Vértesaljai László SJ: Csendes töprengés

Istennek szentelt élet – megszentelt élet! Mindig is ellenérzés volt bennem e szavak nagyságával kapcsolatban. Túl súlyos mindez, nekem legalábbis annak tűnik!

 

mMiért vonatkoznak ezek a szavak csak rám, a szerzetesre, és a szerzetesnővérekre? Miért nem fér bele Anyám, aki nem kedves nővér? De anya, teljes létével, és naná, hogy megszentelt az ő élete, és naná, hogy Istennek szentelte mind a közel kilencven évét! Kislánykorától egészen mostani Dédike-Mami mivoltáig! Otthon, ahol bennünket nevelt, az iskolában, ahol tanított és az életben, ahol a nép tiszta forrásból vett művészetét ápolta.

 

Maradok csupán a szerzetes kifejezésnél. Rendben van, hogy ez egy századok megszentelte, milliók és milliók által megélt sajátos életforma. Csak maradjon egy szelíd és alázatos kijelentés, minden fölérendelés nélkül. Mellérendelés lehet, de többlet ne!

 

Mi szerzetesek és a családosok csak nézzük egymást, nézzük bizalommal és tanuljunk egymástól! Ebben az évben különösen is nézzenek csak bennünket, szerzeteseket a világi hívek, és a közös vonások mellett vegyék észre azt az építő sajátosságot, amit az Isten rajtunk keresztül ad egész népének.

 

Nincs ellenkezés bennem. Amit először belülről érzek, az éppen a közös vonás, ami összeköt. Nem szeretnék annyira sajátos, annyira túl-jól-definiált lenni! Közös pontot keresek az összes Krisztus-követő között! Miért, Jézus mi volt? Szerzetes vagy világi ember? Vagy pap? Ember volt. Normális ember! A II. János Pál pápáról készült szép, kétrészes lengyel filmre gondolok: „Egy ember, aki szerzetes lett. Egy szerzetes, aki ember maradt.”

 

Fordítok: „Egy ember, aki házasodott. Egy házas, aki ember maradt!” Noviciátusom után – ahová majdnem negyven évesen léptem – egy egészen fiatal társam bizonygatta, hogy a szerzetesség a „tökéletes életforma”. Sok szép idézettel jött, egyházi hagyományból, tudományosan lelkiségi könyvekből… Nem fogadtam el akkor… S most sem. Isten mindenkit megszentelődésre hív, mindenkitől tökéleteset vár, abban a konkrét körülményben, ahol éppen van. Az a fiú pedig még a noviciátusa kezdetén elhagyta „azt a tökéleteset”. A tökéletes nekünk embereknek tarthatatlan! Ha az Úr mégis szól: „Legyetek tökéletesek…”, akkor az exhortatio, buzdítás. Ez a „tökéletes-tiszta-egészen-odaadott” egyébként végigkísérte és végigkísértette a Krisztus-követés történetét. Ma is jelen van!

 

Nem, egyáltalán nem mindegy! Van sajátossága az egyik útnak, a családi életnek és a másiknak is, sőt még egyéb köztes utaknak is.

 

Én csak azt szeretném elmondani, amit belülről érzek, kategóriákon túl. És meglehet, nem is mindenki osztja mindezt szerzetestársaim közül. Tehát mindez az én véleményem. De elébb egy példa. 1991-ben történt, a hirtelen ránk szakadt átalakítás-átalakulás lázában. A Városmajori templomban kaptam akkor két új feladatot a főpásztoromtól: a budapesti egyetemi lelkészség újraszervezését és a katolikus tévéműsorok elindítását. Ez utóbbi keretében vettük filmre az erdélyi Godó Mihály alakját. A jezsuita páter Ceaușescukorszakbeli börtönei, feneketlen sötétségű magánzárka mélyére vetett évei után, mindig-mindig föltámadva szólt a hivatásáról. Egyszer egy tanúságtétel során a kamera előtt ült a zsúfolásig telt nagytemplomban. Lyukas cipőit néztem, ahogy azok szótlan prédikáltak. „Uram, Istenem, merre és hol járt ez az ember?” – csodálkoztam és elsőáldozós tisztelettel néztem föl rá. „Nem akartam én szerzetes lenni!” – mondta hegyesen. Az egyszerű kopott cipők keltette magasztosság mellett józan volt ez a hang. Egyszerű tanúságtétel amellett, hogy számára is a családi élet volt a magától értetődő, erről álmodott, s erre vágyott. „De meghívott Ő, és én hiába prüszköltem, akkor is meghívott. Na jó, elfogadtam, de azt mondtam Neki: Uram, Te engem meghívtál – rendben van és köszönöm Neked. Leszek én a Te kutyád, hűségesen Melletted maradok, de tudd, én csaholni fogok, csa-hol-ni fogok!” Ezt a szót olyan szenvedélyesen mondta ki, egész lénye benne volt: a cipői, a börtönévek, a szépen beosztott rózsafüzérek abban a sötétségben, hogy meg ne bolonduljon… „Akkor én csaholni fogok!” – és tette azt Márton Áron mellett és csaholt, mint egy puli, kerített, terelte össze a nyájat, farkasok elől…

 

Novemberben bukkant föl bennem a gondolat, hogy belépek a Jézus Társaságába. Januárban döntöttem, áprilisban felvettek. Nem tudom, honnét jött a hívó hang. Az a Godó-élmény addigra már becsorgott és elszivárgott a tudatalattim bugyraiba… Ami maradt mellette, az a szenvedélyesség. Ez pedig temperamentum kérdése, vagyis adottság!

 

Isten ősi kérése visszhangzik az Újszövetségben: „És szeretni őt teljes szívből, teljes elméből, teljes lélekből és teljes erőből… többet ér…” (Mózes 6,5 és Mk 12,3). Ahogyan az a „teljes” belém fér, ahogyan adni tudom. A talentumok és mínák jézusi képe alapján tudjuk, hogy mindenki a maga módján tudja azt adni, és ez a másokéval nem összemérhető. Péter kérdése: „…de hát vele mi lesz, Uram?” (Jn 21,22), szinte elkerülhetetlen. A válasz azonban a fontos: „Te csak kövess engem!” Teszem hozzá: „ahogy tudsz, Péter, ahogy tudod csinálni, de tedd teljesen, egészen”. Gyökössy Bandi bácsitól hallottam egyszer Jézus „lefelé licitáló szeretetéről”: minthogy nem tudsz szeretni az Atyámtól tanult, agapés szeretetemmel, szeress, ahogy tudsz, a te filiás, baráti szereteteddel.”

 

Szent Ignác misszióba küldött társaihoz írt leveleit többször zárja ezzel a buzdítással: „Ite, inflammate omnia!” Menjetek, lobbantsatok lángra mindent! Tetszett, és tetszik ez az ignáci merészség. Ismerem e merészség forrását, Pál régen megírta a rómabélieknek: „Legyetek tüzes lelkűek. Az Úrnak szolgáltok!” (Róm 12,11) Ez mindent megér!

 

Ha zenében keresem ezt a lelkületet, leülök, gyertyát gyújtok, csendet teremtek, és meghallgatom Beethoven Appassionata szonátáját. Becsukott szemmel hallgatom az f-moll áradását: felemel, megtölt, elindít…