Toldi Éva: „A nagy hitvalló” emlékezete

„Amióta el kellett hagynom nekem is hazámat, kisebb-nagyobb megszakítással járom a világot és keresem az egész földgolyón szétszóródott magyarokat…, erre kényszerít a világon legárvább népem szolgálata…, hogy hitet és reményt öltsek a csüggeteg lelkekbe” – írta búcsúkörlevelében 1975-ben Mindszenty József bíboros, összefoglalva azt az időszakot, amikor Isten kegyelméből még megadatott neki élete utolsó éveire, hogy gyakorolhassa jópásztori szolgálatát hosszú, három évtizedes meghurcoltatása után.

aA bíboros életének ezen felszabadultabb korszakát idézte fel nemrég Veszprémben Kovács Gergely, a Mindszenty Alapítvány képviselője, történész, Mindszenty bíboros boldoggá avatásának viceposztulátora. A Pannon Egyetem által szervezett Magyar Napok keretében a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény meghívottjaként tartott előadásában a vendég visszatekintett az előzményekre is, a bíborosnak a budapesti amerikai nagykövetségen eltöltött éveire, továbbá halála után kezdődő kultuszára is a nyugati emigrációban.

Úgy érezhette, otthon van…

A budapesti amerikai nagykövetségen eltöltött kényszertartózkodás időszaka Mindszenty életének legsúlyosabb állomása volt, állapította meg, ezért az 1971-es esztendő jelentős fordulatot hozott Mindszenty életében, hiszen ekkor hagyhatta el a nagykövetséget és távozott Rómába, majd Bécsbe, a Pázmáneumba.

Életének ebben az utolsó, oldottabb szakaszában is több negatív szankció érte azonban, hiszen a vatikáni magyar megállapodás értelmében érintetlen maradt az érsek-prímási tisztsége, de az abból eredő jogait és kötelességeit elvesztette, és többé nem foglalkozhatott az ország és az Esztergomi Főegyházmegye ügyeivel. Emellett a szentszéki útmutatás szerint a Bécsi Főegyházmegyében sem volt semmilyen joghatósága, bármilyen pasztorális feladatot csupán esetenként, König bíboros felkérésére, és elvileg a Pázmáneum magánkápolnájában végezhetett. Mindez azzal is együtt járt, hogy gyakorlatilag a világban szétszórt magyarság körében sem volt felhatalmazása arra, hogy a híveket pasztorálja, hozzájuk szóljon. Mégis, mindezek ellenére érzelmileg, lelkileg, emberileg megnyugtató volt Mindszenty számára a bécsi Pázmáneumban a színmagyar környezet, mert úgy érezhette, otthon van. Illetve elmondható, hogy az említett pasztorizációs szankciók nem érvényesültek, s mindig is vágyott lelkipásztori tevékenysége a világban szétszóródott magyarság körében ekkortól teljesedhetett ki. Ez idő alatt sorra látogatta a világ magyarlakta országait, felkereste és meglátogatta híveit. Több mint félszáz városban mutatott be szentmisét és vett részt különböző rendezvényeken, sajtókonferenciákon, küldöttségek látogatásain, magánlátogatásokon.

A Mindszenty Alapítvány most készíti az Emlékirataim című Mindszenty-kiadvány szövegkritikai és bővített kiadását. Az újonnan fellelt naplórészletekből, levelezéséből idézett részletek többek között Mindszentynek a nyugati és a tengeren túli magyar emigrációban tett missziós útjaival kapcsolatosak: „Az utak, a sokféle nemzeti és lelkipásztori probléma megbeszélése nem estek nehezemre, hiszen 23 év kényszerű elszigeteltségben töltött idő után a hivatásommal járó intenzív tevékenység, az emberekkel és a világgal való misztikus kapcsolatok örömmel töltöttek el.”

Ízig-vérig lelkipásztor volt

Rengeteg információs anyag, naplószerű megemlékezés áll rendelkezésre arról is az újonnan felfedezett iratokban, hogyan is éltek a magyarok az emigrációban. Számos feljegyzés, újságcikk-kivágás maradt fenn a bíborostól ebből az időből, hiszen szinte levéltárosi szorgalommal gyűjtötte az információkat az emigráns magyarokról. Rengeteg levél érkezett hozzá, sokan keresték meg személyesen, imádságot, segítséget kérve tőle szerte a világból. Elmondható: az emigrációban lett Mindszenty bíborosból igazi atyai lelkipásztor, lelkiatya, aki mindig is szeretett volna lenni. Bár ma is sokan a világi médiában a liberális oldalon negatív címkéket ragasztanak a főpásztorra – „állandóan politizált, őskonzervatív volt és legitimista” –, a most fellelt dokumentumok mégis azt bizonyítják, hogy nem ez volt elsőrendű személyiségében, hanem igazi, ízig-vérig lelkipásztori- főpásztori alkat volt.

Emigrációs szolgálatában a papságra is nagy figyelmet fordított. Megkapó, milyen újdonságokra való képesség, frissesség jellemezte személyiségét még aggastyánként is. Fejébe vette például, hogy mivel idősödnek a papok az emigrációban, ezért gondoskodni kell az utánpótlásról. Mivel kint nincs magyar szeminárium, a Pázmáneumot kell szemináriummá fejleszteni. „Ráaggatott konzervativizmusának” cáfolataként említette, hogy később még a Pázmáneumot is eladta volna, hogy helyette olcsóbban vegyen egy modern, jobban működő épületet Bécsben, hogy ott kialakíthasson egy papképző centrumot. Nem rajta múlott, hogy ez nem valósulhatott meg (akkor a Pázmáneum épülete ugyanis a bécsi püspökség alá tartozott). Ugyanakkor nem feledkezett meg hazája bebörtönzött papjairól sem, kiállt értük Rómában; többek között Regőczi István atya is neki köszönhette szabadulását.

1972-ben, 80. születésnapján nagy ünneplésben részesítették Mindszentyt Bécsben. A pápától és a bíborosi kollégiumtól is kapott üdvözlő táviratot, valamint Wyszyńsky, a lengyel bíboros is köszöntötte. Ez utóbbi azért is érdekes, mert a magyar püspökök nem mertek vele kapcsolatot tartani, ugyanakkor egy másik „szocialista állam” főpapja ezt merészen természetesnek tartotta.

Krisztus nem templomkirály!

Minden szent életében a legfontosabb pillanat a halála, az égi születésnapja. Mindszentynél is így volt ez. 1975. május 6-án, amikor lehunyta szemét a főpásztor, a Pázmáneumban eloltották a húsvéti gyertyát. Emlékezetes sorspillanata maradt ez a Magyar Egyháznak, a magyar valóságnak.

Az emigrációs Mindszenty-kultusz már a bíboros halála napján elkezdődött. Élő kultuszhellyé vált sírhelye Mariazellben. A kegytemplom Szent László-kápolnájában helyezték nyugalomra, hamarosan elkészült a sírfelirata: „Josephus Cardinalis Mindszenty primas Hungariae MDCCCXCII–MCMLXXV. Vixit et vivit Pannoniae sacrae” – „Mindszenty József bíboros, Magyarország prímása 1892–1975. Élt és él a szent Pannóniáért.” Magyar zarándokok a második világháború után alig-alig jutottak el Mariazellbe, a kegyhelyre, egészen az 1970-es évekig. Mindszenty bíboros sírjának felkeresése azonban ösztönözte a zarándokmozgalmat. A kegyoltár előtt imádkozók milliói mindannyian megálltak egy-egy imádságra Mindszenty nyughelyénél is (nemcsak magyarok). Sűrűn felhangzott a sírnál a Himnusz, gyakran imádkoztak fennhangon Magyarország és a Magyar Egyház felszabadulásáért. Nemzetiszínű szalagokkal tarka koszorúk, virágcsokrok lepték el a sírt elzáró kerítésrácsot. 1975 őszén VI. Pál pápa római vikáriusa, Ugo Poletti is felkereste Mindszenty sírját, hogy lerója kegyeletét (mint mondta) „a nagy hitvalló előtt, aki Isten és az egyház szeretetének példája, a legszebb keresztény és emberi értékek rendíthetetlen védelmezője volt”. 1983-ban a legmagasabb egyházi méltóság Szent II. János Pál pápa is imádkozott a sírnál. 1985-ben halála tízéves évfordulóján nagy Mindszenty-jubileumot rendezett az emigráció, melynek központi ünnepsége Mariazellben volt, s ekkor rendezte be a Mindszenty Alapítvány véglegesen a Mindszenty Múzeumot a rendházban. A főpásztor világjáró lelkipásztori útjainak szinte minden állomásán emlékjelek őrzik látogatását; emlékszobák, emlékkiállítások, szobrok, festmények, könyvkiadványok – sorolta Kovács Gergely. Kiemelte Füzér Julián ferences atya szerepét Mindszenty emlékének őrzésében, kultuszának, életszentsége tiszteletének előrelendítésében az emigrációs magyarság körében. Julián atya mély lelki kapcsolatban is állott Mindszentyvel, s az emigrációban az első szobrot a főpásztorról – Varga Ferenc alkotását – 1976-ban ő állíttatta New Brunswickban a Szent László-templom előtt. Neki köszönhetjük a közismert engesztelő Mindszenty-festményt is, amelyet egy fotó alapján festett meg Schmidt Béla festőművész, s melyet a mariazelli Mindszenty Múzeumban helyeztek el. 1977-ben Clevelandben is szobrot állítottak a bíboros tiszteletére. Ezen kívül utcák, terek, emlékjelek, emléktáblák, egyesületek, iskolák is viselik Mindszenty bíboros nevét szerte a világban. Sok helyütt a nem magyar közösségekben is megrendítő az a tisztelet, ami övezi őt, a keleti blokk nagy főpapi helytállójának emlékét. Saint Louisban például Mindszenty Bíboros Alapítvány (életvédő) működik, Franciaországban is több világi egyesület viseli bíborosunk nevét.

Befejezésül álljon itt egy nemrég fellelt vallomása/hitvallása, mely megvilágítja, megtisztítja sokszor szemére vetett politikához való viszonyát:

„A politikát sohasem értékeltem. Magyarországon hagyományosan szerepeltek papok az országgyűlési képviselők sorában. 1918/19 telén a készülő választásokra tekintettel tartóztattak le, mert féltek, hogy megyei listavezető leszek – a szélsőségek ellen. Küzdöttem, felvilágosítottam szóval, tollal az országrontókkal szemben, de fellépni nem akartam… Én lelkipásztor akartam maradni. A politikát elkerülhetetlen, mellőzhetetlen, szükséges rossznak tekintettem a lelkipásztor életében. De mivel a politika oltárt, hazát, halhatatlan lelket is romlásba képes dönteni, ahogy már annyiszor döntött és dönt azóta is, súlyos lelkiismereti kötelesség felelősségtudattal és tudással irányítást adni a templom falain kívül is. Krisztus elvégre nem templomkirály, hanem királya az egész emberi életnek.”