Radványi Benedek: Isten a sportpályán

Nyilatkozatok, imák, keresztvetések, pólófeliratok, igehelyek… és tetoválások: a vallásos hit megnyilvánulásait egyre nehezebb visszaszorítani a sportpályán. De miért is kellene?! Az egyén szabadságára látszólag rendkívül érzékeny világunkban hogyan lehetséges büntetésekkel járó rendelkezéseket hozni egy-egy nyilvánosan elmondott rövid fohász vagy egy gyors keresztvetés ellen? Mintha élsportolóink legmélyebb meggyőződései, erőt adó reményük és hitük nem is számítana. Pedig, vallomásaik szerint, nagyon sokat köszönhetnek az élő hitnek.

„Aki hisz, az könnyebben elviseli a sikert és a kudarcot is. Ez egyfajta mankó, amibe mindig bele lehet kapaszkodni.” – mesélte egy interjúban Telek András, a Fradi és a magyar válogatott korábbi hátvédje, akit 1992-ben az év labdarúgójának választottak Magyarországon.

tTelek András életében markáns szerepet játszott vallásos neveltetése. Olyat például mástól még nem hallottam, hogy az olimpiai szereplés jogáról barátja kedvéért lemondott volna. 1996-ban részt vehetett volna az atlantai játékokon, mivel meg akarták erősíteni a kvalifikációt kivívó fiatal csapat védelmét. „Rám esett a választás, mert három túlkoros játékost is lehetett nevezni. Csakhogy akkor kimaradt volna a válogatottból a csapattársam, Hrutka Jani, ezt pedig nem akartam.” (Egy adalék a döntés súlyához: fociban az atlantai olimpia óta esélyünk sem volt kijutni, előtte 1972-ben szerepeltünk utoljára.)

A Mancinak becézett játékos elmondta, olykor felmerült benne a kérdés, hogy ha kitör a csatár, s ő pedig szándékosan felrúgja, akkor az bűn-e. „Az ember elnézést kér utána, s aztán nincs harag. Olyan nem volt, hogy a pályán kívül is haragot tartsunk valakivel.” Telek András esetében kirívónak számított, hogy templomba jár, s mi is gyakran mosolyodunk el, midőn valamelyik hírességről kiderül, hogy ő is járul a szentségekhez. Így pillantottam meg szentmisén többször is Mocsai Lajost, a magyar kézilabda-válogatott szövetségi kapitányát (a férfi csapatot tavaly Londonban negyedik helyig vezette, a hölgyekkel ezüstérmet nyert a 2000-es olimpián), bár abból már sejthető volt valami, hogy a játékosai számára felállított etikai kódex egyik pontja a tizenkettőből így hangzik: „Minden olyan egyezséget, megállapodást teljesíts, amelyek kiállják a tisztesség, az erkölcs és a morál próbáját!”

Talán ezért sem meglepő, hogy az edző csapatának tagjai a meccsek utáni nyilatkozatokban sűrűn említik a Jóisten segítségét – s nem egy közhelyes hál’Istennek formájában. A nyári, londoni olimpia után a kapus, Fazekas Nándor – akinek kulcsszerepe volt a kisebb csodával felérő negyedik helyezésben, elég ha csak az Izland elleni, utolsó másodpercekben hárított büntetőre gondolunk – hazatérve büszkén emlegette, hogy gyermekei otthon a szurkolás mellett imádkoztak is érte, míg az irányító Császár Gábornak a vallásosság szintén fontos része volt a neveltetésének. Utóbbi korábban így nyilatkozott: „A nagypapám 55 évig volt a szomszéd falu kántora, az egyik bátyám pedig most Kenyeriben a közösségünké. Minden vasárnap jártunk misére, szüleim és a bátyáim ma is így csinálják. Velem előfordul, hogy egy-egy meccs miatt nem tudok elmenni, olyankor esténként imádkozom. A hit fontos, önbizalmat ad, megerősít.”

Azt a szokást, hogy gólszerzés után keresztet vet, Császár Gábor még egyik első komolyabb meccsén kezdte el: „Annyira izgultam és annyira féltem, hogy amikor dobtam egy gólt, a hatalmas megkönnyebbülésben keresztet vetettem, mert úgy éreztem, ezt meg kell köszönnöm. Azóta minden gólom után ezt csinálom. Korábban meccsek előtt is kértem segítséget, aztán rájöttem, ez pofátlanság.” Hasonló jelzővel illethetnénk azt a döntést is, amit a Nemzetközi Labdarúgó- szövetség (FIFA) hozott még a 2010-es világbajnokság előtt, amivel betiltották a vallási és politikai szimbólumok használatát a pályákon. Ez kimondva-kimondatlanul a keresztvetésre vonatkozott, a brazil válogatottat egyszer meg is büntették, mert egy győztes meccs után közösen és hangosan mondtak el egy imát. A csapat tagjai közül a ma már veteránnak számító Kaká sosem rejtegette vallási meggyőződését: a 2007-es Bajnokok Ligája döntője után például „I belong to Jesus” feliratú pólóban, térdre ereszkedve köszönte meg a győzelmet.

„Ha az imádkozás helytelen dolog, szeretném tudni, mi elfogadható cselekedet. A FIFÁ-nak sokkal inkább az erőszakos viselkedés miatt kellene aggodalmaskodnia. Azt gondolom, mindenkinek joga van úgy adni hálát Istennek, ahogy ő akar” – nyilatkozta a döntés után Nicola Legrottaglie, korábbi olasz válogatott hátvéd, aki hitéről így beszélt: „A szüleim keresztények voltak, s már gyermekkoromban mindig ott voltam velük a templomban. Közben éltem a fiatalok mindennapi életét, nem ismertem fel Jézust. Aztán eljött a nap, amikor rádöbbentem: amit korábban elmondtak nekem, az mind igaz. Rájöttem, hogy Jézus igazi, Jézus él, s ez az egész nem csak egy tündérmese. Tudom, hogy Jézus valóban feltámadt, és ma is itt él köztünk. Ezt akarom megértetni a fiatalokkal. Azt viszont tudniuk kell, hogy a hit nem küszöböli ki a problémákat, de segít legyőzni őket.”

Egészen ellentétes utat járt be Dani Gyöngyi, a többszörös paralimpiai érmes vívónő: 16 évesen öngyilkosságot kísérelt meg, de túlélte. „Amikor tudatomra ébredtem a kórházban, és szembesültem azzal, hogy nem haltam meg, viszont kerekesszékbe kerülök, szembe kellett néznem Istennel. Aki egy ilyen traumán átesik, elkerülhetetlenül számot vet Jézussal. Két út lehet ilyenkor. vagy megtagadja Istent, mondván, ha velem ilyen történt, akkor ő nem létezik, vagy nagy levegőt vesz, és azt mondja, hogy akkor keressük meg az okát, miért történtek így a dolgok, miért maradtam életben. Az én esetemben az utóbbiról volt szó. Azt mondják, hogy a Szűzanya kötényébe, egy hókupacra estem, körülöttem ugyanis mindenhol beton volt. Az én meglátásom szerint azért történhetett így, mert onnantól fogva nem csak én nyitottam Isten felé, hanem ő is felém. Ő nyilván előtte is ott volt, csak nem hallottam a hangját.” Hitbéli meggyőződését olykor csapattársaira is kiterjeszti: volt, hogy a vívópást mellett egymás kezét fogva mondták a Miatyánkot.

Tim Tebow, az amerikai futball-ligában, az NFL-ben érdekelt New York Jets irányítója egy 2009-es meccsen a napsugarakat tompító arcfestésére, az úgynevezett eye black-re írt bibliai igehelyekkel fedte fel vallásosságát, némelyek ezek közül egy nap alatt több tízmilliós keresést váltottak ki a Google-n. Az ilyesfajta „reklámozást” később betiltották, de a hatalmas népszerűségnek örvendő játékos Twitteren azóta is küldi a Szentírás üzeneteit, a pálya szélén pedig rendre féltérdre ereszkedve imádkozik. Utóbbi mozzanat később olyan internetes mémmé vált, hogy a világhálót böngészve találhatunk belőle víz alatti, műtét előtti, vagy mikulás jelmezben bemutatott fajtát. (Tim egyébként úgy született, hogy édesanyja veszélyeztetett terhes volt, abortuszt javasoltak, ám a keresztény anyuka vállalta a kockázatot.)

Nyilatkozatok, imák, keresztvetések, pólófeliratok, igehelyek… és tetoválások. Utóbbi „megoldást” választotta Hárai Balázs: a magyar vízilabda-válogatott centerének a hátán egy kereszt, benne egy imádkozó kéz és a négy sarkán családtagjai neve látható. „Vallásos vagyok és a családom iránti szeretet megnyilvánulása ez, valamint megtestesíti azt az óhajt, hogy Isten segítségével ne történjen velük semmi baj” – adta a magyarázatot a Pufi becenévre hallgató játékos.

Ám vannak olyan sportolók is, akik visszafogottabban mutatják ki, sőt, olykor titokban tartják vallási meggyőződésüket. Sokat feszegetett kérdés volt,hogy a londoni olimpián a 200 méteres mellúszásban diadalmaskodott Gyurta Dániel miért mutatott az égre a célba érkezéskor és a dobogó tetején állva. Az aranyérmes klasszis újságírói kérdésre azt mondta, ennek miértje legyen az ő titka. Megfejteni én sem fogom, de egyet biztosan állíthatok: az ötkarikás játékok előtt az egyik keresztény kegytárgyboltból egy rózsafüzérrel távozott…