Marton Árpád: „Nem tudom, ki álmodik engem”

A nyolcvan éve elhunyt portugál költő, Fernando Pessoa (1888–1935) a saját neve mellett legalább nyolcvanhat álnéven írt és publikált különböző nyelveken. Énjének megsokszorozása több irodalmi szerepjátéknál a modern tudat egyik legfontosabb alapélményét fogalmazza meg.

aA Rézsút eső című költemény címként idézett verssorában¹ Fernando Pessoa szerteágazó életműve összegeződik. A kép ismétlődő dallamként tér vissza Álvaro de Campos, Alberto Caeiro és Ricardo Reis költészetében: a modern portugál költészet csúcsán helyet foglaló alkotói csoportosulásnál, amely a mi Nyugatunkhoz hasonlatosan programot adott a nemzet irodalmának, szóhoz juttatva a kor alapkérdéseit. Egyetlen apró különbséggel: de Campos, Caeiro és Reis életművének valódi szerzője egyazon költő, maga Pessoa.

Pessoa polgári családban látta meg a napvilágot. Apja korai elvesztését leszámítva kiegyensúlyozott gyermekkort mondhatott magáénak. Az első irodalmi próbálkozásait övező elismerés ellenére a feltűnésmentes hivatali életet választotta. Visszavonultan, mintegy a hétköznapok szürke kulisszái mögött alkotta meg életművét: kérészéletű, olykor némi felzúdulást kiváltó folyóiratokban hirdette meg a modern Portugália irodalmi programját. Első verseskötetét csupán a halálát megelőző évben tette közzé, a többiek egy láda rejtekében várták sorsukat. Említésre érdemes, hogy már hatévesen levelezésben állt egy maga kitalálta alakkal. A fiktív irodalmi személyiségek ettől fogva élete végéig elmaradhatatlan társaivá szegődtek.

Egy magányos sétáló álmodozásai

Költőnk a nagy magányosok – a Montaigne-ek, Rousseau-k, Kierkegaard-ok – méltó társa. A ködök felhőzte óceán illuzórikus végtelenje, a portugál nemzet mitikus messzeségbe illant aranykora és a néplelküket jellemző melankólia, a saudade, az eső áztatta lisszaboni sikátorok csalóka alkonyesti félhomálya Pessoa költészetében együtt artikulálódik a 20. századi nyugati identitás jellegzetes témáival: a gyökértelenség érzésével, a metafizikus bizonyosság utáni vággyal, a kínzó monotóniával, az én-vesztés kísértéseivel. A tenger és a hajózás képzetköre így aztán kozmikus szimbólummá lényegül:

Noha a Pessoa-filológia kijelölte az életműben felbukkanó pszeudo-ének, irodalmi alteregók személyes stiláris és tematikus kontúrját, lehetetlen nem észrevenni, hogy a szerepversek, mi több: teljes életművet magukénak mondó költői szerepek alaptémái azonosak. „A személyiség négy részre szakadt – írja legelső hazai fordítója és apostola, Somlyó György –, s íme, nem négy negyed vált belőle, hanem négy egész, négy külön személyiség, saját életrajzzal, esztétikával, világnézettel, stílussal, szintakszissal, sőt alkotó-módszerrel.”⁴ Somlyó Pessoa saját közléseit idézi, amelyekben az ihletszerűség, elragadtatottság körébe vonja személyisége váratlan megsokszorozódásait. Igen ám, de hihetünk-e egy szerepjátszó költő „önvallomásának”, aki heteroním alakjainak nevében előszavakat írva az egymás köteteihez, gondosan ápolta a „költőtársak” irodalmi nimbuszát? Nem inkább az irodalmi szerepek zseniális kontrolljával, a tudatos alterego-építgetés újabb eszközével van dolgunk? Alkotáspszichológiai szempontból ez mindenképp érdekesebb, mint hitelt adnunk a Hoffmann meséit idéző romantikus magyarázatnak, amely alighanem maga is része a misztifikáló költői machinációknak. Bárminő irodalmi bravúr önálló stiláris karakterjegyekkel felruházott pszeudo-személyiségek megalkotása, legérdekesebbnek mégis a költői szubjektum látszólag autonóm személyiségekre való szétosztásának fikciója tetszik. Pál Ferenc kifejezésével: a heteronímia mint „költői játék”.⁵ Soares-Pessoa ironikus megállapítása is erre vall: „minden ember csak önmaga, és csupán a zseninek adatott meg, hogy még egynéhány legyen.”⁶ Pessoa saját neve alatt:

Így hát nem tévedünk talán, ha épp a költői én megsokszorozódásában leljük föl a Pessoa-én legjellemzőbb kifejeződését. Álvaro de Campos, Alberto Caeiro, Ricardo Reis ugyanazon alapélményeket juttatják szóhoz a maguk stiláris egyéniségén szűrve át, mint Pessoa saját név alatt megjelentetett költeményei, mi több: a vezérmotívumok mintegy szintetizáltan köszönnek vissza Pessoa filozofikus énregényében, kötetre terjedő prózaversében, a fájdalmas szépségű A kétségek könyvében, amely nem mellesleg újabb irodalmi alakmást, a jelentéktelen irodai munkája mellett titkon írogató Bernardo Soarest állítja a Pessoa-hasonmások csoportképének középpontjába. „Mit jelent mindez? Miféle igazság ez, amelyet egy fényképlemez tévedhetetlenül megmutat? Miféle bizonyosság ez, amelyet egy közönséges lencse fölfed? Ki vagyok, hogy ilyen lehetek?”⁸ – az irodalmi alkotás elefántcsonttornyába visszahúzódó én újkori típusának egyik legszebb megformálása A kétségek könyvét feljegyzéseivel megtöltő kishivatalnok, aki a világtól föl nem ismert elvonultságában, a szubjektum rejtekében a mindenség tágas tereit érzi megnyílni padlásszobája fölött, és akinek írótollán, miközben metafizikus tépelődéseket fakaszt föl a marginalitás élményéből, a végtelen titkos üzenetei csillannak meg az éj csöndjében. „Saját érzelmeim is / dolgok, mik velem megesnek” – vall Pessoa a Daloskönyvben⁹. Soaresnél meg? „Mindannyian különb-különbfajta, sokféle, végtelen megsokszorozódásai vagyunk önmagunknak. […] Önmagammal önnönmagamat kerülöm el. […] Mi ez a távolság, amely magamtól magamig húzódik?” „Eleven színpad vagyok, ahol különböző színészek lépnek fel, és különböző darabokat adnak elő.”¹⁰

A tudat: hasadás

Melyek a Pessoa-alakmások fiktív életműveit egybekapcsoló alapmotívumok? Az én határainak elmosódása, a lét egyetemes titkai fölött való fájdalomteljes és meddő tépelődés, a szubjektum sajgó szembesülése az egyetemes bizonyosság föloldhatatlan, ámde megkerülhetetlen követelődzésével a tudat mélyén, a végső válaszok tragikus elzárkózása a megismerés feléjük forduló gesztusa elől, mintegy a közvetlen szomszédban lakó válaszok elérhetetlenségének kínzó érzete – s a gyermekkor egyértelmű kontúrok szegélyezte, teljes világa utáni reménytelen vágyakozás: a tudat meghasadása előtti őstudás naivitásának nosztalgiája tehát, amely összetéveszthetetlen módon az egyetemesbe való visszavágyódás univerzális szimbóluma.

A lét egész élményét tragikusan hasadttá teszi közvetett volta, az „abban a pillanatban átélt érzelem iránti nosztalgia”¹² – fogalmaz Soares-Pessoa, másutt: „Az érzet és a róla való tudat között játszódik le életem minden nagy tragédiája.”¹³ Szenzualizmusa-impresszionizmusa mind ebből az alapélményből forrásozik: az én zártságának megszűntével elillan minden bizonyosság, léttapasztalásunk külső és belső, múlandó és örök, idői és térbeli bizonytalan határvidékein sodródik a benyomások hullámain; a metafizika helyét beteljesíthetetlen nosztalgia foglalja el. Az érzetek tünékenysége, az időiség káprázata tragikus opálfényt von az ember lénye köré: „az leszek, aki már nincsen itt”¹⁴ – formál csodálatos filozófiai metaforát Soares-Pessoa, hogy szinte rendszerezőn is kifejtse ismeretelméletét és antropológiáját: „minden olyan dolog, amelyről föl nem foghatjuk, hogy nem fogjuk föl”, következésképpen „lehet, hogy minden valami más, vagy hogy semmi sem”, miközben „legjobb királyságom a jelen, a köztes lét, amelyben ott vagyok aközött, ami nem voltam és ami nem leszek.”¹⁵ Nem csak a megismerést ítéli kudarcra személyiségünk zártsága. A kapcsolatok ugyancsak az áthidalhatatlan csapdáit állítják: „örökös gondot okoz nekem, hogy megértsem, miképpen lehetséges, hogy más emberek léteznek, miképpen lehetséges, hogy vannak olyan lelkek, amelyek nem az enyémek, hogy vannak olyan tudatok, amelyek függetlenek az én tudatomtól, amely mint tudat, nekem úgy tetszik, az egyetlen.”¹⁶ A személyközi viszonyok, a szerelmi vonzalom illuzórikus mivolta fejeződik ki az Erósz és Pszükhé meghökkentő zárószakaszában is – a várva várt találkozás csak magányunkat szegezi szemünkbe Reis költői álarcában:

„Mindig látom a túlsó partot”

Az énvesztés-tárgyvesztés nem csupán filozófiai fölvetés. Irodalmi toposszá válásával egyidejűleg – Kafka, Musil és mások irodalmi életműve mellett – a pszichiátria is regisztrálja, egyebek közt a Borderline-szindróma és egyes, levált lélekrészekre utaló neurózisok tünetei között. Kórtörténet és irodalomtörténet efféle egybejátszása nálunk József Attila esetében fordul elő a leginkább földolgozottan. Soares-Pessoa egy helyütt sokatmondó vallomást közöl, rávilágítva egyben az alteregók titkára és a Soaresalteregó kiemelkedő fontosságára is: „Nem emlékszem az édesanyámra. Meghalt, amikor egy éves voltam. Minden, ami megfoghatatlan és rideg az érzékenységemben, ennek a melegségnek a hiányából és az emlékeimben nem is élő csókok iránti nosztalgiából fakad. A létem látszat-lét csupán. Mindig idegenek keblén serkentem fel, megcsalva ringattak álomba.”²⁰ Irodalmi alkotók esetében mindez nem utal szükségszerűen patológiás személyiségképre – Pessoa legkiválóbb magyar kutatója, Pál Ferenc határozottan tiltakozik a költőt skizoid alkatúnak gyanító föltételezések ellen.²¹ Jóval inkább a korszellem hasadt voltának költői megragadásával van dolgunk: az énvesztés, a személyiség határainak feloldódása egyike a modernitás legjellemzőbb karaktervonásainak. Soares-Pessoa önérzetesen állapítja meg: „századunk egy darabkájának megjelenítője vagyok.”²² Az én kiterjesztése pedig voltaképp minden alkotói tevékenységnek alapvető eleme. Mi több: a misztikus tapasztalat előszobája is – a mindenséggel való egyesülés, a személyiség határainak végtelenre tárulása képében. Pessoa költészetében a neurotikusok esetében is felfokozódó érzékenység a metafizikus bizonyosság beteljesületlen nosztalgiájának képében jelentkezik, s e nosztalgia az önazonos dolgok banalitása felé irányul.

Pessoa megötszörözött, mégis egyívású életművén ugyancsak generálbasszus gyanánt vonul végig a megismerés falán túl felsejlő bizonyosság érzete, a Dionysios-féle „megnemismert felhője”. „Mindig a szomszéd szobában vagyok”; „Közöttem és az élet között vékony üveglap húzódik”, „Mindig látom a túlsó partot”²⁴ – Pessoánál nem a misztikusok istentapasztalata módján, inkább a művészt mindig csábító panteizmus hangjain, de jelen van Isten, akit olykor nevén is nevez, olykor szimbólumként idéz meg a megnevezhetetlen – a teológia nyelvén a transzcendentális tapasztalat érzékeltetésére:

Pessoa – Caeiro – de Campos – Reis – Soares sokszólamú életműve az egzisztenciánk mélységeiben Isten nyomait kutató, a bizonyosság vágyát panaszló modern léttapasztalat egyik legszebb megfogalmazódása, amely a pszeudoszemélyiségek álnaiv, futurista, neoklasszikus, aktivista, egzisztencialista vagy épp panteista optikájának hátterében, a határait nem lelő én egymásba játszó tükörképei mögött mégiscsak a metafizikus bizonyosságot mutatja föl az örökegy után sajgó nosztalgia képében, felhomályló sejtelemként:

Jegyzetek: • ¹ Tekintettel az irodalmi alakmások és a fordítók változatosságára, a fordítások forrását az eredetiben megnevezett (jelképes) költő és a magyarító névpárosával jelöljük: Pessoa – Mohácsi • ² Pessoa – Mohácsi: Azúr, zöld, skarlát. • ³ de Campos – Somlyó: Tengeri óda. • ⁴ SOMLYÓ György: Pessoa, a négyarcú költő. In PESSOA, Fernando: Ez az ősi szorongás. Budapest, 1998, Magvető, 122. p.; vö. SOMLYÓ György: Philoktétésztől Ariónig. Jelenkor, 2000. 1. 366. p. • ⁵ PESSOA, Fernando: Daloskönyv. 1. köt. Budapest, 2001, Íbisz, 9. p. • ⁶ PESSOA, FERNANDO: A kétségek könyve. 1. köt. ford. Pál Ferenc. Budapest, 1998, Íbisz, 54. p. • ⁷ Pessoa – Somlyó: Szökevény vagyok. • ⁸ PESSOA, FERNANDO: A kétségek könyve. 1. köt. ford. Pál Ferenc. Budapest, 1998, Íbisz, 140. p. • ⁹ Pessoa – Somlyó: Saját érzelmeim. • ¹⁰ PESSOA, FERNANDO: A kétségek könyve. 1. köt. ford. Pál Ferenc. Budapest, 1998, Íbisz, 34. p. • ¹¹ Pessoa – Mohácsi: Rézsút eső. • ¹² PESSOA, FERNANDO: A kétségek könyve. 1. köt. ford. Pál Ferenc. Budapest, 1998, Íbisz, 19. p. • ¹³ PESSOA, FERNANDO: A kétségek könyve. 2. köt. ford. Pál Ferenc. Budapest, 1998, Íbisz, 25. p. • ¹⁴ PESSOA, FERNANDO: A kétségek könyve. 1. köt. ford. Pál Ferenc. Budapest, 1998, Íbisz, 145. p. • ¹⁵ PESSOA, FERNANDO: A kétségek könyve. 2. köt. ford. Pál Ferenc. Budapest, 1998, Íbisz, 5. p. • ¹⁶ PESSOA, FERNANDO: A kétségek könyve. 1. köt. ford. Pál Ferenc. Budapest, 1998, Íbisz, 127. p. • ¹⁷ Reis – Somlyó: Mind azt a sorsot. • ¹⁸ Pessoa – Mohácsi: II. szonett. • ¹⁹ de Campos – Somlyó: Trafik. • ²⁰ PESSOA, FERNANDO: A kétségek könyve. 1. köt. ford. Pál Ferenc. Budapest, 1998, Íbisz, 192. p. • ²¹ PESSOA, Fernando: Daloskönyv. 1. köt. Budapest, 2001, Íbisz, 6. p.; 9. p. • ²² PESSOA, FERNANDO: A kétségek könyve. 1. köt. ford. Pál Ferenc. Budapest, 1998, Íbisz, 174. p. • ²³ de Campos – Somlyó: Trafik. • 24 PESSOA, FERNANDO: A kétségek könyve. 1. köt. ford. Pál Ferenc. Budapest, 1998, Íbisz, 158. p., 2. köt. 65. p., 1. köt. 226. p. • ²⁵ Pessoa – Vaskó: Túl-Istenen III. • ²⁶ Pessoa – Mohácsi: Az első Faust. • ²⁷ De Campos – Mohácsi: Lisbon revisited (1926).