Novák Zsüliet: Bajszos-e a magyar?

A világirodalom különböző történetei, meséi és művészi ábrázolásai alapján a férfiak arcszőrzetét a bölcsességhez vagy éppen magas pozícióhoz kapcsolták. Ezen nemes szerepek, no és persze a magyarságtudatunkhoz kötődő sztereotípiákkal játszik az internet egyik új jelensége, a „hungaro mém”.  

Az ötlet egyszerű. A képen szereplők kapnak egy hetyke kis bajszot, egy-egy vicces, frappáns, gyakran tájnyelvi elemeket tartalmazó mondatot. Az első hivatalos „hungaro mém” oldal január 28-án alapult, és rajongótábora napokon belül több tízezresre duzzadt. De miért éppen a pedert bajusz? Miért nem kalocsai paprikát, vagy gyulai kolbászt montírozunk a képek ezreire? Vajon a bajusz tényleg hungarikum? A Magyar Bajusz Társaság szlogenje mindenképpen erről árulkodik. Hitvallásuk: „Mert nem csak szőr a magyar bajusz!” Honlapjuk szerint a legkorábbi ismert bajuszábrázolás egy Kr. e. 300 körül Pazyrykban készített szkíta nemeztakarón maradt fenn. Egy borotvált arcú kackiás bajuszt és üstökre nyírt hajat viselő szkíta lovas íjász férfi, akit büszkén vallanak ősi bajuszos rokonuknak. Azonban ez az állítás több sebből vérzik.

A bajusz és a szakáll kultusza

Az ókori Egyiptom korai időszakában a férfiak (akiknek arcszőrzetük igen gyér volt) bodorították és vörösesbarnára festették szakállukat. Később, a dinasztiák uralkodásának idején az egyiptomi férfiideál arca csupasz lett. Az uralkodók illatosított, rituális álszakállt használtak, vagy ennek fémből készült megfelelőjét. A szakáll az egyiptomiak számára a fáraók előjoga lett, isteni származásuk jeleként a női uralkodóknak is viselniük kellett. Minden antropomorf ábrázolású férfiistent szakállal ábrázoltak. Az első ábrázolt bajszos férfi az ókori Egyiptomból Nofer hercegnő férje, Rahotep. Ugyanakkor mivel az istenek makulátlanok, a fáraó csak álszakállt viselhetett, mint a királyi hatalom egyik attribútumát. Az ókori kelet más részein azonban igazi kultusza lett a bajusznak: a kínai császári szimbólumok egyike lett a vékonyra pedert, lefele keskenyedő, ún. mandzsu bajusz. Egyike volt a tekintély és a hatalom jelképeinek. Az asszír és az óperzsa királyi paloták ábrázolásain a szárnyas géniuszokat is bajusszal ábrázolták, amihez társult az elmaradhatatlan csigákba szedett szakáll is. Sémi népeknél, asszíroknál, babiloniaknál vallási előírás volt a szakáll viselése. Mezopotámiában a szőrzet hossza a társadalmi rangot is jelezte. A előkelőek a hosszabb, a köznép rövidebb szakálláról volt felismerhető. A rabszolgáknak csupasz állal kellett élniük.

Európában, a klasszikus ókorban sokkal divatosabb volt a szakáll, mint a bajusz. A toga virilis felvételéig az ifjú római nem borotválkozott, de azt követően inkább előnyben részesítették a sima arcot. A borotvát a feltételezések alapján a rómaiak találták föl. A római császárok, illetve méltóságok az elsők, akiknek a szobrain nem látunk arcszőrzetet.

A haj, szakáll és bajusz ápolása általánosságban hozzátartozott az ókor emberének mindennapjaihoz. Szakállt és bajuszt az idősebb korosztály, a filozófusok, vagy a hadvezérek viseltek, viszont a hellenizmus térhódításával elterjedt a borotválkozás, a sima arcbőr. Ezt Nagy Sándor terjesztette el, aki nemcsak maga nem viselt szőrzetet, hanem csata előtt katonáiét is levágatta, nehogy az ellenség belekapaszkodhasson. Ezzel hosszú időn át tartó divatot teremtett. A katolikus papságnak III. Sándor pápa a 12. században írta elő a borotválkozást, ezt a rendelkezést azonban nem mindenki tartotta be.

A középkorban sem szerették a bajuszt külön viselni a szakálltól. Legtöbbször együtt viselték, ez jelentette a férfiasságot, hatalmat és a tekintélyt. A különálló bajusz legtöbbször a kamaszkor, a házasság előtti ifjú szimbóluma volt.

A szőrös arcot ezután hosszú időre a paróka váltotta föl. XIV. Lajos udvarában a kényes ízlés nem engedte, hogy az alattvalók ilyen „civilizálatlan” módon járjanak-keljenek. Oroszországban pedig Nagy Péter cár bojárjai jártak igen rosszul, ugyanis a cár állítólag saját kezűleg borotválta meg őket, mert a cél az volt, hogy Európába vezesse országát. A renitenskedők pedig fejükkel együtt veszítették el a szőrzetüket.

Az arcszőrzet viselésének rendje és divatja

A romantika megjelenésével fordult a trend. Az ifjú polgár kelléke lett a kalap, sétabot és az öltöny mellé a bajusz, mely ekkor vált igazi divattá. Elárulta viselőjének korát, társadalmi szerepét, nemzetiségét és vagyoni állapotát. Kialakult a kecses, arányosan kettéfésült, felfele kunkorodó angol bajusz, a nagy, dús, szinte vízszintes magyar bajusz, majd a császár bajusz, amit Ferenc József és a korabeli német vezérkar viselt. Jellegzetes bajszot viseltek az amerikai cowboyok, az amerikai polgárháborúsok és a porosz katonák is. A viktoriánus polgársághoz szervesen hozzátartozott a bajusz, nélküle a kor férfiideálja elképzelhetetlen volt. A szakállnak mágikus megtartó ereje is volt, a holland matrózok például, akik bizonytalan kimenetelű hosszú-hosszú útra indultak, addig nem borotválkoztak, míg haza nem jutottak. A mozgókép megjelenésével terjedtek el Clark Gable, Charlie Chaplin vagy Jávor Pál bajszai, melyeket rengeteg férfi növesztett önként, vagy a női nyomás hatására. A hippi korszak után ismét divatba jöttek a vastag, bozontos, lefelé hajló bajszok, majd a kubai forradalmárok, Fidel Castro, Che Guevara példája nyomán kezdődött újabb térhódítása e divatnak.

Számos vallás szerint a hosszú szakáll a hitben való kitartást és hűséget jelképezte. A Bibliában például a fej szőrzetének ápolásával kapcsolatban ezt olvashatjuk: „A ti hajatokat kerekdedre ne nyírjátok, a szakállad végét se csúfítsd el.” (3Móz 19,27). Azon a tájon, ahol az arcszőrzet megjelenése a serdülőből férfivá érés jele, gyakorta a férfiasság, bölcsesség, tekintély és hatalom jelének tartották. Az arcszőrzet sokféle jelentést hordozhat, hithű érzelmeket és spirituális elkötelezettséget is jelenthet. Azokban a társadalmakban, ahol a szakálltalanság a meghatározó előírás, a másképp gondolkodást szimbolizálhatja, vagy utalhat elesettségre, bezártságra, ápolatlanságra. Előfordul az is, hogy a szakállnövesztés a gyász jele, másutt az arcszőrzettől megfosztottság a becsület elvesztését jelenti. Egyes kultúrákban előfordul, hogy szálanként kitépve szabadulnak meg tőle. Az arcszőrzet viselésének rendje és divatja koronként változó.

A magyar bajusz

„Mikor az Úristen Ádámot mög Évát mögteremtötte, Éva annyira haladt, hogy mindég versölt, vagyis versengött Ádámmal. Ez Ádámot nagyon bántotta. Az Úristen már nem győzte hallgatni a versölgésüket, odaröndölt egy dungót nekik. A dungó Ádám óra alá szállott. A dungó mögcsípte, odakapott, bajusz nyőtt a helyin. Jaj mi van neköd az órod alatt? – kérdözte Éva. Éva aztán a tükörbül is mögmutatta. Ádám erre azt mondta: no látod, ezt az Úristen röndölte, hogy mindég a bajusszos parancsol annak, akinek bajusszá nincs. Éva aztán így mögadta magát.” (Egyházaskéri monda)

A magyar embert valóban bajuszos népként tartja nyilván a nemzetközi köztudat. Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor szerint a magyarság a bajuszából éppen olyan kultuszt csinált, mint a török a szakállából, és századunk fordulóján különféle foglalkozási körökre és hazai nemzetiségekre is utaló 26 bajuszformát sikerült megkülönböztetnie.

Magyarországon a 16. században, az úri viseletben a házasemberek előjoga volt szakállt növeszteni. A hegyesre pödrött bajuszt régen a nemesek és a katonák viselték, innen átvette a köznép is. A 18. század végén betiltották ezt a szokást, a parasztságot szakállbírsággal szorították a borotválkozásra. A szakáll ezután már rangot és kort jelzett. A feudalizmus idején a nemesek körében a körszakáll volt az általános viselet. Magyarországon az 1848-as nemzedékből a haladás hívei Kossuthszakállt és bajuszt viseltek, míg a reakció továbbra is szőrtelenül járt. A 19. század második felében a kisodrott bajusz terjedt el, és leginkább az Alföldön kedvelték. Hegyesre vagy csigaformára fenték. A Dunántúlon az úri viseletet átvéve az idősebbek teljes körszakállt növesztettek. Sok helyen viseltek barkót, pakumpartot vagy császárszakállt, de a legtöbben szakáll nélkül jártak.

Az elmúlt időszak egyik leghumorosabb alkotása volt Lakos Nóra Magyar Bajusz című dokumentumfilmje, melynek témája: az 1991 óta kétévente megrendezésre kerülő Szakáll és Bajusz Európa-bajnokság. Ezen a rendezvényen részt vesz a nemzetközi arcszőr-társadalom apraja nagyja. A bajusz számban induló versenyzők többek közt olyan kategóriákban léphetnek a zsűri elé, mint a természetes bajusz, az angol bajusz, a híres Dali, az imperial bajusz, magyar bajusz, valamint a freestyle kategória. A történet negatívuma az a tény, hogy a magyar bajusz kategóriában már tizedik éve egy német úriember viszi haza a díjat. A film főszereplői magyar férfiak, akik a férfiasság és a hazaszeretet jelképét látják a bajuszukban. A film a magyar és a német csapat bajnoki felkészülését mutatja be, amelyből kiderül, hogy amíg a német versenyzők stylisthoz járnak, nagyon komolyan veszik a versenyt, és lelkileg is alaposan rákészülnek szőrzetük megfelelő méretűre növesztésére, waxolására, fésülésére, főnözésére és beszárítására, a magyarok megvetéssel kezelik a piperkőcséget.

Tehát a magyar, ha nem is a legrégibb, vagy bajszosságában a legsikeresebb, de igenis bajszos nemzet. A „hungaro mémek” terjedése pedig erősíti ezt a tudatot bennünk, bajusztalanokban is. Rövid idő alatt képes volt közösséget kovácsolni a társadalmi, politikai hovatartozás rossz szájíze nélkül, pusztán a humor, és egy csipet honi sajátosság által. Így, habár a bajusz az utcán egyre kevesebb, nemzeti tudatunkból kikopni nem fog.