Horváth Árpád SJ: Csak az ember olvas...

aAz első könyvnek nyolcéves koromban jutottam a végére. Egy esőcsepp történetét

követtem nagy érdeklődéssel attól a pillanattól kezdve, hogy Cseppecske

az egyik fűszál végén megpillantotta a Napvilágot. Harmatos nyári reggel volt, és

a Nap sugarai csakhamar a magasba emelték. Az ég tágas terein Cseppecske

megannyi társával együtt a szellővel játszadozott. Így lett belőlük gomolyfelhő,

hogy aztán kiadós záporként újra földet érjenek. Először szerény csermelyként,

majd hangos patakként járták a világot, hogy aztán szélesen hömpölygő folyamként elérjék a végtelen óceánt.
 

Másodikos korom óta minden jó könyv, amelynek a végére jutok, voltaképpen

Cseppecske kalandjairól szól. Harmatos eszmélkedéseink, a világosság és sötétség játékai életünkben, a barátságok öröme, a szabadság és az aláhullások

lehetőségei, ahogy sorsunk hömpölygései keresztezik egymást… Ez az életünk.

Mindannyian a végtelen felé tartunk, erről szól az élet, és erről szól minden irodalom is, ami szép.

Az olvasás során tágul a képzeletünk, érzések elevenednek örömmé vagy válnak

szívet szorongató fájdalommá bennünk. A könyvek műveltséget közvetítenek és

szórakoztatnak is, de olyan kérdések megfogalmazásában is a segítségünkre lehetnek, amelyekre a válaszok önértelmezésünk alapvető kereteit képezik. A történelem az írással kezdődik, az olvasás tehát valami nagyon emberi. Most mégis úgy tűnik, mintha mindaz a műveltség, amelynek kialakulása jórészt éppen a szépirodalom közvetítésével történt, napjainkra érvényét vesztené. Paradox módon éppen az információs társadalom beérésével válik az elmélyült olvasás egyre jobban a nagyon kevesek ritka kedvtelésévé.

 

Maradt még időnk egyáltalán szépirodalommal foglalkozni? És erőnk, türelmünk, kitartásunk, hogy figyeljünk?

Felmerül a kérdés, hogy olvasási kultúránk gyökeres megváltozása mennyiben

fogja érinteni személyes és közösségi identitásunk alakulását? Sérül-e a képzelőerőnk és ezzel együtt hitünk kibontakozásának a lehetősége azáltal, hogy

figyelmünket folyton felületes információk kötik le? Hogyan lehet, és lehet-e még

egyáltalán a lélekformáló olvasást az újabb generációkkal megszerettetni?