Előző cikk Következő cikk

Szabó Gergely: Még a föld is beleremegett

Tek-Raj Paudel az első nepáli jezsuita pap felszentelésének szertartása 2015. április 25-én egészen különös módon esett egybe a Nepált megrázó pusztító földrengéssel.

aA jezsuiták nepáli iskolájában eltöltött néhány hónap alatt ismertem meg Tek testvért. Barátságot kötöttünk és megígértem, hogy a szentelésére visszajövök Nepálba. 2015. április 24-én kalandos utazás után, Fr. Ontkó Henrik pannonhalmi bencés atyával közösen érkeztünk meg a Tarkerbari nevű falucskába. Ez a néhány száz fős, kis hegyi település Katmandutól kétszáz kilométerre keletre található, Okhaldhunga körzetben.

Tek testvér kérése volt, hogy szentelése itt, a szülőfalujában legyen. A környéken egy kis protestáns közösséget leszámítva mindenki hindu vallású, így Tek családja is. Ezért különösen is jelentős eseménynek számított a szentelési ünnepség, hiszen az itt élők sohasem találkoztak még a Katolikus Egyház vezetőivel. Paul Simick, a nepáli prefektúra püspöke és néhány jezsuita atya is vállalta a hosszú, rázós utat, hogy közösen imádkozzunk és ünnepeljünk ezen a napon.

A szertartásra az iskolaudvaron egy ideiglenesen felállított sátor alatt került sor. Április 25-én, szombaton az ünnepi készület lázas forgatagában kezdődött a nap. Az oltár berendezése, díszítése, a hangosítás, és nem utolsósorban a szeretetvendégség előkészületei kötötték le a falu izgatott lakóit és azt az ötven-hatvan vendéget, aki az ünnepre érkezett. A falu kecskéinek szomorú esemény volt mindez, hiszen a számuk határozottan megcsappant ezen a napon. A szertartás szokatlan körmenettel kezdődött. Az atyák tradicionális nepáli hangszerekkel felszerelt zenekarának kíséretében, méltóságteljesen vonultak végig a település házai között. Imádkoztak a faluért, és hívtak mindenkit az ünnepre, az iskolaudvarra. Akkor még senki sem sejtette, hogy ez a kis körmenet Isten gondviselésének különleges eszköze volt.

Kilenc órakor ünnepélyesen, a helybéli iskola diákjainak tapsoló sorfala között vonultak be az udvarra az atyák, köztük Nepál püspöke.

A sátor alatt, a szűk sorokban lerakott iskolapadok zsúfolásig megteltek, és a nyitott sátor mögött lévő kőfalon is végig fiatalok, gyerekek ültek. A faluba érkezett jezsuita növendékekből és nővérekből álló kórus énekelt. A szertartás természetesen végig a helyiek nyelvén folyt, számomra külön öröm volt a mindenszentek litániáját nepáli változatban hallgatni. Maga a szentelés fő elemeit tekintve úgy zajlott, mint bárhol máshol a világon, annyi különbséggel, hogy mindez nem egy nagy székesegyházban, hanem egy kis falucska iskolájának poros, sáros udvarán történt. Nagyon szép és megható jelenet volt, mikor a frissen szentelt Tek testvér odalépett az első sorban ülő édesapja és édesanyja elé, letérdelt, és a hindu szülők megáldották gyermeküket. Ez a gesztus a vallások közötti természetes harmónia jelentőségteljes cselekedetét jelentette számomra. A két és fél órás szertartás végén hosszú köszönések, majd a kivonulást követő örömteli nyüzsgés közepette készült csoportkép zárta az ünnep formális részét. Henrik éppen visszatért az ideiglenes „sekrestyéből” az udvarra, és közösen szemléltük a vidám forgatagot, mikor furcsa rezgést észleltünk a lábunk alatt. Az egyre erősödő rengések nem hagytak semmi kétséget afelől, hogy mi történik. Soha életemben nem éreztem még hasonlót sem. A tőlünk néhány méterre álló félkész vasbeton szerkezet úgy táncolt, mintha gumiból lett volna. Azonnal egy rövid fohászt mondtam az épületben lévő emberekért, akik az emeleten bámészkodtak, ezért nem volt hova menekülniük. Több fal is leomlott a hosszú másodpercekig tartó földrengés alatt, de az épület szerkezete végül kibírta és a fal sem esett rá senkire. A környező hegyoldalakról több helyen is kőlavinák, földcsuszamlások zúdultak a völgy felé, hatalmas porfelhőket kavarva. A döbbent csend és kábulat pillanatai után az első gondolatom az volt, hogy miféle különleges embert szentelt fel Paul püspök atya, hogy még a föld eresztékei is megremegtek.

Az udvaron lévők azonnal házaikhoz futottak, vagy mobiltelefonjukhoz kaptak, hogy hírt kapjanak hozzátartozóikról. Mi az iskolaudvaron maradtunk. Egy bő óra elteltével úgy tűnt, hogy lassan megnyugodtak a kedélyek, amiből arra következtettünk, hogy nem történt nagy tragédia. Az ebédhez is lassan-lassan nekilátott az ünneplő közösség. A délután folyamán odajött hozzánk egy fiatalember és ezt mondta: „Én hindu vagyok, ti pedig keresztények. A ti Istenetek megmentette a falunkat, mert mindenki az ünnepségen volt, és senki sem tartózkodott a saját házában. Sohasem fogjuk ezt elfelejteni és hálásak vagyunk, hogy itt vagytok!”

Mondatának súlyát csak néhány órával később értettem meg, mikor körbejártuk a falut. A település alsó, laposabb részén ugyanis sok ház teljesen összedőlt. Elképzelni is rossz, hogy mi történt volna, ha a földrengés alatt bárki ezekben az épületekben tartózkodik.

Az erős földrengés pusztítása és a néha igen erős utórengések határozták meg a szentelést követő napokat. Az ünnepélyes újmisét egy héttel később Pokharában tartották volna, az idén elkészült új templomban, de a testvérek mégis úgy döntöttek, hogy Tek első szentmiséjét itt Tarkerbariban fogja bemutatni.

Ez a primícia is mélyen megindított és elgondolkodásra késztetett. Az újmise napján Henrikkel és Tekkel egy idős házaspár teljesen romba dőlt házánál segítettünk a kő- és agyagtörmelékek alól kimenteni azt a kevés élelmiszert, ami számukra ezekben a napokban létkérdés volt. Délután öt órakor abbahagytuk a munkát, mert az újmisét hat órára tervezték. Szinte hihetetlen, hogy a nemrég szentelt Tek atya élete első miséjére való lázas készülődés helyett velünk hajigálta a köveket.

Már sötétedett, mikor elkezdődött a szertartás. Tek atya szép miseruhában, saját házikójuk kis udvarán egy rögtönzött oltáron mutatta be újmiséjét.

A családon kívül lehettünk vagy húszan, William Robins, Casper Miller és Etienne atyák álltak az újmisés Tek mellett az oltárnál. A jezsuita növendékek, néhány vendég, köztük Henrik és én képeztük a hívő sereget. Nagyon különleges volt a primícia, hiszen az egyszerű puritán körülmények, az előző napi szép ünnep és a közösen átélt természeti katasztrófa sajátos hangulatot adott. Mindezt fokozta, hogy a család a szertartás közben elkezdte a vacsorát készíteni. A mise kezdése előtt tíz perccel az udvar közepén lecsapták egy kecske fejét, majd a mise alatt forrázták, belezték, darabolták. Mindezt az oltártól néhány méterre, hangos beszélgetéssel kísérve. Tek családja nem keresztény, igazából nem sok fogalmuk volt arról, hogy mi történik kicsi portájukon, másrészt a környéken nincs túl sok vízszintes terület, ezért az itt élőknek természetes, hogy minden egy helyen történik. A szokatlan és zavaró külső körülmények ellenére, azt hiszem, sikerült az ünnephez méltó lélekkel jelen lennünk a szentmisén.

Imádsággal és őszinte érdeklődéssel fogom kísérni a különleges körülmények között felszentelt első nepáli származású jezsuita atya, Tek-Raj Paudel útját, aki kápláni szolgálatát Darjeelingben kezdte meg 2015 júniusában.