Előző cikk Következő cikk

Mervay Mátyás: Egy kis magyar kolónia a kínai pusztán

A tamingi jezsuiták sorsa

„Akik kijönnek Kínába, hozzanak magukkal sok alázatosságot, őszinte és teljes engedelmességet, nagy szeretetet a kínai nép iránt. Hagyják otthon a kritizáló, lekicsinylő, fölényeskedő szellemet. Ne követeljék Kínától, hogy ott legyen, ahol Európa.”

a„Amerre a szem ellát, mindenfelé síkság, akárcsak a mi Alföldünkön, csak itt nem látni messziről a kis faluk tornyát. Még a házakat se nagyon látni, olyan kicsik és alacsonyak. A nagyobb városok fala már messzebbről látható.” Így írt egy missziós nővér a tamingi magyar jezsuita misszióban szolgálva az észak-kínai tájról. Ő és honfitársai közel negyed évszázadig vállalták, hogy a mélyszegénységben élő, a külvilágról mit sem tudó kínai parasztok között teljesítsenek szolgálatot a 20. század első évtizedeiben. Az egykor félelmetes és tekintélyes Kínai Birodalmat a magyar jezsuiták érkezésekor már hadurak marcangolták, az utolsó dinasztia örökségén nyugati gyarmatosítók és a hódító Japán Császári Hadsereg osztozkodtak. A Trianonban kicsinnyé zsugorodott közép-európai állam misszionáriusai e zűrzavaros korban vállalták, hogy ide, a kopár és poros Hopej tartomány sokat szenvedett népéhez viszik el nemcsak hitüket, hanem az európai műveltséget és az életszínvonalon javítani képes nyugati orvostudományt is.

Világmisszió

Miért vállalkoztak egy ilyen embert és anyagiakat próbáló küldetésre a magyar jezsuiták, ráadásul a világ másik pontján? A választ elsősorban a két világháború között megindult katolikus reneszánsz (Eucharisztikus Világkongresszus Budapesten, Szent István év 1937- ben, ill. 1938-ban) hangulata és a missziós gondolat új értelmezése adhatja meg. A vesztes háborúban megtépázott Magyarországon csaknem minden keresztény (és keresztyény) felekezet ki akarta venni a részét a világmisszióban, amely révén remélték visszaemelni az országot a nagy nemzetek sorába. Kínába a ferencesek és a jezsuiták jutottak önálló magyar missziós területhez, de több katolikus és protestáns hittérítő működött más nemzetek szervezeteivel közösen.

A Jézus Társasága magyar frátereinek Kínába küldéséhez közvetett módon maga a Tanácsköztársaság Vörös Terrorja járult hozzá, ugyanis Somogyi Jenő tartományfőnök 1919- ben fogadalmat tett, hogy amennyiben a jezsuitáknak nem esik bántódása, a provincia nevében külmissziót vállal.

Taming városa (kínaiul: Daming fu) a Pekinget is körülölelő Hopej tartomány legdélebbi csücskében, úgy 600 km-re fekszik a fővárostól. Az 1920-as években mintegy 60 ezer lakosnak otthont adó fontos közigazgatási központot – a legtöbb kínai városhoz hasonlóan – szabályos négyzet alakú fal ölelte körül. Az égtájaknak megfelelően négy főkapu, és az ezeket összekötő, egymást keresztező két főutca adta meg a szabályos szerkezetét a „nagyhírű városnak” (Daming = nagy hírnév).

Az ópiumháborúkat követően a Csing uralkodókat állandó engedményekre kényszerítő idegen hatalmak (Anglia és Franciaország, majd később mások is) misszionáriusai a 19. század második felétől szabadon működhettek a Középső Birodalom területén, csak saját országuknak (és a pápának) tartozva felelősséggel. Katolikus részről a franciák adták a legtöbb hittérítőt, így ők alapították azt az Apostoli Prefektúrát is, amelyből később a magyarok önállósodni tudtak Taming központtal.

Ahogyan Vámos Péter könyvében (A magyar jezsuita misszió Kínában. Akadémiai Kiadó, 2003.) olvashatjuk, az első magyar jezsuita 1924-ben érkezett, és ahogy később őt követő társai is, először a nyüzsgő világvárosban, Sanghajban lépett kínai földre. Az itteni Szent Ignác katedrális körül kiépült missziós és teológiai központ több hithirdető atyának és testvérnek volt első állomása a Középső Birodalomban. Innen legtöbbjüknek „Észak Sanghajába”, a századfordulón kilenc nemzet által (köztük volt az Osztrák–Magyar Monarchia is az első világháborúig) felosztott Tiencsinbe vitt az útjuk, ahol egy-két évig kaptak nyelvi képzést mandarin (sztenderd) kínai nyelvből a franciák iskolájában. Majd az elhivatott atyák és testvérek továbbkerültek a vidéki missziós területekre, a némileg városiasabb Tamingba, valamint a szinte kizárólag földművelésből élő parasztok közé.

A zöld karszalag

A katolikus misszió Taming keleti kapujánál épült fel. Hogy miért éppen itt, arról így közvetít a korabeli Katolikus Misszió c. lap: „Az északi kapunál protestáns amerikaiak ütötték fel tanyájukat. A nyugati kapu környékét mindenki kerüli, mert rossz jel a kínaiaknak: itt viszik ki a halálraítéltet a vesztőhelyre, hogy lefejezzék. A déli kapu környéke sem alkalmas missziós telepnek, mivel itt a lakosság nagy része mohamedán, akiknek a megtérítése legritkább esetben lehetséges.” (Kivételek azért persze akadtak, így az a muszlim asszony is, aki a japán betörés elől menekülve több misszionáriustól kapott menedéket útja során, majd a megtapasztalt „önzetlenség” és „őszinte jóság”, mellyel az atyák viseltettek az emberek iránt „mély benyomást tett rá és megértette, hogy neki is katolikussá kell válnia”. Fel is kereste Szarvas Miklóst, a misszió apostoli elöljáróját, hogy katekézisen vehessen részt. Erről az eseményről a The Chinese Recorder and Educational Review c. lap számolt be 1939-ben.)

A városi misszióban a neogótikus templomon (amely ekkor Kínában a negyedik legnagyobb volt) és rendházon kívül felépültek az asztalos és lakatos segítőtestvérek műhelyei, a rászorulókat segítő orvosi rendelő, iskola és kollégium a bentlakó diákoknak, valamint a kalocsai iskolanővérek árvaháza, kórháza és lányiskolája. A 30-as évektől rádió-összeköttetésben álltak a környező missziós telepekkel, valamint így tudták a napi meteorológiai jelentéseiket eljuttatni a sanghaji obszervatóriumba is. A magyar jezsuiták kis állomása egyaránt hajlékot tudott nyújtani a 20-as évek hadúri káoszában a környéket fosztogató rablóbandák elől menekülőknek, majd a következő évtized japán megszállása alatt is biztos menedékhely tudott maradni. A hódítók ugyanis tudták, hogy Magyarország jó kapcsolatot ápol szövetségeseikkel, a Német Birodalommal és Olaszországgal is, így a magyar testvérek zöld karszalagot viselhettek, ami szabad közlekedést biztosított számukra a környéken.

Mivel nem mindig volt egyértelmű a Felkelő Nap Országa katonáinak a nyugati arc pontos beazonosítása, a kollégium rektora – aki fiatalosan levágta hagyományos jezsuita szakállát – kis híján az életével fizetett „merész” tettéért, mivel a japán katonák, akikhez tárgyalni ment, amerikainak nézték, és mint ellenséget agyon akarták lőni. (A Kínában térítő atyák Matteo Ricci óta a nagyobb tekintélyt biztosító hosszúra növesztett arcszőrzetet viselték évszázadok óta, de a 20. században ez a hagyomány fellazulni látszott. Ezzel szemben a protestáns lelkipásztorok simára borotválták arcukat.)

A kínaiakkal, a kínaiakért

De hogyan boldogultak Loyolai Szent Ignác magyar követői az elmaradott és elhagyatott falvakban, távol a missziós központjuktól? Sokat elárul a körülményekről az egyikük hazaküldött levele, amelyben arról ír, hogy mire van szüksége a Kínába érkező hithirdetőnek: „Akik kijönnek Kínába, hozzanak magukkal sok alázatosságot, őszinte és teljes engedelmességet, nagy szeretetet a kínai nép iránt. Hagyják otthon a kritizáló, lekicsinylő, fölényeskedő szellemet. Ne követeljék Kínától, hogy ott legyen, ahol Európa. Aki Kínába jön, ne azért jöjjön, hogy mindent európai szemszög alá kényszerítsen, hanem azért, hogy kínai legyen a kínaiakkal, a kínaiakért.” Bizony sokszor nem volt egyszerű a szélsőséges időjárású északi tartományban nyáron a rekkenő hőségben, télen a csontig hatoló jeges szélben, rossz minőségű utakon biciklivel járni a falvakat, igét hirdetni, gyóntatni, prédikálni, ügyeket intézni, állandó készenlétben lenni még éjjel is, ha egy haldoklónak szüksége volt az utolsó kenetre. Az egyik jezsuita úgy fogalmazott levelében, hogy a „misszionárius térdeplője a bicikli”. A „parasztmisszionáriusok” – ahogyan magukat nevezték – ezen a „térdeplőn” járták be Hopej tartomány településeit, de úgy tűnik, az állandó nehézségek sem tudták elvenni tőlük humorukat. Az egyik hazaküldött levél így számol be egy kisvárosi vacsoráról: „Félve a kínai ételektől, megmondtuk, hogy csak tojást kérünk. Nemsokára hozták a rántottából álló vacsorát. Elfelejtettük előre megmondani, hogy a legyeket külön hozzák, majd mindegyikünk tesz bele tetszése szerint, így hát mind benne volt a rántottában.”

És akkor még nem is esett szó a stabil és rendet tartani képes hatóság hiányában a vidéki Kínát állandóan pusztító rablókról, akiket a magyar atyák naplóikban néha a 19. századi alföldi betyárokhoz hasonlítottak. Az egyik parasztmisszionárius testvér így ír róluk: „Néha jól megjártam a rablókkal, legalább három-négyszer teljesen levetkőztettek, de az emberem [kínai kísérő] kitanított, hogy hogyan kell a rablókkal bánni. Gyorsan le kell szállni a bicikliről és nevetni, mosolyogni, és megkérdezni, hogy ettél-e már, »csefanle mejjo« [mai napig használatos köszönő formula]. Mikor látják, hogy komolyan bánik velük az ember, akkor mondják, hogy »senfu, coupa«, atya menjen csak tovább. Ha nem állsz meg, mert ugye kisgyerekeknek látszanak, és lekezeled őket, játszol velük, az annál rosszabb, mert lelőnek.”

A Tamingi Misszió a második világháború viszontagságai alatt egészen jól kitartott, köszönhetően a japán hatóságokkal fenntartott viszonylag jó viszonynak. A Kuomintang és a kommunisták polgárháborúja alatt viszont gyorsan pusztulásnak indult. 1946-ban irreguláris csapatok szállták meg a jezsuiták telepét, és koholt vádak alapján ítélkeztek a magyar atyák felett. Az atyákat keményen összeverték, a misszió tulajdonait elárverezték, a kommunisták „népítéletei” jegyében. A körülmények hatására a legtöbb jezsuita elmenekült a környező, egyelőre biztonságosabb missziók területére, de a Népköztársaság kikiáltását követően napjaik meg voltak számlálva. Hamarosan minden külföldi hittérítőt „imperialista kémnek” nyilvánítottak és kiutasítottak az országból. Többségük a polgárháborúból vesztesen kikerült Kuomintang „nemzeti” kormánynak menedékként szolgáló Tajvan szigetén folytatta hithirdetői munkáját, és haláláig itt élt. Mások a Fülöp-szigeteken, Vietnamban, Ausztráliában vagy Amerikában leltek otthonra. A Rákosi-féle Magyarország nem jelenthetett igazi alternatívát számukra. Történetüket – a sokukkal még utolsó éveikben interjút készíteni tudó – Vámos Péter sinológus-történész írta meg a tamingi jezsuitákról szóló könyvében, melyből a missziós atyák idézett tudósításai is származnak.

„Hamarosan, mint minden külföldi hittérítőt „imperialista kémnek” nyilvánítottak és kiutasítottak az országból. Többségük a polgárháborúból vesztesen kikerült Kuomintang „nemzeti” kormánynak menedékként szolgáló Tajvan szigetén folytatta hithirdetői munkáját, és haláláig itt élt.