Patsch Ferenc SJ: Hol vannak a férfiak?

Feltűnt nekem – összesen nyolc évet éltem Rómában –, hogy az olasz televíziós beszélgető show-kat rendszerint egy erős nő és egy gyenge férfi vezeti. A nő határozott, irányít, viszi a prímet; a férfi kicsit ügyefogyott, komolytalan: mintha csak díszként lenne mellette. Fityeg, mint mellényen a pitykegomb. Furcsa, gondoltam magamban eleinte: éppen egy ilyen macho latin kultúrában hiányoznának a férfiak? Azóta úgy látom, hogy sokkal mélyebb válságról van szó…

eEgy háziorvos barátom mesélte, még évekkel ezelőtt: akkoriban éppen Budapest egyik rosszhírű külső kerületében praktizált, és bizony többször előfordult, hogy alkalmasint olyanoknak kellett oltást adnia, akik (a kontextusból világosan kitűnt) lányok futtatásából éltek. Nagydarab, kigyúrt izomzatú férfiak voltak. Ami azonban a barátomat leginkább megdöbbentette, hogy ezek a marcona és félelmetes fickók, annak a csekélyke fájdalomnak a hatására, amivel az injekció járt, olykor képesek voltak átváltozni síró kisgyermekké. Döbbenetes volt, amint ezek a kopaszra borotvált, tagbaszakadt és tetovált, meglett emberek egyike-másika, akik külsőre a férfiúság minden státuszszimbólumával rendelkeztek, úgy zokogtak az orvos előtt, mint egy 6 éves iskolásfiú. Az ellentét annál is élesebb volt, merthogy striciként közismertek voltak arról a kérlelhetetlen kegyetlenségről és durvaságról, amivel a „lányokhoz” viszonyultak, akikkel dolguk volt… 

Az igazi férfi

Kultúránkból – és a nyugati társadalomból általában – mintha eltűntek volna a férfiak. Ennek a folyamatnak voltaképpen mindenki kárvallottja lett: a gyermekek, a nők, és végül, talán elsősorban, maguk a férfiasságuktól megfosztott férfiak is. Persze „igazi férfinak” senki sem születik: legfeljebb válhatunk azzá. Valahol hallottam, hogy az anyák közül sokan úgy engedik el a nagylányukat randira, hogy „aztán vigyázz magadra, lányom!”. Nos, ebben a kontextusban az számít igazi férfinak, aki mellett egy lánynak nem kell „vigyáznia magára”. Merthogy egy „igazi férfi” tud vigyázni rá; azaz képes határt szabni a saját természetes ösztöneinek. Manapság aztán – amennyire ezt lelkivezetői-gyóntatói tapasztalatból tudom – a férfiasság egyik újabb fontos fokmérője lett, hogy valaki mennyire képes nemet mondani a pornográfia kísértésére. Rettenetes probléma ez; ráadásul  majdnem független attól, hogy valaki párkapcsolatban él-e vagy sem. Hiszen az úgynevezett „felnőtt tartalom” olyan könnyen hozzáférhetővé vált az interneten: két-három kattintás; s még az újságos bódéig sem kell elmenni érte, ami régebben a „lebukás” kockázatát jelentette. Ma legfeljebb a rendszergazda értesül az ezen a téren széles körben elterjedt „fogyasztói szokásokról” – neki pedig valószínűleg mindez már rég nem újság… Pedig milyen fontos volna a szívünket tisztán megőrizni egy párkapcsolat – és Isten – számára! Sokan vágyódnak nagyobb határozottságra, férfiasabb hozzáállásra a bűnnel való harcban – s nem csak a hatodik parancsolat terén. Mert a ránk bízottak iránti felelősségvállalás is az „igazi férfi” egyik jellemvonása. Éppúgy érvényes ez egy munkahelyen – ahol a saját érdekeinket bizony nemegyszer háttérbe kell szorítanunk ahhoz, hogy másokat vezetni tudjunk (s ne csak saját céljaink érdekében használjuk ki őket) – mint ahogy érvényben van a családban is, ahol a társkapcsolatban való elégedettség egyik legközismertebb fokmérője éppen a társtámogatás minősége (annak megléte, magas vagy alacsony foka, vagy éppen hiánya). Érdemes tehát férfias őszinteséggel válaszolni a kérdésre: mennyi időt (minőségi időt!) és érzelmi energiát fordítok a feleségemre, gyermekeimre és mennyi pénzt költök rájuk? Hiszen ezek mutatják meg a legegyértelműbben, hogy vajon igaz-e a „számomra a legfontosabb a család” gyakran hangoztatott férfieszménye. Mert azt bizony nekik is érezniük kell! 

Különböző szerepekben

Kár volna tagadni: a férfiszerepek különböznek a női szerepektől. Néha világosan megfogalmazzák ezt a jegyespárok is. Papként néha érdekes beszélgetéseknek vagyok tanúja. Például, amikor az egyik menyasszony a vőlegényéhez fordulva elmeséli: „Tudod, talán az volt az eddigi kapcsolatunkban az egyik legszebb esemény, amikor ellopták az autónkat Bécsben.” „Micsoda?!” „Mert te akkor olyan határozottan kézbe vetted a dolgokat és olyan talpraesetten intézkedtél; én pedig olyan biztonságban éreztem magam melletted. Olyan férfias voltál, nekem pedig olyan jó volt melletted nőnek lennem…” Érdekes, hogy negatív élmények is pozitívvá válhatnak egy nő számára egy valódi férfi jelenlétében. Hát, igen! Zseniális nők képesek visszatükrözni és felerősíteni a férfiakban a férfiasságot – az ügyetlenek pedig frusztrálják azt, lélektani értelemben mintegy „kasztrálva” ezzel a férfit. Bizonyos szituációk tehát segíthetnek a férfiasságunk megélésében. 

Családi vízitúrák tanulságai

Egyetemista korom óta járok vízitúrákra. Később, már papként, a kiterjedt család – testvérek, unokatestvérek stb. – számára is szerveztem ilyesmit. Eleinte nem is volt tudatos a számomra, hogy mi az, ami annyira vonz, ami olyan jólesik benne – azon kívül persze, hogy „alapból” szeretek sportolni és nyáron (bár tudom, hogy egészségtelen) cigánybarnára sülni a tűző napon. Amikor sátrat kell verni, tüzet gyújtani, „hajólegénységet” beosztani, egészen kivirulok. Tudom, hogy ilyenkor olyan képességeim lépnek működésbe, amik egész évben használatlanok; pedig valójában hozzám tartoznak, és kár lenne, ha egészen elsorvadnának. Fokozatosan mertem csak önmagam előtt is bevallani: egyszerűen szükségem van arra, hogy ne „csupán papként” lássanak, ismerjenek és értékeljenek, hanem végre kibújhassak a merev klerikális szerepekből (és az ezzel szükségképpen együtt járó szögletességekből is). Felszabadít, hogy azok körében, akik jól ismernek, fürdőgatyában is megjelenhetek és – tényleges vagy képzelt kompetenciám tudatában – eligazítást tarthatok arról, hogy hogyan kell biztonságosan kikötni, mi megengedett és mi nem a nyílt vízen, különös tekintettel, ha vihar közeledik. Férfiszerep ez a javából! Este pedig – ezt világosan éreztem – egész másként hangzik a számból a szentmise szövege, vagy az evangéliummagyarázat, ha már más téren is „bizonyítottam” a közösségvezetésre való rátermettségemet (persze olykor átélve a régi igazságot is, hogy senki sem próféta a saját hazájában és rokonai körében, vö. Mt 6,4). Megerősítések is érnek azért: a húgom mondta egyszer: „Jó, hogy vannak ezek a vízitúrák; jót tesz a fiaimnak, ha látnak ilyen modellt tőled.” 

Gyermekbüszkeség 

Azt hiszem, minden egészséges férfi számára jólesik, ha „végre férfinak érezheti magát”. És talán szükségünk is van rá, hogy a férfiasságunkat időről-időre észrevegyék és értékeljék. Gyermekkorunk óta így vagyunk ezzel. A számomra legkedvesebb történetet ezzel kapcsolatban egy jezsuita társam mesélte, egy nagyon bensőséges, személyes megosztás alkalmával. Úgy 7-8 éves korában történt, hogy egy téli hógolyócsata után hazajőve az édesanyja fürdette. Állt a kádban, az anyja csutakolta, miközben – amolyan anyai kétségbeeséssel – szörnyülködött a téli kaland során szerzett sebei láttán. „Én pedig, még most is világosan emlékszem – mesélte –, nagyon büszke voltam magamra…” 

Egyház és férfiasság

A nemi szerepek kérdése az Egyházban bizony kényes téma. Próbálok hát továbbra is személyes tapasztalatokról írni. Kicsi korom óta – apa nélkül felnőtt gyermekként – nagy hatással volt rám az a tény, hogy a papok férfiak. Nyilván tudat alatt ez is hozzájárult, hogy „megragadtam”: először a ministránsközösségben, később serdülőként a hittanórán is. Igaznak tűnik C. G. Jung bölcsessége: az apátlan fiúk lelke törékeny cserépedény a hit számára. Szerzetespapi tapasztalatból azóta azt is tudom, hogy a klerikusi élet az animus (férfias) és az anima (nőies lélekrész) integrációját követeli meg. Amikor például egy teli templomban vagy előadóteremben a mikrofonhoz állok és beszélni kezdek, ha szerveznem kell, vagy valakit szembesítenem azzal, amit nem helyesen tett, apaszerepben vagyok. De ugyanezt éreztem akkor is, amikor néhány évig én voltam a felelős a napi bevásárlásért abban a jezsuita közösségben, amelyben éltem. Amikor az ember reggelente két tömött bevásárlószatyorral a kézben, a még meleg kenyérrel a hóna alatt hazafelé tart, a szembe jövő háziasszonyok szeméből kiolvasható, mire gondolnak: „Jó nagy lehet a család…” Amikor viszont empatikus figyelemmel hallgatom a gyónókat és lelkivezetetteket, amikor meleg, elfogadó légkört igyekszem teremteni, hogy megérezhessenek valamit Isten feltétel nélküli elfogadó szeretetéből, leginkább anyaszerepben érzem magam. Ez egy időben szinte problémát is okozott. Majd egy évtizeden át dolgoztam hivatalosan – „fő-” vagy legalább „mellékállásban” – papnövendékek spirituálisaként vagy egyetemisták kollégiumi lelkészeként. Fiatal férfikoromban, kezdő lelkivezetőként, egyszer fel is vetődött bennem a kérdés, hogy vajon mennyire maradhatok „férfias” ebben a közegben. El is mentem az akkori lelkivezetőmhöz, hogy kikérjem a véleményét. Egy idősebb amerikai jezsuitához jártam akkoriban; erőteljes fizikumú, markáns lelki alkatú ember. Emlékszem, arról meséltem neki, hogy a szemináriumban leginkább „anyának” érzem magam, hiszen a fő dolgom a meghallgatás, a megértés, az érzelmi támogatás. És akkor közbevetett valamit, amit sohasem felejtek el. „You don’t need to mothering them – mondta. – You need to fathering them!” (Nem arra van szükség, hogy anyáskodj fölöttük. Inkább apáskodnod kell!) Fathering someone – apáskodni valaki fölött – ízlelgettem a frissen tanult angol igét. Azóta tudom, hogy az Egyháznak akként van rám szüksége, aki vagyok: megengedhetem magamnak a férfiasságot is. Mi tagadás, számomra ez is része lett Jézus örömhírének.