Uzsalyné Pécsi Rita: Apa!

Nem kétséges, hogy manapság hiányoznak az apák. Legalábbis nincsenek kellő mértékben és minőségben jelen a felnövekedő gyermekek életében. Ennek következményeit fájóan tapasztaljuk, mégsem nevezzük meg elég világosan, így azután könnyebb újra és újra elfogadni: „A mai élet már csak ilyen!”

mMiért lenne fontos az apai jelenlét? Mindennapi döntési helyzeteinkben erős motivációt jelenthet az a meggyőződés, hogy az egészséges személyiségfejlődéshez pótolhatatlan az aktív részvétele a nevelésben.

Az apaszerep messze nem merül ki – egy hallgatólagosan elfogadott vélekedéssel ellentétben – a háttérmunkában, a család megélhetésének előteremtésében, és a szigor, a keménység időnkénti megjelenítésében. Az apáknak legkésőbb az óvodáskorban be kell lépni a nevelésbe, méghozzá meghatározó szereppel! Josef Kentenich atya – a Schönstatt családi- és nevelési mozgalom alapítója – sokszor idézi azt az eligazító erejű megállapítást: „Légy azzá, ami vagy!”

Ha férfi vagy és apa, akkor ez konkrétan meghatározza azt, hogy hogyan cselekedjél. Ha nő vagy és anya, vagy feleség, ez lesz a döntő. Ha magyarnak születtél, más cselekvési rendje lesz életednek, mintha egy afrikai törzs fia lennél. Ha gyermek vagy, annak megfelelően tégy, de ha felnőtt vagy már, akkor aszerint. Ha őszintén belegondolunk, meglehetősen sok feszültséget jelent, amikor ezeket a létünkbe oltott törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyva ellenük teszünk. Pl. amikor mindenáron férfias viselkedést erőltetünk a nőkre, vagy gondoljunk a fiatalságot visszavágyó felnőttek elkeseredett harcára a ráncokkal, az ősz hajszálakkal, a sportos megjelenéssel stb.

Ezért szükséges, hogy komolyan megfogalmazzuk az apaság lényegét, hogy szembesüljünk azzal, hogy tulajdonképpen mit is jelent apának lenni, hiszen ennek kell meghatároznia a magatartásunkat a családunkban. Az apa feladata semmivel sem kevesebb, nem kevésbé fontos az anyáénál. Az apák pedig hiányoznak. És még nem vertük eléggé félre a harangokat!

Térjünk vissza a kiindulóponthoz, hogy azután ki-ki mielőbb mindennapi gyakorlatává tehesse a megvalósítást! „Legyél azzá, amiért születtél, merd vállalni önmagad, és boldog leszel!” (Böjte Cs.)

„Az apa hivatása , hogy a Mennyei Atya
képmása legyen.” (J. K.)

Sok szép vonását föl lehet sorolni az apaságnak, de talán mind közül kiemelkedik az a tény, hogy ő a gyermek Istenképének elsődleges hordozója, s ezáltal meghatározója is.

„Az apai öntudat végső soron abban a boldogító tényben gyökerezik, hogy az apa, mint a gyermek nemzője, a Mennyei Atya visszfénye.” (J. K.)

Az apai lét talán egyik legmeghatározóbb sajátja az élet nemzése. Isten a teremtésben a szülőket alkotótárssá avatja. De nemcsak a gyermek testét, hanem a lelkét is az ő közreműködésükkel formálja ki. Ebben az alkotó folyamatban nem hagyja magukra őket, hanem saját tulajdonságaiból, hatalmából és szeretetéből ad nekik.

Vizsgáljuk meg közelebbről, mit jelent ez számunkra! Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy hasonló ahhoz, amikor Jézus emberré lett, hogy megmutassa nekünk az Atyát. Az apát a családba küldi Isten, hogy megmutassa övéinek, hogy ki Ő. Mintha ezt mondaná: „Íme, ezt a feladatot bízom rád. Nem én megyek hozzájuk először, hanem te. Kérlek, képviselj engem! Mutasd meg gyermekeidnek, hogy ki vagyok Én! Mutasd meg, hogy hogyan szeretem őket! Éld meg, hiszen a gyermek csak ebből ért!” Isten tehát nem magyaráz, hanem teremt: APÁT! Ebből a szempontból nagyon találó Kentenich atya összegzése az apai küldetésről, amihez mérhetjük magunkat: „Az apa hivatása, hogy a Mennyei Atya képmása legyen.”

Sok kutatás és mindennapi tapasztalat tanúskodik arról, hogy az istenképünk első körvonalai – ha akarjuk, ha nem –, az édesapánkat mintázzák. Elsősorban ettől függ, hogy ki tudunk-e majd alakítani egy bizalmas, szeretetteljes kapcsolatot az Istennel, vagy még sokáig kínlódunk és keresünk, mert megközelíthetetlen, távoli, könyörtelen és szigorúan követelő Istenképünk rajzolódott ki a gyermekévek alatt. A természetfölötti a természetesre épül! Ott, ahol a természetes apa-kapcsolat beteg, vagy gyenge, nehezen tud ajtót nyitni a kegyelem. Ahol pedig egészséges az apagyermek viszony, nem jelent majd gondot átélni azt, hogy a Mindenható saját gyermekeként törődik életünk legapróbb eseményeivel, hogy „hajunk szála sem görbül meg Atyánk tudta nélkül.” (Lk. 12,7)

Nézzük, melyek azok az igazi atyai jellemvonások, amelyeket ideális esetben istenképmásként hordozhat egy gyermek apja! (A nem hívő ember életében ugyanilyen súlyú az apa szerepe, hiszen nála is ő a legfőbb hatalom képviselője, a külvilág első tekintélyszemélye a gyermek számára.)

Az örök atya állandó

Mit jelent ez egy földi apa helyzetében? Kiszámíthatóság az elvekben és az akarati döntésekben. „Átlátszó”. Tudom, mire számíthatok. Láthatom örömeit, küzdelmeit, megmutatja, hogy döntéseiben mihez tartja magát. Ennek az ellentéte, amikor labdázik az emberrel az élete, a hangulata, a körülményei. Gondoljunk erre: „A Mennyei Atya képmása”: akihez mindig fordulhatok, akiről tudhatom, hogy mit kíván tőlem, és azt is, hogy hibáznom is szabad… Nem a pillanatnyi hangulatától függ, hogy mit fog parancsolni.

Mindenütt jelenvaló

Isten életünk minden eseményében, a kapcsolatainkban, az örömeinkben és szenvedéseinkben, mindenütt ott van. „Veletek vagyok a világ végezetéig minden nap. (…) Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg!” (Ézsaiás 46,4)

Tehát az Atya – és az apa is – figyelemmel kíséri övéi mindennapjait, és ő is jelen van a számukra. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egész napunkat a gyermekünkkel töltjük, sem azt, hogy állandó faggatózásunkkal levegőhöz sem engedjük jutni őket: hova mész, miért pont oda, mit csinálsz, kivel, hogyan, meddig, mikor…? Nem erről van szó. Jelen van az életemben, a fontos dolgait követem, őszintén érdeklődöm, kész vagyok arra, hogy meghallgassam, de azt is tudom, hogy máskor titokra, tapintatos tiszteletre van szüksége.

Minden fontos dolgáról tudok. És főleg azokban az időkben állok mellette, amikor mások esetleg otthagynák – persze nem azért, hogy közöljem vele, hogy „ugye megmondtam”!

Bizony ez nehéz! Arra van szükség, hogy a közös beszélgetés, a játék, az együttmunkálkodás stb. nyomán az a tapasztalat erősödjön meg a gyermekben, hogy „végig velem voltál”, „jó, hogy megint itt vagy, jó, hogy a tiéd lehetek”. Ez az együttlét ezt közli vele: „jelen vagyok, érted vagyok.” Ehhez pedig idő kell!

Mindent tudó

Mindenről tud, ami hatással van a gyermeke életére. Nem büntető, hanem erőt adó és felemelő tudás ez. Tudja, hogyan formálódik a személyiség, tudja, hogy mi tesz neki jót, mi ártalmas. Közelében azt érzi az ember, hogy biztonságban van, hogy megérti őt. Lehet, hogy olykor fájdalmas a veszélyes vadhajtások lenyesegetése, de mindenkor érezhető, hogy tudja, hogy mit akar, tettei gyermeke javát szolgálják. Ez Istenünk nevelési „módszere” is. „Ismerem enyéimet és enyéim ismernek engem.” (Jn.10,14) Ezt jelenti a mindent tudás.

Bölcs

Az Isten bölcs. Hogyan lesz bölcs egy családapa? A terheket mindenkor egyénileg mérlegeli. Tudja, hogy mikor kell valakire terhet rakni, és tudja, mikor nem szabad. Mikor nem szabad a következményeket „elspórolni” és mikor van szükség irgalomra.

Nem az számít, hogy mit mond a környezet, mi a divat, vagy mi lett volna a szülők elképzelése. Az egyéni adottságok, képességek és szükségletek, a teherbírás, a növekedés, a temperamentum, a munkatempó stb. figyelembe vétele valóban atyai bölcsességet kíván.

Szent

Isten szent. És az ő képmása? Mit jelent az, hogy szent? Szent az, akiben Isten tevékeny.

Nagyon fontos, hogy ezt már a kisgyermek is láthassa, hogy az ő szeretett „nagy” felnőttje is Valakihez, egy nála nagyobb tekintélyhez igazodik. Figyeli a szavát, lesi az akaratát, szereti és követi őt. A szentség nem azt jelenti, hogy tökéletes emberrel élsz együtt, hanem azt, hogy valakivel, aki állandóan erre törekszik, valakivel, akiben Isten tevékeny.

Végtelenül igazságos és irgalmas

Végtelenül. Nemcsak időnként. Igazságos. Kérlelhetetlen a becsület és az egyenesség dolgában. Saját magával szemben is. Élete ebben a tekintetben is „átlátszó”. Nincsenek görbe útjai. Jó és biztonságot adó érzés, hogy minden kétséget kizáróan tudhatom ezt róla. Ebből az egyenességből származik az igazságossága, és ugyanebből fakad a hitelessége és a tekintélye is. „Királyi” feladatnak is szokták nevezni ezt az apai magatartást, mert általa élheti át a gyermeke, mit jelent az igazsághoz és nem a pillanatnyi érdekekhez, vagy a hangulathoz szabni az életet.

Irgalmas. Mindig meg tud bocsátani, és mindig újra befogad. Mindig.

Nincs olyan lehetetlen helyzet, amire ő azt mondaná: „Na ezt már nem, elég volt, menj innen!” Ennek az irgalmas jóságnak talán egyik legismertebb és legszebb példája a tékozló fiú története.

A fiú kikövetelte az örökségéből a rá eső részt, „és messze vidékre költözött”. Az apa, a fiú szabadságát meghagyva, elengedte őt. Fájdalmas lehetett nélkülözni őt, és értesülni arról, hogy: „…léha életet élve eltékozolta vagyonát…”

Bizony gyötrelmes lehetett egy köztiszteletben álló apának a környezete megvetését tapasztalni léha, nemtörődöm, tékozló fia miatt. Talán kemény megjegyzéseket is le kellett nyelnie, amint a kapuban állva tekintetével mindennap fürkészte azt az utat, ahonnan remélte fia hazatérését. Hiszen, ahogy olvassuk: „Mikor pedig még távol volt, meglátta őt az atyja, megesett rajta a szíve. Odafutott, a nyakába borult, és megcsókolta őt.”

Idős, nemes ember volt, aki talán már nem is igen tudott, sőt, akinek nem is illett futni. Nem számított semmi, mert mindenek fölött szerette őt! Az ilyen szerető, irgalmas tekintély megismerése több szempontból is nagyon fontos lesz egész életünk során. Nézzünk néhányat ezek közül!

Gyermekkorban a törvény megtestesítője az apa

„Nem is sejtjük, milyen nagy fokban károsítjuk a gyermeki lelket, … ha olyan törvény betartását kívánjuk meg tőle, amely mögött nem áll a személyes Atyaisten és az ő személyes akarata. Ebből adódik aztán a belső diszharmónia, az a borzalmas diszharmónia, hogy a gyermek a törvénnyel és a törvény mögött nem éli át a törvényhozót. A törvény szeretetének mindenütt a törvényhozó szeretetét is kell jelentenie” – írja Kentenich atya. „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsomat” – mondja Jézus a tanítványoknak.

Az az ember, akit jól ismerek, akit szeretek, aki egészen értem él, sőt aki erős, hatalmas, és sziklaszilárd személy – tehát jóságos ÉS erős –, ő hozza a törvényt. Ő mondja meg: ide mehetsz, oda nem, ide nem nyúlhatsz bele, most le kell feküdni, most föl kell kelni, most dolgozunk, máskor pihenünk – egyszóval a gyermekkor törvényei –, jó esetben – átélhetően tőle származnak.

Ha kisgyermekként a velünk élő törvényhozót szerettük, később, felnőttként a nem látható Isten törvényeit is szívesen követjük majd. (Amennyiben nem, a nevelésünk csupán idomítássá válik! Legfeljebb „szakemberek leszünk, nem teremtők!” J. K.) Igaz, a szabályok és a korlátok megtapasztalása néha nehéz, sokszor lázadunk is ellenük, de belső döntésből származó követés csakis akkor lehetséges, hogyha a törvényhozót képesek leszünk szeretni. Ez pedig az apán áll elsősorban.

Az életben való boldogulási képességünk
első mintája az apa

A nagy feladatok bátor vállalására, merészségre tanít. Igazodási pont, arra vonatkozóan, hogy hogyan kell az élet dolgaival elbánni. Ezen a mintán tanuljuk meg pl., hogy nehézség esetén panaszkodunk-e, vagy aláállunk és vállaljuk a terheket, sőt, hogy jókedvvel vállaljuk-e azokat, netalán úgy, hogy közben még a játékra is van idő? Az ő magatartása lesz az első modellünk abban, hogy ügyeinkben szóhoz jut-e a becsületesség, az egyenesség, vagy inkább a könnyebb utat választjuk-e? Rá tekintve szerzünk tapasztalatot arról is, hogy érdemes-e újra kezdeni, ha letepernek a körülmények stb. Az anyák életközeliségük miatt óvatosabban, körültekintőbben közelítik meg az új feladatokat. A férfiak inkább kockázatvállalók, ezért a merészséget általában az apáktól tanuljuk.

A boldogulási képesség formálható készségeken áll, tehát tanuljuk, méghozzá a mintákkal való azonosulás és utánzás útján!

Az élet viszontagságait uralni képes bátorság az apaszerep kiemelt lehetősége.