Dudás Tamás: Újrakezdeni – ismét

A Szív újság 1948. július 10-i számában interjú jelent meg Berkes Bernát kármelita szerzetessel az újonnan épülő remeteség apropóján. Reményteljes hangon szólalt meg az atya, nem sejtve, hogy két év múlva az alig felépült épületegyüttest az új hatalom ugyanúgy elveszi majd tőlük, ahogyan II. József az első remeteségüket. De az újrakezdésre való nyitottság – anyagi értelemben is! – a megszentelt emberi élet sajátossága: az attyapusztai remeteséget 1990-ben visszakapták a kármeliták.

aA Bakony a katolikus középkorban a remeték hazája volt. A Bakony- hegység északi lejtői napjainkban is a világ zajától elhúzódó s egyedül Istennek élő kármelita remeték hazája lesz.

– [...] 1945-ben adott a rendi káptalan engedélyt az új intézmény létesítéséhez s ma már áll a főépület és hat cellának a fala. Őszre kész is lesz a kármelhegyi Boldogasszony további segítségével. [...] A remeteség két részből áll. Van egy nagyobb épület, ebben vannak a közös helyiségek (ebédlő, könyvtár, raktárak, stb.). Ezt a 30 méter hosszú, manzárdtetős építményt összeköti egy hosszú folyosó a templommal. A folyosóból nyílnak a remetecellák. [...] A cella háromszor három méter húsz centi tágas. Más szobája nincs a remetének. A cella mellett van egy kis kertje, tízszer tíz méter nagyságú. A kertben ültethet szabad óráiban a remete virágot, konyhakerti veteményeket, bokrokat, kisebb fákat. Ez az ő üdülésének és szemlélődéseinek egyik legszebb fészke. Itt érzi a remete, hogy Isten a természetben is megmutatja magát, nemcsak az imádságban.
– Mit csinál egy remete?
– A kármelita páter mosolyog. A mosolygása is kármelita mosoly: egyszerű, szívből jövő, derűs, tiszta és jelentős.
– A kármelitáknak szigorú napirendjük van a remeteségben – mondja. – Éjfélkor felkelnek zsolozsmázni, utána elmélkednek…

Szinte látjuk megelevenedni minden éjszakán a bakonyhegységi remeteség celláit; a páterek (egyelőre négy páter és két segítőtestvér van itt) fogják gyertyáikat s megindulnak kámzsásan a hosszú folyosón, be a templomba, fel a kórusba s rázendítenek a Matutinum zsoltáraira. Öt negyedóráig tart, kis szünetekkel a zsolozsmázás, utána félóráig elmélkednek még itt a kóruson. Majdnem két óra van, mire ismét lefekszenek. De már hajnali öt órakor ismét a kóruson lepjük meg őket, most imádkozzák a papi zsolozsma második részét, a Primát. Utána egyórás elmélkedés, melyen a segítőtestvérek is részt vesznek. Ezután a konventmisét hallgatják, amelyet felváltva egyik páter mond. [...]

– Dolgoznak is a remeték?
– De még mennyire! Mi is akkor állunk munkába, amikor általában más ember. (De ekkorra már négy órát elmélkedtek, imádkoztak! – tesszük hozzá magunkban.) Reggel fél nyolc tájban kezdjük, fél tizenegyig folytatjuk.
– És mi a teendő? – Mostanában építünk. Mi magunk építjük a remetekolostort. Mi ácsolunk, faragunk, kőmíves munkát csinálunk, fákat vágunk ki, parkot egyengetünk…
[...] Megmutatja a páter a kezét. Olyan, mint egy sokat dolgozó, ásó-kapáló esztergályozó munkás tenyere. Kérges, göcsörtös. [...]
– Volt régebben hazánkban is kármelita remeteség?
– Igen. [...] Sárfenéken, a mai Burgenland területén, Mannersdorfban, 80 holdnyi területen feküdt.
– És mi lett a sorsa? – A jozefinizmusnak a szele ezt is elsöpörte. Ma már csak a romjai állnak.
[...] Az új remeteség Szent Illés nevét fogja viselni. Az ókor remete- prófétájáét, aki Kármel hegyén magasztalta az Urat, és szállt el tüzes szekéren.

A földreform előtt a bencéseké volt ez a pápakovácsi (Pápától 10 km-re) 24 holdas terület, az ún. „Atyja-kert”. A kármeliták igényelték, meg is kapták, s most benépesítik a remetekolostor építményeivel, s imádkozó remetékkel. És majd lelkigyakorlatozó, lelkigyakorlatot végző papokkal is, akik ide elvonulhatnak, hogy lelkileg újjászülessenek. Sőt, még világiak is felkereshetik majd ezt a gyönyörű vidéken, két kristálytiszta vizű tó mellett épült új kolostort. Eljöhetnek tiszteletreméltó Tamás atyának, a 16. század első remetekármelita perjelének s a rendalapító Keresztes Szent Jánosnak szelleméhez: hogy találkozzanak az Istennel, az ősi Bakonyhegység százados fái alatt…