Lázár Ádám: Jai Jesu!

Darjeelingben a jezsuiták nem térítenek, munkájukkal érik el sikereiket.

mMellmagasságig érő, sűrű bozótos. Ezek az ültetvény cserjéi. Az áthatolhatatlannak tűnő bokrok között magabiztosan haladnak előre a tealeveleket szedő nők. A darjeelingi járás teaültetvényeinél vagyunk. Amerre a szem ellát, itt mélyzöld teacserjék állnak. Köztük méter széles, 60-70 centis mély árok-rendszer. Ebben folyik a víz. Amikor folyik. Most nem. A teaültetvényeken dolgozó nők hátára vetve hatalmas zsák vagy fonott kosár. Ebbe gyűjtik a leveleket. Napi nyolc órában. Keresetükből tartják el gyermekeiket és gyakran a család férfi tagjait is.

Darjeeling nevét világszerte az itt termelt teáról ismerik. Ide a 20. század korai éveiben, amikor a Himalája lábainál és lejtőin, a teaültetvényeken munkaerőre volt szükség, sok alföldi törzsből származó földműves emigrált. Már akkor is jezsuita papok látták el a törzs katolikus tagjainak a lelki gondozását.

Vendéglátóm, a közösség plébánosa, Kollakkompil Tommy atya elmagyarázza, hogy az itt dolgozóknak nagyon nehéz az életük, ezért a férfiak és a fiatalok között magas az alkoholizmus és az öngyilkosság. Az ültetvényeken mindig alacsony volt a napszám, de most egyre több ültetvényes dönt úgy, hogy nem műveli tovább a teacserjéket, mert nem éri meg. Ha ezek bezárnak, az ültetvényeken dolgozó, képzettség nélküli napszámosok nem tudnak majd hol elhelyezkedni. Az indiai teaültetvények leállnak, mert Kína fejlett, gépesített technikával gyorsabban, olcsóbb teát termel.

„Este hatkor itt misézek. Gyere el!” – hív Tommy atya. „Itt? ”– kérdezek vissza, mert egy tisztáson állunk, és még kápolnát sem látok. A mise kezdéséig még marad időnk körülnézni. Ez az ültetvény néhány kilométerre fekszik a jezsuita rendháztól. Az állandóan itt dolgozó munkások fele az ültetvényes által biztosított lakásban lakik. Ezek téglaépületek azbeszttetővel, cementpadlóval. Az alkalmi munkások bambuszrudakból épített és azbeszttel fedett kunyhókban laknak. Az itt dolgozók negyedének nincs háza, csak bambuszból és vitorlavászonból eszkábált kalibákban laknak. A munkásoknak naponta minimum 25 kg tealevelet kell szedniük. Ezért 95 rúpiát – 400 forintnak megfelelő összeget –, majd minden további kilóért 3 rúpiát – 12 forintot – kapnak. A teaszüret idején vannak, akik 100 kilót is összeszednek, hogy extra keresetre tegyenek szert. Közben megérkezünk az ültetvény közelében lévő iskolához, ahol az igazgató fogad. Cherian John Maliekal a Szent Péter Középiskola igazgatója. „Iskolánk nevét egy holland jezsuita szerzetesről, Canisius Szent Péterről kapta. Az oktatás februártól novemberig tart. A végzősöknek most kezdődtek el a vizsgák. A többiek szabadságon vannak. Ők ilyenkor segítenek szüleiknek az ültetvényen. Boldogok lennénk, ha magyar diákok leveleznének a mi diákjainkkal. Megismerhetnénk egymás kultúráját” – mondja az igazgató atya.

Az egyházközség temetője az iskola bejárata mellett fekszik. Mint megfeneklett tengeralattjárók, úgy fekszenek egymás mellett az egykor itt dolgozó és itt meghalt jezsuiták sírjai. A sírok téglából, cementből, vagy csak sárból vannak. Csodálkozva nézem – nem is mindegyiken látok fejfát. Pedig állítottak, csak a temető nincs bekerítve. Így akik átjárnak rajta, elvitték a fejfákat. Vagy tüzelőnek, vagy a diákok ezekkel kriketteznek. A régebbi, cementből készült síroknak még volt felirata, ami azután szintén tönkrement. Ma már csak az atyák tudják, ki kié. Többek között itt nyugszik August Bossaers atya, a Misszió alapítója és Philip Xalxo atya, az első törzsi származású plébános is. Az atyák tervezik a temető bekerítését, a sírok befedését és sírkövekkel, nevekkel ellátását.

Fél hatra érünk vissza ahhoz a tisztáshoz, ahol majd a mise lesz. Keresem, hogy közben felállítottak-e egy kápolnának kinevezett sátrat, de itt csak egy tisztás van. Most még csak néhányan sürgölődnek. Három-négy fiú, akik dúdolgatnak, hatalmas dobokat döngetnek. És néhány lány. Furcsának tartom, hogy ahol a mise lesz, ott könnyűzenei próbát tartanak a fiúk. A lányok asztalból oltárt, egy pulpitusból szószéket varázsolnak. Fehér terítővel gondosan, szeretettel letakarják. Nekünk valahonnan két műanyag széket szereznek. Tommy atya elmeséli, hogy 350 család, mintegy 1200 hívő él itt. Lassan szállingóznak az emberek. Egyre többen. A nők kiöltöztek, gyönyörű szárikban, sálakkal. Odajönnek, kezet nyújtanak. Kézszorításuk erőteljes, kezük kérges, mosolyuk, szemük meleg. „Jai Jesu!” – köszöntenek. Az egyre nagyobb tömeget meglepődve figyelem. „Tommy atya, ma hétfő van. Tudtommal nincs kötelező ünnep. Mindig ennyien vannak egy esti misén?” – kérdezem. „Miattad, érted jöttek. Ha Te eljössz a miséjükre, ők eljönnek Veled találkozni” – kapom meg a választ.

Most már tömve van a tisztás. Hat órakor feldübörögnek a dobok, az ünneplőbe öltözött lányok, asszonyok a zene ütemére együtt himbálózva énekelni kezdenek. Olyan elképzelhetetlenül szép a gyülekezet, a dalok, a kis gyékénydarabokon ülő emberek oltár felé forduló, sugárzó arca, hogy nehéz visszatartani a könnyeket. A perselyezésnél derül ki, hogy sokan 50 rúpiát, egy napi keresetük felét teszik a kosarakba. Vannak, akik nem tudnak pénzt adni, de mindenki ad valamit. Ők egy kis zacskó rizst adnak. A gyűjtők gyakran fordulnak. Az oltár előtt komoly halmazzá gyűlik az adomány. Már másfél órája tart a mise, amikor az áldozáshoz érünk. A földön kis terítőkön türelmesen ülő nők, gyerekek felállnak. Úgy látszik, mindenki áldozik. Amikor a mise véget ér, a tömeg nem oszlik, a két szék visszakerül az „oltár” elé, ami most már színpad. Tommy atya elmagyarázza, hogy az itt élő hívők, a tealeveleket gyűjtő nők, táncaikból, énekeikkel tiszteletemre, nekem programot állítottak össze. A táncok közben arról kérdezem az atyát, hogy miután Indiában a keresztényeknek a térítés be van tiltva, mivel foglalkoznak egy hindu állam főleg buddhisták által lakott részén a jezsuiták?

„A darjeelingi tartományban 102 jezsuita dolgozik. Az iskolában és a kollégiumban a laikus tanárok és a személyzet összlétszáma 426, köztük a jezsuiták csak elenyésző kisebbségben vannak. Ezen a területen a jezsuita iskolákban és kollégiumokban mintegy 12 000 diákot tanítunk. Még felsorolni is nehéz lenne azt a sokrétű munkát, amit itt ellátunk. Nyolc iskolában, három főiskolán, tizenkét plébánián, egy a tuberkulózisban szenvedőknek, a leprásoknak és hajléktalanoknak felállított kórházban, három szociális központban, egy mezőgazdasági képzőben, egy szakképző központban, egy klasszikus tánc- és zenei iskolában és a saját novíciusaink számára felállított intézetben, tehát huszonnégy különböző helyen oktatunk, dolgozunk”– meséli az atya.

Amikor a program véget ér, néhányan odajönnek és meghívnak magukhoz vacsorára. Tommy atya jelzi, hogy nem szabad megsérteni őket. Ezek a koldusszegény emberek boldogan hívnak. A meghívást el kell fogadni.

Másnap reggel Joseph Tshering Kinley atya, Darjeeling provinciálisa fogad. „Itt, Északkelet- Indiában eleinte a belga jezsuiták vezették központjainkat. A belgák az irányítást 1947-ben adták át a kanadaiaknak és leköltöztek Kalkuttába. Akkor jött 53 kanadai atya. Azok közül öt még mindig itt él, mindegyik 80 év feletti. A Nepál, Bután, Banglades, Tibet, Kína által körülölelt, stratégiailag oly fontos területen jelenleg több mint 100 jezsuita dolgozik. Ez a hely a hindu, a mohamedán, a buddhista és a keresztény kultúra nagy olvasztótégelye. Itt nem csak ezeket a vallásokat, de ezeket a nyelveket, kultúrákat is együtt élik az emberek. A jezsuitákhoz három egyházmegye, tizenöt plébánia tartozik. Tizenöt iskolánk van itt, ebből tizenhárom a legszegényebb rétegek gyermekeinek. Ezekben a diákoknak nem kell fizetniük. Az állam anyagilag egy iskolánkat támogatja.” Tommy atyával útnak indulunk. Ahogy ő mondja: a hegyekbe. A Himalája keskeny szerpentines útján 2400 méter fölé. Az egyik oldalon égbe nyúló csúcsok, a másikon, az út mellett szakadék. Lélegzetelállítóan szép táj. Ha nem lenne olyan félelmetes, élvezném is. Így végig imádkozom és kapaszkodok. Mellettünk fent, kora reggel még látszik a Kancsendzönga, a Himalája harmadik legmagasabb csúcsa. Azután azt is elfedik a felhők. „Tommy atya, szoktál káromkodni?” – kérdezem, ahogy bevág elénk egy kocsi. „Ilyenkor, amikor ilyen hülyék vezetik, gyakran” – válaszol, és átnéz a befurakodó rendőrkocsira. Délre érünk a tea fővárosába. Itt a darjeelingi temetőben nyugszik a magyarságeredet kutatója: Kőrösi Csoma Sándor. A nagy nyelvész síremléke mintegy ránéz a pár száz méterre lévő St. Joseph kollégiumra. Ez az indiai jezsuiták Pannonhalmája. Ez a 15. északkelet-indiai jezsuita kollégium – fizetős. Az alapító atyák által a 19. században épített iskola úgy néz ki, mint a cambridge-i egyetem egyik kollégiuma. Eredetileg 18 bentlakónak kezdték el építeni. Ma 800 diák jár ide. Az iskolai himnusz néhány sora: „Éljen a hegyek közötti otthonunk, ahol mi fiúk, mint férfiak egymás mellett állunk, hogy azután kilépjünk az életbe.” Az itt végzett diákok hosszú és színpompás névsorában vannak a perzsa sah unokaöccsei, korábbi butáni, nepáli királyok, egy butáni miniszterelnök, Kolkata érsekbíborosa, egy világhírű dzsesszzenész, egy biliárd-világbajnok, Bihar állam trónörököse, és Bután egykori külügyminisztere. Ahogy a diákok száma és az iskola elismerése nőtt, úgy vált a kollégium egyre inkább nemzetközivé. Volt, hogy 28 különböző nemzetiségű diák tanult itt. Az iskola 2013-ban ünnepelte fennállásának 125. évfordulóját. Az ünnepségen megjelent India elnöke: Pranab Mukherjee is. Reggel a provinciális atya nem kérkedett, de ő is a butáni királyi család tagja. Ő is ebbe az iskolába járt. Mosolyogva csak azt mondta: „Én vagyok az egyetlen buddhistából lett jezsuita. Fiatal gyermekként minden lehetőséget megkaptam. Jézus személyisége magával ragadott. Isten nem volt néma, számomra felemelkedett és magával emelt.”

Kell ennél nagyobb bizonyíték? A jezsuiták nem térítenek, munkájukkal érik el sikereiket. Jai Jesu! Dicsértessék a Jézus Krisztus!