Gloviczki Zoltán: A katolikus entitás iskolai arca

Miben tér vagy térjen el a nevelés egy-egy katolikus intézményben az iskolák szélesebb körétől? Létezik-e katolikus nevelés, mi több, létezik-e lelki nevelés?

aA nevelés nevelés. A keresztény emberkép szempontjából nem lehet különbség ember és ember, nevelés és nevelés között. A közgondolkodásban „liberálisnak” nevezett nevelés a nevelés hiánya. Többé vagy kevésbé. Nem lehet a nevelés lelki vagy testi, testi vagy szellemi. Kizárólag a teljes ember nevelése, mely kívánatos minden emberpalánta fejlődésében. S ha mindezt csupán katolikus intézményektől várnánk el, súlyosan igénytelenek lennénk a nevelés-oktatás egyéb intézményeivel szemben, s főleg bűnösen igénytelenek mindazon csemetékkel szemben, akiknek nem adatik meg a katolikus oktatás intézménye.

Mégis felmerülhet: ezek után csupán annyi többlet lehetősége van az egyházi óvodáknak, iskoláknak, hogy a vallási nevelés konkrét feladatát felvállalják, megosszák a szülőkkel? Jóllehet, ez sem kis feladat, s nem jelentéktelen. Helyezzük azonban tágabb keretbe. A katolikus családban az ima, a szentmise, a szentségek vétele iskolai összefüggések nélkül is magától értetődőek lennének. Csakhogy mennyire „magától értetődő” egy gyermek számára, ami otthon igen, de a társadalom általa belátható szeletében nem az? Éppen a maguktól értetődő dolgok maguktól értetődése a katolikus iskolák felelőssége. A család és az iskola közös burka már elegendő igazolás a fejlődő fiatalok számára, akkor is, amikor serdülő korukban a szülők abszolút és feltétlen legitimációja megbicsaklik. A szerepet nem a tanárok veszik át, hanem a kortárs közösség – esetünkben azonban e közösség homogén együttese a vallását gyakorló teljes szereplői körnek: szülőnek, gyermeknek, tanárnak, kortársnak. Így hatása és megtartó ereje még nagyobb. Tudjuk, éppen katolikus családokban merül fel gyakran a nevelési probléma: vajon nem káros-e, ha gyermekünket ebben a burokban tartjuk, s mintegy eltitkoljuk előlük a világ tényleges kihívásait. Nem. Csak amennyire „titkoljuk” kétéves gyermekünk elől az önálló közúti közlekedés problémáit, amennyire „titkoljuk” alsó tagozatosaink elől a klasszikus orosz regényirodalom szépségeit. Amíg éretlenek arra, hogy testi, lelki, szellemi képességeikre olyan súlyt helyezzünk, melyeket még nem bírna el, addig előbb azok fejlesztésére, nevelésére kell összpontosítanunk. A hit nélküli világ súlyának hordozásához összezárt, világos és egyértelmű alapok szükségesek. Ha tetszik, egyfajta burok, mely az anyaméhhez hasonlóan megfelelő ideig a megfelelő mértékben védi, vagy inkább készíti fel a gyermeket világi életére. A katolikus nevelés zsinati dokumentuma, a „Gravissimum Educationis Momentum” e bővebb magyarázat nélkül, ám szikár egyértelműséggel hívja meg a katolikus szülőket a katolikus nevelő-oktató intézmények választására. S hogy mit nevezünk katolikus intézménynek? Ezen a ponton az egyházi fenntartás, mely köznapi értelemben a katolikusság meghatározója, értelmes kiindulópont, hiszen a kölcsönös elköteleződés intézményes formájával ugyanazt az egyértelműséget szolgálja, mint a család számára a katolikus óvoda, iskola.

De hol maradnak a tágabb keretek? A katolikus óvoda és iskola, ugyanez a homogén és egyértelmű közeg nem csupán a vallásgyakorlás terén, hanem a világról és az emberről kialakítható szemlélet szempontjából is óriási lehetőség. Hitünk a világról, az emberről, s főként az emberi kapcsolatokról ugyanolyan egyértelmű tételeket fogalmaz meg, s hisz, mint a transzcendensről. Ezek az értékek természetesen egy világi iskolában tanító tanár gondolkodásában, tanításában is megjelenhetnek, akár egy nem egyházi fenntartású iskola egész nevelőtestületét is döntően jellemezheti. A „pluralitás” igényének eleget tevő világi iskolák azonban nem tarthatják kollektíven evidensnek ezeket az értékeket. Nem tarthatják megcáfolhatatlannak, s nem helyezkedhetnek arra az álláspontra sem, hogy elveink a szülők számára egyértelműek lennének. Mindez akkor is egy az értékek körül forgó többdimenziós színjátékká válik, ha azok akár a szülők, a családok, és a nevelőtestület teljes halmaza számára egyértelműek. Mert nem megfogalmazhatóak, s nem tarthatók evidensnek. Ott maga az emberi vagy erkölcsi érték jelensége nem tartható annak, hiába véljük egyértelműnek, hogy a szolidaritás, a tisztelet vagy más kapcsolati értékek megkérdőjelezhetetlenek. Mivel a világi gondolkodásban nincs abszolút jelentőségük, ezért folyamatos igazolásra és megerősítésre szorulnak. Vagyis a katolikus iskolák nem csupán a vallási nevelés, hanem a tágabb értelemben vett értékvilág szempontjából is különleges erővel rendelkező, biztonságot adó közeget jelenthetnek.

Továbbra sem léptünk azonban túl annál az igénynél, hogy az iskolában a maguktól értetődő dolgok maguktól értetődjenek. A katolikus iskola eddigi szempontjaink szerint csupán annyiban élvez előnyösebb helyzetet a nevelés terén, hogy magyarázkodás és megalkuvás nélkül együtt nevelhet a családdal. Lényegében olyan missziót teljesít, amelyet egy jobb világban valamennyi iskolának teljesítenie kellene. Megjelenhet-e azonban a katolikus entitásnak kimondottan iskolai arca is? Ami több, más, mint a szülői ház nevelő munkájának igazolása?