Előző cikk Következő cikk

Szabó Ferenc SJ: Új korszak a pápaság történetében?

Első megnyilatkozásai azt jelzik, hogy Ferenc pápa új korszakot nyit az egyház és a pápaság történetében. Róma püspökének lelki hatalma a szeretetszolgálatban van, különös tekintettel a szegényekre – hangsúlyozta péteri szolgálata kezdetén. Névválasztása is mutatja, hogy a Poverello, Isten szegénykéje, a Naphimnusz énekese lelkiségét és szellemiségét tartja eszményének.

XXXIII. János az Egyház megújulását és korszerűsödését célzó II. vatikáni zsinat meghirdetésével, VI. Pál a zsinat szellemét megszabó Ecclesiam suam kezdetű párbeszédkörlevelével szintén „szegény és szolgáló Egyházat” akart megvalósítani, hogy ezzel is egyengesse az ökumenizmus útját, segítse a keresztények egyesülését. Yves Congar domonkos teológus, az egységtörekvés egyik élharcosa emlékeztetett rá: VI. Pál pápa tudatában volt annak, hogy az egység útján a legnagyobb akadály éppen a pápa (vagyis a pápai primátus gyakorlása), jóllehet Róma püspökének küldetése éppen a kommunió, azaz a keresztények szeretetközösségének a szolgálata. II. János Pál Ut unum sint (Hogy egyek legyenek) kezdetű enciklikájában (95) a pápai primátus gyakorlásának helyes módjával kapcsolatban a következőket hangsúlyozta:

„Amikor a katolikus Egyház azt mondja, hogy Róma püspökének feladata megfelel Krisztus akaratának, e feladatot nem választja el a püspökök kollégiumára bízott küldetéstől, ők is »Krisztus helyettesei és megbízottai« (Lumen Gentium 27). Róma püspöke a »kollégiumukhoz« tartozik, s ők testvérei a szolgálatban. (…) Meg vagyok róla győződve, hogy ebben a tekintetben különös felelősségem van, mindenekelőtt a keresztény közösségek többségének ökumenikus törekvésének észrevételében, továbbá hogy meghalljam a felém irányuló kérést: találjam meg a primátus gyakorlásának olyan formáját, mely – küldetésének egyetlen mozzanatáról sem mondva le – kitárul az új helyzet felé.” II. János Pál ezután a kérdés tisztázásához a pápa és a teológusok párbeszédét sürgette.

Egyház és pápaság történeti szempontok

 A következőkben főleg Yves Congar domonkos szerzetes (1904–1995, 1994-től bíboros) kutatásaira (és közvetve az általa idézett bőséges irodalomra) hivatkozom. Az Egyház és a pápaság című gyűjtőkötet első, 1983-as tanulmányában Y. Congar A pápa, Nyugat pátriárkája címmel egy, az ökumenizmus szempontjából igen jelentős történeti kérdéssel foglalkozik. Bőséges történeti dokumentációra támaszkodva relativizálja a pápaság abszolutisztikus felfogását, amely az I. vatikáni zsinaton érte el csúcspontját.

A 4. századtól, amikor a patriárkátusok kialakultak, Róma vitán felül az első helyet (prima sedes) foglalta el (Alexandria és Antiokhia előtt). Így maradt akkor is, amikor Jeruzsálem és Konstantinápoly is patriárkátussá vált. Az első századokban tehát a primátus gondolata a római egyházhoz kötődött, a 4. századtól kezdve viszont egyre inkább a római püspök személyéhez, aki igényt tartott arra, hogy ő Péter utódja, és Máté evangéliumának 16,18 versét önmagára vonatkoztatta. A következő századokban különböző tényezők játszottak közre a pápaság megerősödésében. A keleti és nyugati egyház elszakadását követően a pápa már nemcsak Róma püspökének és a Nyugat pátriárkájának tartotta magát, hanem az egyetemes egyház fejének (caput) is. Végül az I. vatikáni zsinat dogmaként mondta ki a pápa egyetemes joghatósági (jurisdikciós primátusát) és tévedhetetlenségét (Denzinger–Hünermann 3050–3075).

Említett tanulmányában Y. Congar rámutat arra, hogy „Péter utóda” csakis Róma püspöke lehet. A Szentírás tanúsága szerint Szent Péter két értéket testesít meg: egyrészt egy a Tizenkettő közül és apostol velük együtt; másrészt Krisztus akaratából ő lesz a „szikla”: nemcsak alap, hanem személyesen megkapja az egyetemes lelkipásztori megbízatást; nemcsak hívő és a feltámadás tanúja, hanem megerősíti a többieket hitükben. Péter utóda, Róma püspöke mindenekelőtt püspök a többi között, tagja a püspökök kollégiumának, éspedig felszentelése folytán az, a hit közösségében. De a kollégiumon belül Róma püspöke, mint Péter utóda, különleges karizmát kap: a funkció (szerep) karizmáját, amely az apostoli kollégiumban és az egyetemes egyházban birtokolt péteri kiváltságok örökösévé teszi őt.

 

A 12. századtól a Vicarius Christi (Krisztus helytartója) helyettesítette a Vicarius Petri (Péter helytartója) elnevezést, és olyan jelentést vett fel, amely az első évezredben nem volt ugyan teljesen távol, de nem is volt uralkodó. Korábban a „képviselő”, a Krisztust szentségileg képviselő személyt jelölte, most jogi jelentést kapott, és a locum tenensnek, azaz helyettesnek felelt meg: olyasvalakit jelölt, aki átvette (a távol levő) legfőbb tekintély hatalmát vagy hatalmának egy részét. Ezután a Vicarius Christi (Krisztus helytartója) eszmeiség keveredik, interferenciát hoz létre a strukturált püspöki kollégiuméval, és a pápák e kollégium fejeként is (caput collegii) elkezdték értelmezni magukat. A II. vatikáni zsinaton IV. Maximosz pátriárka mutatott rá arra, hogy az Újszövetségben az egyház feje kifejezés (caput) Krisztusnak van fenntartva, ugyanakkor Congar hozzáfűzi: történeti tény az is, hogy a régi hagyomány alapján a római egyházra és annak püspökére is alkalmazták a caput, azaz az egyház feje elnevezést.

Fejtegetéseiben Congar túlzónak tartja a „Krisztus helytartója” megnevezést és rámutat a pápa más, sokkal hagyományosabb titulusainak ma is aktuális üzenetére: „a kollégium feje” (caput), „az Egyház feje” (caput), „egyetemes pásztor”. Ez utóbbi helyes, ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy Róma püspöke nem „egyetemes püspök”. Igaz, VI. Pál így írta alá a II. vatikáni zsinat aktámájus A SZÍV 7 it: „episcopus Ecclesiae catholicae”, de ennek jelentése nem „egyetemes püspök”, hanem: a római Egyház „katolikus” (ortodox, igaz) püspöke. Congar nagyon helyeselte, hogy II. János Pál következetesen így jelölte magát: „Róma püspöke” és „egyetemes pásztor”. Ez utóbbi helyettesíthetné az egyetemes joghatósággal (jurisdikcióval) rendelkező „Krisztus helytartója” megnevezést anélkül, hogy azt kiiktatná, az „egyetemes pásztor” kifejezéssel ugyanis a hangsúly egyértelműen a pápa „lelki hatalmára” kerül: „Róma püspökeként” egyesíteni a testvéreket a hitvallásban és az Úr Jézus szeretetében.

Szükség van tehát arra – hangsúlyozza Congar –, hogy újra kritikusan megvizsgáljuk történeti és szociológiai szempontok alapján azokat a tényezőket (a tekintély szélsőséges állítása, restaurációs kísérlet, a felszabadítási mozgalmakkal való szembenállás), amelyek befolyással voltak az I. Vatikanum határozatainak a megfogalmazására. A „Péter utóda” kifejezés Róma püspökére alkalmazva például visszautal az egyház apostoli eredetére, és ez nagyon is rendben van. Ez az apostoliság azonban Róma püspökének esetében nem csak a történelemben, hanem éppen a történelem által kristályosodott ki, ami azt jelenti, hogy ami benne „isteni jogú” (jus divinum), az konkrétan az emberi állapotok között létezik, tehát relatív, tehát változhat. Az I. vatikáni zsinat például nem határozott a „rendes tanítóhivatalról”, a 20. században mégis olyan tendenciák érvényesültek (vö. XII. Pius Humani generis kezdetű körlevelét 1950-ben), amelyek a pápai enciklikák tekintélyét és a tanítóhivatal megnyilatkozásait a rendkívüli, tévedhetetlen megnyilatkozások mellé emelték.

Tévedhetetlenség és kollegialitás

Luthertől és a reformátoroktól kezdve a legújabb időkig számtalan irányzat támadta vagy egyenesen visszautasította a pápaságot, a római pápa primátusát, egyetemes joghatóságát és csalatkozhatatlanságát. A reformátorok után a pápaságnak szembe kellett néznie a fejedelmi abszolutizmussal; a felvilágosodással megkezdődött racionalizmus (filozófiában), majd a közéletben a laicizmus és szekularizálódás; a jozefinizmus és a liberalizmus, utána a szocialista-marxista forradalmi mozgalmak mind az egyházellenes légkört fokozták. A pápaság XVI. Gergely (†1846) és IX. Pius (†1878) alatt védekező és konzervatív magatartást tanúsított a kultúrában és a közéletben egyaránt, illetve a pápa egyetemes joghatóságát, tekintélyét, primátusát fokozottabban hirdette. Ilyen légkörben ült össze az I. vatikáni zsinat, amely dogmaként hirdette ki a pápai primátust, a pápa egyetemes joghatóságát és tévedhetetlenségét: tévedhetetlen akkor, ha hit és erkölcs kérdésében ünnepélyesen nyilatkozik, dogmát definiál.

A XXIII. János által meghirdetett és VI. Pál által befejezett II. vatikáni zsinat (1962–1965) kiegészítette, kiegyensúlyozta az I. Vaticanum tanítását. Ismeretes, hogy a II. vatikáni zsinat egészen más légkörben zajlott le, mint az első. Most nem a pápai tekintélyt kellett megerősíteni, hanem inkább megnyílni a világnak, más keresztényeknek és vallásoknak: keresni a párbeszédet minden szinten. János pápa szándéka szerint a lelkipásztori szempont megelőzte a jogit.

A jogi, klerikális, paternalista és autoritárius (tekintélyi) kormányzás helyett a gyakorlatban is a lelkipásztori, az egyház életében a világiak aktív részvételt előmozdító, testvéri és szolgáló egyházi szellemiség hódított teret. Főleg a püspöki kollegialitás kifejtése, illetve az ebből következő újítások: szinódusi intézmény, decentralizálás, püspökkari konferenciák (helyi egyházak) és az egyes püspökök szerepének meghatározása szerencsésen kiegyensúlyozták a pápai primátus egyoldalú felfogását. Ennek lényege, hogy az egyetlen, teljes és legfőbb hatalom az egyházban kollegiális, ami azonban strukturált: a kollégium fejének, a pápának egyedülálló lelki hatalma van, tehát nem egyszerűen primus inter pares (első az egyenlők között), hanem a Lumen Gentium (22. pont) értelmében „A római pápának (…) hivatalából fakadóan – mert Krisztus helyettese és az egész Egyház feje – teljes, legfőbb és egyetemes hatalma van az Egyház fölött, melyet (= joghatóságot) mindig szabadon gyakorolhat.”

A péteri szolgálat

A kereszténység jövője jórészt az ökumenizmustól, a Krisztus-hívők egységétől függ. Hogy milyen lesz ez a konkrét, látható egyházi egység, pontosan nem lehet meghatározni. Tény az, hogy az utóbbi pápák többször hangoztatták: a katolikus egyház visszafordíthatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus útján.

És a pápaság, a péteri szolgálat, mint a látható egység jele, a II. vatikáni zsinat óta olyan képet kezd ölteni, amely nem az egység akadálya, hanem az egység közvetítője. A jövő egységében természetesen helyet kell hagyni a jogos pluralizmusnak, hiszen az igazi egység nem beolvaszt, hanem differenciál, megőrzi az egyes összetevők színes gazdagságát.

Y. Congar eszmélődéseit követve örömmel állapíthatjuk meg, hogy Ferenc pápa következetesen a „Róma püspöke” címet használja. Rögtön megválasztása után felmerült a kérdés: az új pápa közvetlen hangvételű megnyilatkozásai és megnyerő, emberséges gesztusai vajon csak a spontán alázat jelei, vagy komoly teológiai reflexió áll mögötte? Megnyilatkozásai és tettei azóta már egyértelműen jelzik, hogy Ferenc pápa az ökumenikus törekvéseknek új lendületet kíván adni. Mivel a rosszul értelmezett pápai primátus az elszakadt keresztény testvérek szemében a közeledés egyik fő akadályának bizonyult, Róma püspökeként most fokozott figyelmet fordít arra, hogy a péteri szolgálatával járó egyedülálló karizmát, a primátust, ne hatalomként, hanem alázatos péteri szolgálatként gyakorolja. És ez akár önmagában is elegendő lehet ahhoz, hogy a különböző keresztény közösségek egységtörekvései újra lendületet vegyenek.