Előző cikk Következő cikk

Dormán Júlia: Nagyító

Az iskolákban a szociális készségek és az érzelmi intelligencia fejlesztésére kevés a lehetőség. Pedig együttélésünk alapjai ezek, a kiegyensúlyozott család, a jól működő társadalom feltételei. Ennek szükségességét ismerte fel Vikor Csaba és Gesztes Olympia, amikor létrehozták a Nagyító Alapítványt.

Hogyan született meg a Nagyító Alapítvány?

Olympia: Többször jártunk Németországban – többek között a Katolikus Egyetemisták és Főiskolások Egyesülete szervezésében –, és ott ismerkedtünk meg iskolán kívüli képzésekkel, módszerekkel. Találkoztunk olyan egyházi szervezetekkel, amelyek iskolán kívüli tréningeket, projekteket szerveznek társadalmi témákban. Erre Magyarországon is szükség volt és van is. Éreztünk magunkban annyi motivációt, hogy ezt barátainkkal együtt közösen itthon is kipróbáljuk. Velük együtt kezdtük el, Csabának pedig hivatása lett.

Csaba:1995-ben indult el a „program”, és 1999-ben lett meg a Nagyító Alapítvány. Magam ekkor még szociálismunkás-hallgató voltam. Éppen szakdolgozatomat írtam, amikor találkoztam ezekkel az iskolán kívüli módszerekkel. Megszületett bennem a gondolat, hogy eredeti témámat elengedjem, és helyette a megismert társas kapcsolatokat fejlesztő programon dolgozzak, hogy Magyarországon is meggyökerezzen.

Melyik német szervezet munkájából merítettétek ötleteiteket, s hogyan változott ez mára?

Olympia: A Katolikus Ifjúsági és Felnőttképzési Szövetség társszervezete egy AKSB (Arbeitsgemeinschaft Katholisch Sozialer Bildungswerke) nevű német szervezet, ami katolikus társadalmi (szociális) képzési intézményeket egyesít. Ifjúsági munkával is foglalkoznak, projektheteket és témafeldolgozó alkalmakat tartanak a tagszervezetek, akiket felkerestünk. Dr. Philipp Wiesehöfernek sokat köszönhetünk. Nemcsak ez a forrás volt, hisz addigra az alternatív pedagógiai mozgalmak már itthon is elindultak, de az első lökést innen merítettük. Számomra növelte ennek a tevékenységnek az értékét, hogy katolikus, keresztény elköteleződésből fakadt.

Csaba: A Nagyító, mai formájában egy teljesen magyar, Kárpát-medencei, helyi igényekre és hiányokra válaszoló program, és a kezdetek óta számtalan saját tapasztalat és tanult, látott minta hatott a csapatra és tevékenységünkre. Missziónkat lassan tíz éve így fogalmaztuk meg: Tudatosan és felelősen végzünk személyiség- és közösségfejlesztést az ifjúság hasznára és a nagyítósok örömére, épülésére, valamint szakmai műhelyt teremtünk az ifjúságsegítők számára magyarlakta területeken alázattal Isten dicsőségére.”

A Nagyító Alapítvány tevékenysége milyen szempontból hiánypótló?

Csaba: Az oktatási rendszerben jelentkező hiány hívott minket erre a feladatra. Első résztvevő-csoportjaink személyes kapcsolataink nyomán egyházi iskolákból érkeztek, a kecskeméti angolkisasszonyoktól és a szegedi piaristák közül, olyan pedagógusok vezetése alatt, akik nyitottak voltak. Mostanában döntően világi iskolákból érkeznek résztvevőink. Ma már az iskolában megjelenik a kompetenciafejlesztés, de a szociális készségek (az együttműködés, a kommunikáció, konfliktuskezelés) és az érzelmi intelligencia fejlesztésére kevés lehetőség marad. Szerencsére egyre többen felismerik ennek a szükségességét, a társas együttélésünk alapjai ezek, a kiegyensúlyozott család, a jól működő társadalom feltételei, ahogy Kopp Mária többször is hangsúlyozta. A Nagyítóval képzésről képzésre tapasztaljuk, hogy bár csak egy hétvégéről van szó, mégis a résztvevőket meghatározó hatások érik. Több év iskolai együttlét után tudnak a programjainkon egymásra csodálkozni, elfogadni, megszeretni egymást és önmagukat is. A közösségben megtapasztalt élmények kultúrát is teremtenek: a figyelem, a közös gondolkodás, a csapatélmény. Mindezt tudatosítani is kell, és erre számtalan lehetőséget kínálunk a Nagyító „alternatív osztálykirándulásain”.

Olympia: Németországban főleg a társadalmi témákat feldolgozó képzésekkel találkoztunk, mint például a reklámok hatása, a környezetszennyezés. Saját munkánk kezdetén viszont azt tapasztaltuk, hogy akkor tudnak a fiatalok ezekről a témákról beszélgetni, ha először saját magukkal kerülnek tisztába, és közösségben is megtanulnak mozogni. Így önismereti, kommunikációs, közösségépítési célokat vállaltunk fel hosszú távon.

Sok diák számára vonzó lehet egy „alternatív osztálykirándulás” lehetősége. Mikor döntöttetek úgy, hogy ezt a formát választjátok az általatok fontosnak ítélt értékek átadására?

Olympia: Az alternatív osztálykirándulás iskolán kívüli képzés középiskolások számára. Ennek a „tréningnek” különböző neveket adtunk, pl. „Nagyítós hétvégének” is hívjuk. Sarokkövei azonban kezdetektől változatlanok: játékos, élményszerű gyakorlatok, kiscsoportos foglalkozások, iskolán kívüli helyszín, 14-18 éves korosztály, fiú-lány csoportvezetés, nem ingyenes. Most alternatív osztálykirándulásként hirdetjük, de nemcsak iskolai osztályok jelentkezhetnek. Tartottuk már cserkészeknek, hittancsoportoknak, diákönkormányzatnak, kollégiumoknak, ifjúsági szervezeteknek is. Kikötésünk, hogy olyan csoportok jöjjenek el, amelyek tagjai ismerik egymást, vagy hosszabb távon együtt maradnak. A cél az osztálytársak új nézőpontból való megismerése, értékek meggyökereztetése egyéni és közösségi szinten.

Csaba: A diákok elmélyülhetnek saját és társaik őszinte megnyilvánulásaiban, rácsodálkozhatnak értékeikre és a kapcsolataikban rejlő erőforrásokra. Amikor elkerül egy ilyen közösség hozzánk, fontos, hogy a témát kiválasztva, közös nevezőre jutva érkezzen. Ezért az osztályoknak pályázni kell a részvételhez. Ez is már a tudatos döntést, együttgondolkodást szolgálja. Hét téma közül választhatnak: önismeret, kommunikáció, szerelem–párkapcsolat–család, tolerancia, pályaorientáció, közösségfejlesztés, szenvedélyek és függőségek. Minden csoportot előre felkeresünk, hogy rájuk szabott programot állíthassunk össze.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen középiskolásoknak tartott tréninget?

Csaba: Az egész osztály, csoport péntek délutántól vasárnap délig – lehetőség szerint egy iskolán kívüli helyen – nagyítózik. Szinte folyamatosan vannak foglalkozások. A legtöbb időben kiscsoportos munka folyik 10-12 résztvevővel, kettős (fiú-lány) csoportvezetéssel. A csoportvezetőknek az a feladata, hogy olyan helyzeteket teremtsenek, amelyekben a fiatalok berögzött viselkedésüket fel tudják ismerni, és ez gondolkodásra készteti őket. Mi nyitottak vagyunk arra, hogy visszajelzést adjunk, tükrözzük vagy „nagyító alá vegyük” az általunk megfigyelt magatartást. Kérdés, hogy megmondjuk-e a tutit vagy megmutatjuk, mi hogyan cselekszünk hitelesen. Arra törekszünk, hogy maguk jöjjenek rá a megoldásra, a saját útjukra. Azért dolgozunk páros vezetéssel, hogy ezzel is példát mutassunk arra, hogyan fér meg két – férfi-női különbségből is fakadó – más vélemény egymás mellett. Teret adunk annak, hogy lehet másképp gondolkozni. A kiscsoportban megtapasztalt és begyakorolt helyzeteket később nagycsoportos, közösségépítő, közös feladatmegoldó helyzetekben is gyakorolhatják. Ezeknek a foglalkozásoknak is külön gazdája van. Közösek a napkezdések és zárások is. Egyházi iskolák esetében ez mindig ima, de világi iskolák esetén is fontos ez a reflexió.

Nem megmondani a tutit iskolások számára: ez valóban hiánypótló.

Csaba: Szociálismunkás-hallgatóként nagyon vonzó volt számomra a német tréningeken, hogy nem tankönyvekből tanítják a gyerekeket, hanem játékos gyakorlatokkal. Bizalmi légkörben teremtenek olyan helyzeteket, amiken keresztül a készségek fejleszthetőek. Amire mi készítjük fel őket, azokra nincsenek sémaválaszok. Maguknak kell megtapasztalniuk, hogy nekik mi a megfelelő út, hogy a rossz döntésekből is tanulhatnak, és a fájdalmak is vezethetnek jó útra. Egy időben gyakran mondtuk: „Jó volt, sírtak!”, de olyan is előfordul: „Jó volt, sírtunk!” Szeretnénk, ha nem csak szellemileg, testileg, hanem lelkileg is megérintődnének a Nagyító által. Fiatal önkéntesek dolgoznak csoportvezetőként, tehát korban a középiskolásokhoz közel állnak, más tőlük elfogadni valamit, mint tanároktól, szülőktől. De itt tényleg az egyéni felelősségre építünk, nem vállaljuk fel helyettük a döntéseket, vagy azok következményeit.

Hogyan hat a fiatalokra ez a közeledési mód?

Csaba: A kamaszkorban, tudjuk, hogy fontos a kortárshatás, azaz a korban közelebb állókkal szemben befogadóbbak. A Nagyító hétvégéin is azt tapasztaljuk, hogy példánkat, üzenetünket könnyen elfogadják. Ezért évente egy-két tucat egyetemistát képzünk ki csoportvezetőnek, lényegében ők vezetik önkéntes segítőként a képzéseken kialakított kiscsoportokat. Az elfogadást, a bizalmat segíti az is, hogy csoportvezetőinkkel partneri kapcsolatban lehetnek, tudják, hogy nem fogunk osztályzatot adni. Azt látjuk, hogy az egyetemeken sincsenek ezekre a feladatokra felkészítve a hallgatók. Nagyon sok olyan szociálismunkás-, szociálpedagógus-, pszichológus-, de akár orvos-, informatikus-hallgató azért jön hozzánk önkéntesnek és vesz részt akadémiai képzésünkön, hogy a társas készségek fejlesztését, a tudatos életvitelt, az „itt és most-technikát”, a nyitottságot a gyakorlatban megtanulhassa.

Olympia: Vannak olyan trénerek, akik nagy távolságot tartanak a csoporttól, a vezető csak irányítója, kezdeményezője a folyamatoknak, de a maga életéből, érzéseiből nem szeretne belerakni. Ugyanakkor vannak olyan pedagógiai, pszichológiai irányzatok is, amelyek a nagyobb közelségre építenek, mi ezek közé tartozunk. A csoportvezetőknek nagy szabadsága van, nem egy játéksort kell teljesíteniük, hanem egy megfogalmazott célt elérni.

Csaba: A hétvégékbe magunkat tesszük bele. Az a vers, játék vagy gyakorlat, amivel önkénteseink készülnek, az ő kisugárzásukból fakad. Ha valaki a sportban járatos, a napot azzal kezdi, hogy fizikálisan is megmozgatja a fiatalokat. Szembetűnő, hogy vezetőink nem mellébeszélnek, hanem annak az átélését ajándékozzák a diákoknak, ami számukra fontos. Válaszolva kérdésedre, a partneri viszonyra, a tegeződésre, arra, hogy lehetőséget adunk saját szárnypróbálgatásaiknak, felkészültnek kell lenni. Általában sikerül, és jók a tapasztalataink, de vannak nagyon „megrendszabályozott” osztályok is, akik nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem hiszik el, hogy mi rájuk vagyunk kíváncsiak.

Hány önkéntes segítővel dolgoztok?

Magyarországon már több száz önkéntest képeztünk ki, akikkel az elmúlt 19 évben dolgoztunk, egy évben kb. negyven segítőnk van. Az önkéntesek egész Magyarország területéről érkeznek, de Szegeden és Budapesten vannak a legtöbben. A középiskolás programokra mindig egy akkor aktuális csapat áll fel, és a képzést nagyrészt Berekfürdőn a Megbékélés Háza – Református Konferencia Központban tartjuk, ahová mindannyian utazunk, így például Debrecenből és más városokból is jönnek az egyetemisták. Erdélyben is sokan vannak már, öt nagyvárosban működnek többé-kevésbé rendszeresen ilyen képzéseket tartó Nagyítós csoportok. valamint Délvidéken is megkezdődött tevékenységünk, Felvidéken pedig egy mára már nagyon profi szervezet első programjain működött közre a Nagyító.

Miben különbözik a ti, illetve az egyetemisták kapcsolata a résztvevő diákokkal?

Csaba: Gyermekeim azt szokták mondani, hogy én egy fiatalos apuka vagyok. Azaz ha én nem beszélnék arról egy diákprogram kezdetén, hogy én négy gyerek édesapja vagyok, akkor sokkal könnyebb dolgom lenne. Ezzel az egy mondatommal két-háromszorosára növelem meg a diákcsoporttól való távolságot. De ezt föl szoktam vállalni, mert a hitelesség mindennél fontosabb, legfeljebb háromszor annyi energiát kell beletennem. Ugyanakkor oly sok technikai változás történt az utóbbi időben, hogy magától értetődő, hogy egyetemista önkénteseink sokkal jobban értenek a mai tinik nyelvén, legyen szó pl. telefonos applikációkról, együttesekről, zenékről. Fontos ez az életkori közelség, mert e korosztály füle a korcsoportja felé nyitottabb, így tudatos döntés volt, hogy mára a feladatom inkább a koordinálás és az önkéntesek felkészítése.

Olympia: Időközben rájöttünk, hogy képzéseink célcsoportja nemcsak a középiskolás korosztály. Ugyanis ők általában csak egy hétvégére jönnek, ám az önkénteseket jó-pár évig kísérjük fejlődési útjukon. Egyfajta gyakorlati terepet nyújt nekik a Nagyító. Míg a középiskolások egy-két alkalommal egy-egy hétvégén kerülnek kapcsolatba a Nagyítóval, addig az egyetemista önkéntesek életének több éven át is részesei lehetünk. Évente több 4-5 napos továbbképzésen, felkészítésen is ott vannak, a középiskolás programokon dolgoznak, fejlődésük a szemünk előtt zajlik. Amíg ők adnak a középiskolásoknak, maguk is gazdagodnak.

Tudnátok mesélni egy-két pozitív visszajelzésről?

Csaba: A diákok megélnek olyan pozitív csalódásokat, hogy olyan társakkal kerülnek egymáshoz közelebb, lesznek barátokká, akiket már teljesen leírtak. Rájönnek, hogy azért nem álltak szóba eddig egy-egy társukkal, mert nem volt kapcsolódási pontjuk, mert nem is tettek érte, és hirtelen rádöbbennek, hogy mennyi érték is rejlik a másikban. Volt olyan alkalom, amikor egy fiú több hónap után csak itt tudta megosztani édesanyja halálát osztálytársaival. Jó páran vannak, akik diákként kerültek velünk kapcsolatba, majd önkéntesek lettek, végül munkatársként szolgálnak a Nagyítónál. Ők belelátnak saját gyermekeink növekedésébe, fejlődésébe is, időnként rájuk is bízzuk őket.

Olympia: Kedvencem egy régi visszajelzés: „Ti katolikusok vagytok és normálisak?” Szeretnénk, hogy ez megmaradjon, megfelelési kényszer nélkül. Az önkéntesek nagy része anonim keresztény, nekem ez az együttműködés jó szándékú emberekkel szintén mindig nagy élmény. Hogy különbözőségeink mellett is tudunk együtt egy nemes ügyért dolgozni, hogy a közös tud számítani és nem az, ami elválaszt. Önkéntes csoportvezetők képzése a Tihanyi Bencés Apátság tetőterében szokott lenni télen. Egyik önkéntesünk kicsi lánya is ott volt, és már ez is eredmény számomra, hogy átment ez az üzenet, hogy családdal sem áll meg az élet, a rájuk figyelés mellett is lehet mást csinálni. Tehát ott ült a pici a tréning-terem szélén, és próbálta megfogni az ablakon beszűrődő napsugarat, de nem ment. Ma is megmelenget, ha arra gondolok, hogy mindannyian meg tudtunk állni, és észrevettük a picit, és a tréningen a szemünk előtt láttuk a tapasztalati tanulást, a rácsodálkozás örömét és bánatát. Az ilyen közös pillanatok megtartó erejűek.