Hojdák Annamária: Claudio és Izabella

William Holman Hunt (1827–1910) a Preraffaelita Testvériség egyik alapító tagja volt. Az 1848 és 1854 között fennálló művészcsoport a Raffaello előtti toszkán festészetet vette mintául. Az akadémizmussal szembefordulva a fiatal művészek új irányt dolgoztak ki, amely a festészetben részletező, eszményítő stílust, és gyakran irodalmi, bibliai témaválasztást hozott magával.

h Hunt egy keresztény misztikus öntudatával gyakorolta festői hivatását. Többször járt a Szentföldön is, állítása szerint azért, hogy hitelesebben tudja megjeleníteni Jézus Krisztus életét és tanítását művészetében. Később véglegesen Jeruzsálembe költözött, miután az angol törvény ellenében feleségül vette elhunyt neje húgát.

Szemközt látható festményének, a Claudio és Izabellának Shakespeare Szeget szeggel című színműve szolgáltatja az alapját. A történet közismert: Bécs hercegének ügybuzgó helyettese, Angelo halálra ítéli a menyasszonyát megejtett Claudiót bujálkodás miatt. Ám ő maga ellenállhatatlan vágyra lobban Claudio húga, a novícia Izabella iránt, aki közbenjár nála testvéréért. A festmény akkor ábrázolja a testvérpárt, amikor Izabella meglátogatja cellájában öccsét, hogy elé tárja: Angelo azzal a feltétellel engedné szabadon, hogy Izabella neki áldozza szüzességét. „Ó, volna szó csak életemről! / Mint egy gombostűt, úgy hajítanám el, / Hogy szabadulhass!” – de ezt a vétket rosszabbnak tartja a halálnál. Claudio viszont éppen abban látja a felmentését, hogy még „a jámbor Angelo” sem tud ellenállni neki.

A festményen Claudiót egyszerre látjuk úgy, mint aki belakta a celláját (helyet talált piros szalagos lantjának, belevéste a kőbe saját maga és szerelme, Júlia nevét), és mint aki felül vagy kívül áll rajta: nem a cella kövét tapossa a lába, hanem egy bársony szövetet, valószínűleg saját kabátját. A sötét szövetre rózsaszín virágok hullottak, melyek az ablakból látható fa virágaira emlékeztetnek, és a kontextusban Claudio virágában leszakított életét szimbolizálhatják. „De meghalni! Ki tudja, hova menni?... / Hideg zugban kushadni és rohadni!...” Claudio egész mivolta inkább tükrözi a virágzó életet, mint a halált – melynél az ő szemében, úgy tűnik, minden jobb... „A leggyülöltebb, gyötrő földi élet / – Betegség, ínség, vénség, börtön együtt – / Az Éden kertje reszkető szivünknek, / Ha zörget a halál.”

A színes bársonyruhás Claudio mellett Izabella szinte „színtelen”, szürkés ruhájában mintha egy másik világhoz tartozna. Ez a világ nincs olyan nagyon távol a halál birodalmától; Izabella egyfajta nagyvonalúsággal kezeli az élet-halál határvonalat, mint minden olyan ember, aki a transzcendenssel élénk kapcsolatban áll. Stabil, nyugalmat sugárzó alakja ellensúlyozza bátyja kamaszos mozdulatát.

A kezek szerepe a festményen megkerülhetetlen. Izabella mindkét kezét bátyja szívére teszi, mintha onnan várná az általa erkölcsileg helyesnek ítélt feleletet, a megerősítést, hogy testvére nem szeretné megváltani az életét az ő gyalázatán. Claudio jobb keze viszont a bilincsét feszegeti, a bal pedig Izabella csuklóját ragadja meg, szabadságvágyát és ellentmondását kifejezve. Izabella arcélét megvilágítja a kinti világosság, Claudióé viszont árnyékban marad. Izabella nyugodt arcával szemben bátyja tekintete olyan, mint aki a halálba tekintett, és úgy érzi, nem tud átlépni oda. Félelme erősebb, mint erkölcsi megbotránkozása.

A két alakot szemlélve talán saját magunkba is pillantunk. Legtöbbünkben egyszerre van jelen az ellentmondást nem tűrő életösztön és az Isten arcát kereső spiritualitás.