azzal a kéréssel fordultak hozzám, hogy vállaljam A Szívben megjelenő cikkek lektorálását. A jezsuita kiadványoknál ez azt jelenti, hogy a „lektor” azért is felelős, hogy a kiadványokban ne jelenjék meg semmi olyan írás, ami ellenkezik a katolikus hittel és a jó erkölcsökkel, vagy pedig nem éri el azt a szintet, amit joggal elvárnak az emberek a jezsuiták által kiadott írásművekben. Az új szerkesztőség úgy vélekedett, hogy velem majd szót értenek, és nem fogok akadékoskodni, amikor A Szív új utakat keres. Ez a feltételezés be is vált: mind a mai napig én vagyok A Szív hivatalos lektora. Minden cikket, megjelenésük előtt, átolvasok, és véleményezek. Hála Istennek, kiváló írógárdát sikerült toborozni, és így, ha jól emlékszem, soha sem kellett valamely cikk közlését letiltanom. Persze, kritikus bírálatokat írtam egyes cikkekről, de értékelésem a legtöbbször az volt: hogy „nagyon jó cikk”, „remek írás”. Örülök a szerkesztőség törekvésének, hogy a fiatal nemzedéket igyekeznek megszólítani, hiszen a fiatalságé a jövő. Kérem Isten áldását működésükre.

Nagy Ferenc SJ:

1980-ban, Kanadában ért az a megtiszteltetés, hogy A Szív főszerkesztője lehettem. A hamiltoni Szent István plébánián, a Szent Erzsébet Otthonban, majd Torontóban végeztem a szerkesztési munkát, irányítottam az adminisztrációját, és mivel lelkipásztorként helyről helyre jártam, vittem, osztogattam is a lapot, toboroztam az előfizetőket. 1985-től bekapcsolódott a munkába Sajgó Szabolcs jezsuita is, aki fiatalos lendületével, lelkesedésével segítette a lap megjelenését. A szellemi- és vele a sajtóapostolkodás kezdetektől fogva elsődleges fontosságú a jezsuiták életében. A 80-as években A Szív a külföldön élő magyar jezsuiták lelkipásztori munkájában különösen is fontos helyet foglalt el, és egyfajta kapocs is volt Magyarországgal, az anyanyelvvel, a magyarsággal.

Sajgó Szabolcs SJ:

Torontói novíciusként elképzelhetetlen volt, hogy A Szívhez komolyabb közöm legyen. Kérésre írtam bele, de nem volt róla nagy véleményem. Aztán tíz szép év telt életemből a szerkesztésével, kiadásával.

Chilla Raymund (korábbi szerkesztő) betegsége miatt 1984 karácsonyán kisegítettem a hamiltoni Szent István plébánián. Látva az ott készülő lap komoly lemaradását, pár éjszaka alatt kitanultam az IBM Composer író- és szedőgépet. Ismervén, milyen szerepet játszott A Szív az öt kontinens templomtalan magyarjainak életében, maradtam Hamiltonban, és márciusra Nagy Ferenccel behoztuk a lemaradást.

1985 tavaszán modernizálni kellett a lap készítéséhez szükséges eszközöket. A számítógépre, amit akkor láttam először, sok éjszakám ráment. A magyar betűk programozását és lézernyomtatóra alkalmassá tételét is megtanultam. A DTP hőskorát éltük. A lapot a szlovák jezsuiták nyomtatták és postázták. Az adatbázis programját Marosfalvy László atya írta, Fráter Ilona munkatársunk hűségesen kezelte. A laphoz tartozott az én időmben a jezsuita katalógus, a Barátaink, a Cor Unum, az Anima Una rendi kiadványok és a jezsuita könyvkiadás is. 1987-től a torontói Szent Erzsébet plébánián folyt a munka a máig Szív-szobának nevezett helyen.

1990 januárjában Budapesten kialakítottam az új szerkesztőséget a Nyugati pályaudvar közelében egy lakásban, ahol addig a provinciális lakott. Óvatosságból a torontói szerkesztőséget egy évig nem számoltam föl, hogy a politikai széljárás ne veszélyeztesse a lap megjelenését. Ezalatt a nyomtatás, postázás is két kontinensen történt párhuzamosan. A hazatelepedés technikai problémái, az árkérdés, az önkéntesek bevonása, az új profil, a terjesztés, az induló 30.000 példány, a szüntelen országjárás találkozni az olvasókkal… érdekes külön történet.

A Katolikus Pszichológusok Baráti Köre is a lap által szerveződött, ennek részeként a tanulmányi napok is a dobogókői Manréza lelkigyakorlatos házban és konferenciaközpontban.

Akkoriban a dunakeszi Szentjánosbogár Klub az országban elindult sok jó helyi kezdeményezés egyike volt. Hívtak a szülők, hogy dolgozzunk együtt: így lett a klub A Szív által országos mozgalommá. Hívtam segíteni a Szent Ignác Kollégium diákjait is (lelkészük voltam), a jezsuita novíciusokat és a Szent Ignác-i lelkiségű közösségek fiataljait (Sacre Coeur, Néplányok, Magyarok Nagyasszonya Társaság), így a Szentjánosbogár „Ignác-szagú” lett.

Bárdosy Éva:

1993 novemberében, Szent Erzsébet ünnepén a Sodrás utcai jezsuita közösség vendéglői ebédre hívott meg minket, munkatársakat. Az atyák furcsán nézegettek rám, és Nemeshegyi Péter meg Sajgó Szabolcs közé ültettek. Titokzatos volt. Másnap derült fény a titokra: Szabolcs mondta el, hogy januártól rám bízzák A Szívet, mert ő dobogókői igazgatói teendői miatt nem szerkesztheti tovább. Attól fogva még elkötelezettebben dolgoztam a lapért. Péter atya a szerkesztőbizottság elnöke lett. Ő egyértelműen kijelölte felelősségem határait, és teljes harmóniában működtünk együtt.

Tereza Worowskával, a Szentjánosbogár rovat szerkesztőjével, Fülöp Kálmán tördelővel, Szántó Marika kiadóhivatali munkatárssal, a bogarazó önkéntesekkel vidám kollektívát alkottunk. A munkanapok néha hosszúra sikeredtek. Ha elfáradtunk, szünetet tartottunk, szólamokba rendeződtünk, és élveztük a többszólamú zenét. A ház lakói is meg-megálltak, hallgatták énekünket. Máskor is benéztek hozzánk és úgy találták: ez a béke szigete. Mi más lehetett volna?

A tizennégy évfolyam során néha felmerült a kérdés: szükség van-e a lapra? Nem elégítik-e ki az olvasók igényeit más kiadványok? Ám azokban kifogásolható tartalmakra találtunk. A lelkiségi lapok olvasói szívesen böngészik A lelkiatya válaszol típusú rovatokat. Nálunk erre egy Mit szól hozzá? című rovat szolgált. A kérdések provokatívak, de őszinték voltak. A válaszokat Sajgó atya írta. Gyönyörű stílusban megírt írásai „ütősek”: aktuálisak, felemelőek. Sokan meríthetnek belőlük bátorságot ma is.

Horváth Árpád SJ:

A Szív szerkesztőségében 2007 őszén kezdtem dolgozni azzal, hogy a következő évtől venném át a munka irányítását. Jezsuita elöljáróim eredetileg a Távlatok című jezsuita folyóirathoz szántak, de az ottani főszerkesztő nem érezte még elérkezettnek az időt, hogy átadja a helyét. Az már akkoriban is eléggé világossá vált a magyar jezsuiták számára, hogy a rendtartomány nem fog tudni hosszabb távon két szerkesztőséget fenntartani, ezért ki is mondtuk, hogy a két folyóiratot valahogy közelíteni kellene egymáshoz. A Távlatok azóta megszűnt. Mivel A Szívhez kerültem, ezen az akkoriban már csaknem száz éves lapocskán kezdtem el dolgozni. Fokozatosan, hónapról-hónapra kis lépésekkel, de mindig csiszolgattunk valamit. A Szív előző főszerkesztője, Bárdosy Éva, bámulatos megértéssel, és azt hiszem, imádságos türelemmel kísérte a próbálkozásaimat; ott maradt továbbra is a szerkesztőségben, és segített, amiben csak tudott. A Szív régi számait lapozgatva tűnt fel számomra, hogy az újság az elmúlt száz év alatt nagyon sokszor változott; s erre a történelem viszontagságai is kényszerítették. De mintha valamiféle szívós áldás nyugodna ezen a lapon, sehogyan sem lehetett eltiporni. Eleve az első világháború kellős közepén született, aztán a trianoni békeszerződés miatt elveszítette jelentős olvasótáborát, majd a nagy gazdasági világválság következett, aztán a világháború papírhiánya, nem sokkal később a kommunista betiltás, amit a szerkesztőség úgy vészelt át, hogy újraszerveződött Kanadában, hogy aztán a rendszerváltozás után hazatelepedjen, és az egyik legjobb magyar nyelvű keresztény családi magazinná váljon. Közben pedig megszületett a Szentjánosbogár közösség a szerkesztőség körül, melynek tagjai szintén szerkesztették a lapot. Mindez már önmagában is figyelemre méltó rend- és sajtótörténeti kutatás tárgya lehetne, amely történet azóta is folytatódik.

A szerkesztőség magyarországi visszatelepülése után csaknem húsz évvel újra nagyon komoly döntéseket kellett hozni A Szív ügyében. Először is az internetes újságolvasás széleskörű elterjedése támasztotta a kérdést, hogy van-e egyáltalán értelme a nyomtatott sajtónak, azaz vigyük-e tovább A Szív újságot, és ha igen, akkor hogyan, milyen célközönséggel érdemes? Ekkor már több igen színvonalas keresztény családi magazin is a „piacon” volt, miért szerkesztenének éppen a jezsuiták mindezek mellé még egyet? Amikor A Szív szerkesztésébe 2007-ben belekezdtem, magam is meglepődtem a visszajelzéseken, ahogy az olvasóink várták a lapunkat hónapról hónapra, ahogy írásaink lelki értelemben forrást, táplálékot, felüdülést jelentettek számunkra, és ahogy hálájukkal biztattak bennünket, hogy „A Szív újságot” fel ne adjuk! Aztán azt is láttam, hogy A Szív szerkesztősége mindig is arra törekedett, hogy a hit dolgairól egyszerűen és világosan írjon, és úgy éreztem, hogy ez a küldetés az ezredforduló után is legalább annyira magával ragadó kihívás, mint amikor a múlt század elején a lap szerkesztése elindult. Az elsődleges célközönségünkként tehát ismét a hitében tájékozódást kereső, érdeklődő embert jelöltük meg, aki talán még nem is annyira vallásos, vagy már nem annyira vallásos, de aki továbbra is engedi, hogy Isten felszítsa életében a hit iránti érdeklődést, és így továbbra is nyitottnak bizonyul a kapcsolódásra, a megértésre, az elmélyülésre a keresztény lelkiségben.

Ferenc pápa megválasztása egy kisebb krízist okozott a lap szerkesztőinek, mert a jezsuita pápával a célkitűzés, hogy az egyház ne csak a maga belső köreit, hanem a peremen élőket is szólítsa meg, bekerült az egész egyház mindennapi szóhasználatába. Közben A Szív újra elterjedtté és „bevetté” vált az egyház legbensőbb köreiben: a szemináriumokban olvassa a kispapság jelentős része, ott vagyunk csaknem minden szerzetes közösségben, püspökeink és papjaink jelentős része rendszeres olvasónk, egyházi iskolák, kollégiumok, lelkigyakorlatos házak olvasótermeiben jelentünk meg újra. Ezekhez képest a standos eladásaink terén igen szerénynek bizonyult az áttörés, pedig ott jutnának csak igazán a jezsuita laphoz a peremen élők! Legszebb élményem A Szív szerkesztése során talán éppen az, ahogy ez a lap élni akar. Persze sokat dolgoztam rajta én is főszerkesztőként, és munkatársaink lelkesedése is kellett mindehhez, a befektetett erőnk, a sok jó szándék és a rendtartomány nagyvonalú támogatása mégsincs egyenes arányban azzal, amit A Szív száz éve, sok százezer olvasójának hűsége, illetve a rengeteg átgondolt és átimádkozott írás jelent. Amiért végül is egy ilyen lapot összehozni érdemes. A Szív igazából Isten ajándéka mindannyiunk számára, szerkesztők és olvasók számára egyaránt, és mint ilyen, azt hiszem, az elmúlt száz esztendő során megannyiszor megtépázott magyar jezsuita rendi kultúra egyik legszebb hajtása. Ez a hajtás ráadásul nemcsak egyszer borult virágba, hanem száz éves élete során – ami a magyar sajtótörténet szempontjából is eléggé figyelemreméltó időtávnak számít – újra és újra szebbnél szebb gyümölcsöket termett.