Előző cikk Következő cikk

Bárdosy Éva: A „Sas-király”

Regőczi István atya (1915–2013) gyakorta idézte Prohászkának ezt a mondatát: „Ego memet in ardua fixi – én a kemény életet választottam”. Okkal tette, ő is kemény életet élt. Márciusban búcsúztunk tőle, amikor testét a Kútvölgyi kápolna kertjébe temették. Utolsó papi állomása lett ez a szentély, amelyet az egyházmegyei szolgálatból „kikopva” maga választott magának, és amely azóta is folyamatosan megtelik imádkozó emberekkel. A második világháború után fiatal papként úgy szedte össze a romok között a hadiárvákat, mint évtizedekkel később Csaba testvér a romániai lepusztult blokkházakban éjszakázó utcagyermekeket. István atya sasfiókáknak nevezte az ő árváit, s szenvedélyesen állította róluk, hogy ők jelentették élete értelmét.

hHalálakor rengeteg nekrológ ismételte majdnem százéves életútjának izgalmas fordulatait. Sokan olvasták el „egy ültő helyükben” az Isten vándora című könyvét. Nyolcvanhárom éves korában portréfilmet készített róla egy testvérpár (Széll Vince és Széll Péter), amelyben Regőczi atyán kívül néhány ismert papi személyiség – akik hosszabb-rövidebb időn át a sasfiókák életét is élték – megszólalt, hogy új, eddig ismeretlen részletekkel szolgáljon Isten vándorának kalandjaival kapcsolatban.

Regőczi István szülei már elveszítették két kislányukat, amikor gazdasági kudarcaik miatt az anya szüleihez költöztek a Balaton közelébe, Látrányba. A nagyszülők egy kis vízimalmot üzemeltettek ott, s ez a munka attól fogva István édesanyjára hárult. Az apa már katonaként harcolt, mikor két bátyja után István is világra jött. A háború után testileg-lelkileg megrokkant apa Budapestre költöztette családját. József Attila tolla alá kívánkozó szegénységben tengődtek a külvárosban, ám István mezítlábasan is vitte a keresztet a keresztutat járva, imádkozta a rózsafüzért, a hajnali miséken is ő bizonyult a legszorgalmasabb ministránsnak. Mindez közrejátszott abban, hogy az akkor rendszeressé váló belgiumi gyermeknyaraltatás során egy flandriai kanonok vendégeként került a legnagyobb nyomorúságból olyan fényűző körülmények közé, amelyekről addig álmodni sem mert.

Tizenegy éves korában így alapozódott meg sírig tartó mély kapcsolata belgiumi jótevőivel, akik nélkül aligha tudott volna később annyi reménytelen sorsú gyermeken segíteni. Hazatérése után már nagyon foglalkoztatta az a gondolat, hogy pap szeretne lenni, de még arra sem volt kilátása, hogy elvégezze a gimnáziumot. Akkor vágott neki – már nem a jól szervezett gyermekvonaton – úgymond „gyalog” a nagyvilágnak, és ismét Belgiumba tartott, hogy célját elérje. Tizenöt napig tartott ez az út, s persze igénybe vett minden járművet is, amire csak felszállni engedték, a hajótól a teherautóig. Kalandjairól írta első könyvét flamand nyelven, és az nem várt anyagi sikert is hozott számára. 1943 kora tavaszán, mielőtt hazaindult volna, püspöke pappá szentelte. Hazatérése után a váci egyházmegye papjai között kezdte meg szolgálatát Pestszenterzsébeten. Nem sokkal később Kis-Vác, Máriabesnyő, majd Aszód következett a két fíliával, közben börtönévek, utána Nógrádverőcére, majd néhány héten belül Tápé helyett Szalkszentmártonra helyezték, ahol újra letartóztatták, s szabadulása után már nem kellett az egyházmegyének: ettől fogva élte a „kereten” kívüli, félig illegális papi életét. A múlt század hetvenes éveiben járunk ekkor, Isten vándora még ereje teljében, szülei már a sírban, Lacival, az egyik bátyjával együtt. (Ő fiatalon halt meg nagybetegen, szerzetesi életére készülve, Belgiumban. Imrével, a másik testvérével siratták és temették el Flandria földjébe.)

Egy Regőczi atyáról szóló írásból nem hiányozhat a „sasik” története. Az első árvákkal már akkor kezdett foglalkozni, amikor a német megszállás miatt Belgiumban is bevezették a jegyrendszert, és így egy négy magyar árvát hősiesen vállaló egyedülálló nő már nem tudta etetni a remek étvágyú kamaszodó gyermekeket. A fiatal magyar szeminarista feladata akkor még csak az árvák táplálására korlátozódott, de hazatérte után a rommá lőtt városban számolatlanul fogadta be a gyámolításra szorulókat, köztük egy csecsemőt is. A fiatal káplánnak egyre nehezebb volt egyre messzebbről, egyre több veszedelem közepette megszerezni az árvák számára a betevő falatot. Zselepszky Fábián kármelita szemléletesen mesélt arról az időről, amikor Kis-Vácott, néhány áldozatos asszony segítségével kétszáznegyven fiút és lányt kellett napról napra valahogyan élelmezni. Kukoricakását kevertek például a tűzön az olyan erősebb fiúk, mint amilyen ő is volt. Az egyik döntötte a nagy lábasba, a másik keverte erősen, és az utolsó morzsák bekeverése után gyorsan lehúzták a tűzről, s hagyták, hadd fortyogjon még egy kicsit. Ezzel laktak jól, ha más nem volt. Mindszenty József is meglátogatta az árvaházat: minden tetszett neki, de csodálkozott, hogy élelmiszerraktárnak nyoma sincs az akkor már emeletes épületben. Hogy is lett volna? Minden talpalatnyi helyet elfoglaltak az árvák, és tartalékolni való csak olyankor adódott, amikor egy-egy gazdag belgiumi szállítmány érkezett hozzájuk. A hűséges flamandok egyre fiatalabb nemzedékeinek képviselői látogatták meg a sasfiókákat, olyanok, akik általában az ott megjelent könyvek alapján szereztek tudomást a „vállalkozásról”. 1948-ban minden egyházi gyermekintézményt is államosítottak, de a kis-váci otthon kapott még egy évet: Regőczi atya belga védnökség alá helyeztette a „sasikat”, és semmit nem változtatott nevelési módszerein a kommunista diktatúra legvadabb évtizedei alatt.

Miben álltak ezek a módszerek? A már ősz hajú egykori sasfiókák (†Hegyi György, Máthé György, Tomka Ferenc) mesélnek erről is: akárhány gyermekről gondoskodott is éppen Istennek ez a vándora, nem voltak nevelők mellette. Tizenkét fős fészkekre osztotta a sasikat, egy-egy idősebb, már jól ismert fiatallal az élükön. Módszere a jutalmazás volt, ehhez pedig versenyeztetni kellett a fészeklakókat. A legjobbak azután egy asztalhoz ülhettek Regőczi atyával. A gyermekek sokszor magukra maradtak, akár azért, mert élelmiszer-beszerző körútra kellett indulnia, akár az egyre sokasodó ávós rajtaütések, kihallgatások miatt. A „saskirály” leginkább példájával, sugárzó egyéniségével nevelt. „Félni sose láttam.” „Ha valamiben felismerte Isten akaratát, többé nem ismert akadályt.” (Pedig a körülmények ritkán kényeztették el.) Észrevették emberi gyöngeségeit is. „A fociban is mindig győzni akart, fittyet hányt minden játékszabályra, a reverendája alatt vitte el a labdát a kapuig, hogy ott aztán berúgja a hálóba.” Nagy kerékpártúrákat szervezett, a bicikli kormányán ott lógott a rózsafüzér, a gyermekek sajátos, flandriai egyenruhában virítottak, ő pedig még az ellenőrzéseken is a legkisebb félelem nélkül vezette át csapatát. Tudta, hogy amit tesz, az jó, a többi nem számít.

Kétezer napnyi fogsággal fizetett ezért a „fényűzésért”. Ezt a szabadságában való erős korlátozást is legtöbbször azért tartotta elviselhetetlennek, mert tudta, odakinn annyi munka várná, olyan sok helyen kellene még meggyújtania egy-egy örökmécsest. Nem is csoda, hogy számon tartotta ezeket a szent jelképeket, tizenhárom templom újjáépítése vagy felépítése fűződik a nevéhez. Ebben a munkában is sűrűn szüksége volt ellenállhatatlan egyéniségére. Temérdek pénzt koldult össze, miközben felemás cipőben járt! Néha elszomorodott, de a hite csak mindig több lett.

Hite mellett másik nagy támasza Beatrix van den Borre FSO nővér volt. Őt akkor küldte Isten vándorához a Gondviselés, amikor utolsó fogságából kikerülve légüres térben találta magát. Állomáshelyet már nem kapott, a Mátyás templom akkori apát-plébánosa befogadta ugyan, és kisegíthetett Pestszentlőrincen is, de számára ez édeskevés volt. A Kútvölgyi műemlékkápolna bővítését már korábban megkezdte, de a további bővítéseket már együtt csinálták végig a nővérrel. Isten vándorának még voltak tervei bőven: az első írói jövedelméből édesanyjának vásárolt máriaremetei ház idősek otthona lett, de szeretett volna egy katolikus óvodát is. Utolsó sasfiókáit két családnál helyezte el, akiknek az otthonát kellően kibővítette. Komoly Mindszenty-gyűjteményt állítottak össze a Das Werk (Krisztus ügye) szerzetesközösségbe tartozó nővérrel. Ő a gondozója a kevéssé ismert magyarországi Newman-könyvtárnak is, amely szintén a Kútvölgyi úti épületegyüttesben kapott helyet. Isten vándorát végül mégis elérte néhány elismerés, például a Magyar Örökség-díj, a Parma fidei (a Hit pajzsa), Vác és a budapesti XII. kerület is díszpolgárává avatta. A portréfilmben szerényen, de jólesően emlegeti mindezt. Óriási életművéért ezeken túl is sok hálával tartozunk neki, mégse feledkezzünk el a mindig háttérben maradó segítőtársáról sem. Neki még egészen konkrét módon kifejezhetjük hálánkat.