Dyekiss Virág: Gyöngyélet a legényélet

Különleges időszak volt a néhány évig tartó legénysor a férfiak életében, és különlegesen kezelték ezeket a fiatalembereket a falu közösségén belül is. Míg a hajadon lánynak a szépség, szerénység és tisztaság szimbólumának illett lenni, addig a legények kicsit kiléptek a keretekből, sokkal többet megengedtek nekik (sőt, szinte elvártak tőlük), mint amennyit elvileg a helyi szabályrendszer engedélyezett. Nem csoda, hiszen a fiatal férfiak összetartó csoportként szervezték a falu fiatalságának a társas életét, együtt dolgoztak, kocsmáztak vagy tanyáztak, közösen követték el kisebb-nagyobb csínyjeiket – egyszóval meghatározó színfoltját képezték a közösségnek.

aA fiúgyermek az iskolából kikerülve kezdte magát legénysorba tartozónak érezni. A gyermekkori barátságok megszilárdultak, a fiúcskák csapatban jártak, és ezek a bandák a legénykor végéig kitartottak, a barátságok életük végéig meghatározóak maradtak. Belőlük kerültek ki a komák, azaz a gyermekek keresztszülei, házépítéshez, egyéb közösen végezhető munkákhoz először őket hívták el, s végül a sír mellett is ők segédkeztek. De ne szaladjunk még ennyire előre! A 13-14 éves legénykék próbálgatták a legénységhez tartozó különleges életformát: ahol szokásban volt, ott eljártak a nagy legényekkel, felnőtt férfiakkal együtt az istállóba, a kijelölt estéken pedig a lányos házaknál is felbukkantak. Az istállóban töltött éjszaka, a tanyázás azokon a helyeken volt szokásban, ahol a nagyállatokat nem a ház mellett, hanem attól távolabb, külön telken tartották, s így egész éjszaka szükség volt a felügyeletre. A férfiak az istállóban éjszakáztak, kis tüzecskét raktak, s amellett beszélgettek, azaz „tanyáztak”.

Ha a legénykék lányokhoz jártak, előfordult, hogy a lány anyja nem is engedte be őket, mondván: „nem ér le a lábatok a padkáról!” Vigyázott azért persze, hogy ne bántsa meg őket, hiszen tudta, hogy néhány év múlva ők lesznek a meghatározó legények a faluban. Ha beengedték őket, csendesen leültek, és ha megjöttek a nagyobb legények, meg sem szólaltak többé. Tudták, hol a helyük, de már alig várták, hogy valóban legénysorba cseperedjenek.

Legényavatás és párkeresés

A felnövekvő fiatal férfi testi erejét, munkabírását fontosnak tekintették, s így meghatározó alkalom volt a legényke életében, amikor egész részt kapott már a napszámban. Férfisorba lépett, akár családfenntartónak is alkalmassá vált ezzel. Ugyanakkor a legénységet gyakran valamilyen szertartásos, mindenki számára egyértelmű mérföldkő jelezte a faluközösség számára. Volt, ahol ez legényavatás keretében zajlott, ami a belépőt jelentette a hangos mulatozások idejébe. Az avatandónak fél liter pálinkát kellett fizetnie a kocsmában a többi legénynek, s ezzel maga is beitta magát közéjük. Olykor verekedéssel, színlelt vagy valóban fájdalmas ütlegekkel is járt a befogadás, de érdemes volt rezzenéstelenül tűrni, mert ettől fogva együtt járhatott az új legény a többiekkel. A viselet is kifejezte az életállapotbeli változást, a rozmaringos, bokrétás kalap, amit a leányoktól kapott virággal díszítettek fel, és a fokos vagy ólmos bot állandó kísérői voltak a legényeknek.

A legénybandák szervezték a fiatalság életét, ők hívták meg a leányokat a bálokba, ők fogadták a zenészeket, biztosították a helyszínt. A faluban több legénycsoport is volt egyszerre, akik nemigen merészkedtek a másik banda területére – ha mégis, annak verekedés lehetett a vége. A legénységnek természetesen a legfontosabb feladata a megfelelő feleség megtalálása volt, s a saját környékükön lakó lányokra féltékenyen vigyáztak a helyi legények. A párválasztás folyamata gyakran már egészen kiskorban megkezdődik, játékos-komolyan ajándékokat adtak egymásnak már az egészen kis gyermekek, szeretőnek nevezték egymást, együtt játszottak, fedezték fel a világot és egymást. A szülők gyakran támogatták a kapcsolatot, s nemegyszer előfordult, hogy ez a gyermekkori barátság valóban házassággal végződött, mégis a legjellemzőbb párkeresési időszak a 18-20 éves kor volt. A párkeresés elején még nem alakultak ki elválaszthatatlan párok, a legények csoportosan mentek a leányokhoz, akik szintén közösen dolgoztak. A találkozás kiemelkedő alkalmát biztosította a fonó, mely a téli időszakban hétről hétre alkalmat teremtett a társas életre, ismerkedésre, játékra, csókra, a kapcsolatok bontakozására, egymás megfigyelésére. A leányok már délután összegyűltek fonni, s igyekeztek minél több munkával elkészülni estig, hiszen ha megérkeztek a legények, már bizony kevesebb lehetőség és kedv volt a tényleges munkára. Hetente kétszer, szerdán és pénteken nem jöhettek a legények, ezek csendesebb, böjti napok voltak. A fonóházban számtalan játékra került sor, sok párosítóra, zálogkiváltósdira, ahol a zálogot természetesen csókkal kellett kiváltani. A csókkérést visszautasítani igen nagy sértésnek számított, amit a legény meg is torolhatott. Kiderült azért az is, hogy a leány mennyire dolgos, hogy halad a fonással – a legényeknek a szorgalom is fontos szempont volt. A talán éppen a fonóban szövődni kezdődő kapcsolatnak számtalan apró, az egyes közösségekben változó lépése volt. A legények – először még mindig csoportosan – elmentek a lányos házhoz, vagy a legény hazakísérte a kiválasztott leányt és egy kicsit beszélgetett vele a kapunál. Később a házba is behívták, s a szülők társaságában lehettek együtt a fiatalok. Néhány hét-hónap eltelte után már olyan sokáig is maradhatott, hogy a szülők lefeküdtek aludni. Napfelkelte előtt mindenképpen távoznia illett a legénynek. Mindennapos találkozási lehetőséget biztosított az, hogy a vizet a kútról a hajadon leányok vitték haza, s ez alkalmat kínált a beszélgetésre, a segítésre, a hazakísérésre. Egyszerű táncmulatságra a böjti időszakokat kivéve minden vasárnap sor kerülhetett. Noha a kapcsolatban egyértelműen a legényé volt a domináns szerep, a leánynak is volt lehetősége rá, hogy rejtettebb módon, de kifejezze érzéseit. Ha az udvarlást nem fogadták jó szívvel, különböző, a közösségben elfogadott jelekkel adták a legény tudtára. Ilyen jel lehetett, ha „kitették a szűrét”, azaz a lánynál hagyott szűrt másnap a szobán kívül felakasztva találta. Máshol rohadt almát tettek a zsebébe a nemkívánatos legénynek, vagy egyszerűen alantasnak tekintett ülőhellyel kínálták. Ha azonban a leány ép, csillogó, piros almát rejtett a legény zsebébe, az már szerelmi vallomásnak számított.

Orsónehezék, vesszőzés és tűzugrás

A közös élet felé vezető utat ajándékok is szegélyezték. Az ajándékozás és az arra kapott válaszajándék mindig megszilárdította és kifejezte a kapcsolatot. Amikor még csak nézegették egymást a fiatalok, elfogadható ajándék lehetett az orsónehezék, ami egy korong alakú kis tárgy, s ezeket a leány felfűzve örök emlékként őrizgethette. A díszes, akár feliratos használati tárgyak ajándékozása végigkísérte az egész udvarlási folyamatot, s a leány leginkább azzal viszonozta a szívességet, hogy azt az eszközt (mosósulykot, kapatisztítót, stb.) használta, amit a legénytől kapott. A leány bokrétát, zsebkendőt adhatott a legénynek, aki ezeket különösen ünnepi alkalommal tette fel büszkén. Őrhalomban a leány farsangvasárnap előtt küldött szét különböző bokrétákat azoknak a legényeknek, akikre táncosként számított a farsangi bálon. A legény édesanyja aztán az összes bokrétát felvarrta a legény kalapjára, és bizony jelzésértékű volt mind a bokréta maga, mind pedig az, hogy a kalapon hol helyezték el.

A fiataloknak számtalan lehetőségük volt, hogy kapcsolatukat a falu tudomására hozzák és építsék, hiszen az éves szokásrend erre igen gyakran biztosított alkalmat. A szokásokban való részvétel szintén egy folyamat volt, melynek ha egy eleme kimaradt, az a kapcsolat végének jele is lehetett („Farsang három napjába / nem vittél el a táncba / ha nem vittél a táncba / nem önthetsz meg Húsvétra”). A táncmulatságon kívül a farsangi felvonulások, az aprószenteknapi vesszőzés (melynek során a leányt vesszővel megütögette a legény, s cserébe szalagot kapott), a lucázás, kiszehajtás stb. mind lehetőség és kötelesség is voltak. Fontos volt a húsvéti locsolkodás, ahol az ajándékba adott hímes tojás motívuma akár üzenetértékű is lehetett. A legény ezt az üzenetet májusfaállítással viszonozhatta. Természetesen a májusfának is számtalan helyi változata volt, hiszen volt, ahol már az egészen kicsi lányok is kaptak kis májusfát, és a rokonoknak is illett vinni belőle, volt, ahol nem szerelmi ajándéknak számított a májusfa, hanem a közintézmények elé állítottak fel egy nagy, közös fát a legények. De volt olyan hely is, ahol éjjel, nagy titokban állították a feldíszített fát a kiválasztott leány háza elé, ablaka alá, s ott őrizték hajnalig, nehogy a leány kezére pályázó másik legény társaival megcsúfolja, kidöntse vagy kicserélje a fát. A nyári időszakban kevesebb közös mulatozásra volt lehetőség, de a szentivánéji táncmulatság, gyakran tűzugrás mégis egészen különleges hangulatú együttlét volt. A kemény munka során a közösen dolgozó párok egyre jobban megismerhették egymást, végül már a másik kaszafenőjének, kalapálásának csengését is ki tudták választani az egyszerre felhangzó kavalkádból. Az aratás végén nagy aratóbállal ünnepelték meg a legkeményebb munka végét.

„Aki legény éjjel, legény nappal is”

Az egymás megismerésének, megnézésének fontos helyszíne volt a templom is, ahol az ülésrend leképezte a faluközösség felépítését. A legénycsoportok gyakran csak a prédikáció idején csörtettek fel a karzatra, ahol az ő helyük volt. Ez a formabontó viselkedés – hiszen fontos norma volt, hogy a templomba pontosan kell érkezni – jellemző volt a legények viselkedésére a faluban. A legényeknek látszaniuk kellett, ők lehettek hangosak, féktelenek, rájuk máshogyan vonatkoztak a szabályok. A legényvirtus része volt az erő fitogtatása, nehéz zsákok felemelése, a fáradhatatlan munka. Az „aki legény éjjel, legény nappal is” magatartási minta az élet minden területére hatással volt. Az igazi legény magával ragadóan táncolt, hiszen a legényesek gyakran virtustánc jellegűek is, két vagy több táncos versenyzett a nézők, lányok figyelméért. A dalolós legénynek is nagy becsülete volt, és természetesen az italt is bírnia kellett. Az italozás-kocsmázás azonban olykor következményekkel is járt: nem véletlenül volt a legényviselet elengedhetetlen része a fokos, bicska, ólmos bot – rendszeresen használták is. A vetélytársakkal, kötekedő másik legénybandákkal kialakult hangoskodások, nemritkán verekedések többször is tragédiával végződtek. Az ilyen gyilkosságot (hiszen végül is az volt…) a közösség nagyon enyhén ítélte meg, nem került Káinbélyeg az elkövetőre. A lopást is egészen máshogyan értékelték, ha legény követte el. Az apától való lopás mindennapos eset volt, csak arra kellett ügyelni, hogy a családi gazdaság ne lássa kárát, hanem csak a feleslegből lopkodjon a legény. Szüksége volt rá, hiszen költséges volt a legényélet, a kocsmában is fizetni kellett az italokat, és az apától, egyenes úton kapott pénz ezt természetesen soha nem fedezte, sőt az anyától titkon kapott tojás eladásából sem futotta mindenre. A legénykedés nem csak egy lehetőség volt, hanem a fiatal férfinak kötelessége és joga is, melynek visszásságai fölött szemet hunytak a szülők is. A fonóházból hazafelé tartó legények különösen farsang idején számtalan csínytevéssel mulattatták magukat és reggel az ébredező utcasort: kicserélgették a kapukat az egész utcában, vagy valakinek szétszedték a szekerét és összerakták a pajta tetején, vagy más földtől elrugaszkodott terveket hajtottak végre az éj leple alatt. Ezeket is inkább a tréfa kategóriájába sorolták, nem volt illendő megbántódni rajta. A közösség hozzáállása szerint úgyis lecsendesednek majd, ki kell tombolniuk magukat.

Ez a lecsendesedés húszéves, nagylegény korra lassan be is következett, a mulatós, nyalka legényből hamar vált egész családjáért felelősséget vállaló férfiember. Az udvarlás időszakában kialakult kapcsolatok ritkán teljesedhettek be, gyakran a szülői megegyezés döntött a fiatalok sorsáról. Természetesen előfordult, hogy igyekeztek figyelembe venni a legény-leány hajlandóságát, de előfordult olyan is, hogy az állatokkal hosszú ideig távol lévő legényt így fogadta az édesanyja: – Megházasodtál, fiam! Mire a legény: – És kit vettem el, édesanyám? A vonzalom megélésének, az egyéni érzelmek akár túlzó megnyilatkozásának legelfogadottabb időszaka a legénykor volt, így nem csoda, hogy életük végéig nosztalgiával és ki nem fogyó mesélési kedvvel néztek vissza a meglett emberek a legényéletre.

irodalom: Balázs Lajos: Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Bukarest, 1994, Kriterion. Herkely Károly: A legényélet szokásai Mezőkövesden. Ethnographia, 47. évf. (1936) 210–213. p. Csilléry Klára, K.: A szerelmi ajándék a magyar parasztságnál. Ethnographia, 87. évf. (1976) 103–132. p. A helyes élet paraszti szabályai. In Magyar néprajz nyolc kötetben. Társadalom. (mek.oszk.hu) Verebélyi Kincső: Minden napok, jeles napok. Hétköznapok és ünnepek a népszokások tükrében. Budapest, 2005, Timp.