Szentes Anna: Itt és mást

Erdély és képzőművészet: vajon mi jut sokunk eszébe e két szó hallatán? Talán leginkább a népi fafaragás, kézimunka. A Magyar Nemzeti Galéria Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című tárlata a megszokott Erdély-sztereotípiákat igyekszik cáfolni.

aAz első világháború végéig (Trianonig) az erdélyi képzőművészet a magyarországi művészet szerves része volt. Az 1990 után Kelet-Európában lezajló folyamatok az erdélyi alkotóknak is elhozták a szabadságot, a határok átjárhatók lettek. E két évszám által határolt hetven év több időszakból álló történeti korszakként értékelhető – ad magyarázatot Szücs György kurátor, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese a tárlat kezdő és záró dátumára. A kiállítás kilenc szekciója a legváltozatosabb szempontok alapján mutatja be az erdélyi művészetet. A koncepció kialakításakor felmerült az is, hogy művészeti centrumok – Nagybánya, Nagyvárad, Kolozsvár, művésztelepek – mentén épüljön fel a tárlat, de a rendezők azzal szembesültek, hogy ebben az esetben lettek volna olyan központok, amelyek több korszakon átívelve is tudtak újat mutatni, máshol rövid ideig volt kiemelkedően jelentős a művészi élet.

Nagybánya, a megkerülhetetlen

A kiállítás első, Ember a tájban című egysége a nagybányai örökséget és a tájfestészetet mutatja be. A szekció Nagybányától indul és egészen a hetvenes évek megújulásáig tartó tájfestészeti folyamatokból villant fel egy-egy szeletet. Az iskolateremtő Thorma János, Ziffer András képei mellett helyet kapott az erdélyi tájfestészet jellegzetes képviselője, a zsögödi Nagy Imre, vagy a 2015 februárjában elhunyt Kusztos Endre. Szücs György kurátor egy érdekességre is felhívta a figyelmet: a tárlaton egymás mellé kerülhetett Ziffer Sándor egy nagyon jó minőségű képe, amely bármely aukción tízmillió forint nagyságrendű összegért kelne el, és a mára elfeledett, de ugyancsak magas színvonalon alkotó Mágori Varga Béla alkotása.

A kőben, a fában… című szekció az archaikus kő- és fafaragásnak a modern erdélyi művészetben továbbélő gyakorlatával foglalkozik, a figurális plasztikától az egyre elvontabb formákig láthatók példák. Míg előbbit Szervátiusz Jenő képviseli, utóbbit Jecza Péter, Izsák Márton.

Az erdélyi kultúrtörténet nagy alakjainak a múzeum emeleti kerengőjében kiállított portrék állítanak emléket, Akik előttem jártak címmel.

Szocialista? Realista?

Az emeleti térrészben először a húszas évek avantgárd alkotásaival ismerkedhet meg a látogató az Avantgarde sugárzás című szekcióban. A világháború és a Tanácsköztársaság után sok alkotó tért vissza Erdélybe. Két központot lehet kiemelni: a kolozsvári Korunk, illetve az aradi Periszkóp folyóirat körül igen jelentős volt a művészeti élet. A szekcióban látható alkotók közül meg kell említeni Mattis Teutsch János nevét. Amellett, hogy nemzetközi mércével mérve is magas szinten alkotott, szerepeltetésével azt is jelezni kívánták, hogy az avantgárd nemzetek feletti. Emellett a tárlat több termében is felbukkannak olyan nevek, amelyek nem mondhatók magyarosnak. Ezzel a rendezők arra kívántak rámutatni, hogy nem lehet határozottan, „szikével” elkülöníteni az erdélyi magyar képzőművészetet. Az olasz származású Tasso Marchini legjobb barátja Fülöp Antal Andor volt. A szatmári Pop Aurel pedig egyértelműen a nagybányai piktúra jeles alakja. Mindannyian anyanyelvi szinten beszéltek magyarul, náluk egyértelműen megmutatkozik a kettős-, vagy a többes kultúra jelenléte. Szücs György szerint érdemes lenne azt vizsgálni, hogy miként hatott egymásra a román és a magyar művészet. Az avantgárd termében érdekes megfigyelni két hasonló, nagyon karcsú, leegyszerűsített szobrot. Az egyik alkotója Mattis Teutsch, a másiké Szervátiusz Jenő. Utóbbi művészi útja ebben az időpillanatban még kétirányú volt. A később rá jellemző figurális ábrázolás helyett elindulhatott volna az avantgárd irányába is – mutat rá a kurátor Szücs György.

A Klasszikus értékek nyomában szekció a neoklasszicizmus terme, ahol központi figura a nagybányai festő Jándi Dávid, vagy a már említett Nagy Imre.

Magyarországhoz hasonlóan, Erdélyben ugyancsak megvalósult a szociális piktúra. A Művészet és társadalom szekcióban is Mattis Teutsch János neve említhető, aki a harmincas évekre hatalmas, a gépek és az emberi mozdulatok ábrázolásával egy sajátos ritmikát próbált kialakítani, freskóterveknek nevezte ezeket. A látogatók arcára mosolyt csaló csavarnak szánták a rendezők ebben a szekcióban is kiállítani Pittner Olivér egy alkotását. Az első szekcióban bemutatott képe alapján Pittner korábban szabdalt, konstruktív formákat kedvelő festő volt, az itt látható mű egy felsővezetéket ábrázol az 1945 után érvényes szocialista realizmus sajátos értelmezésében. Ez tulajdonképpen nem esik távol a Mattis Teutsch János által teremtett utópisztikus felfogástól – véli a tárlat kurátora. A szekcióban Kákonyi Csilla, Tóth László vagy Balla József ugyan munkát, építkezést ábrázoló képein az érhető tetten, hogy az alkotók miként tudták a témát megfogalmazni a kötelező realizmuson túlemelkedett módon.

A realitás különböző megközelítése a következő szekció válogatási szempontja. Jó példa Kovács Zoltán és Tóth László csendélete. A két képen szinte azonos motívumok jelennek meg, de míg Kovácsé hagyományos csendélet, Tóthnál egy furcsa, szürreális vízió látható, ahol mintha önálló életet élő konstrukció alakulna ki. A két kép összehasonlítva olyan, mint amikor a tanítvány túl akarja szárnyalni a mesterét és egy teljesen új képtípust teremt. Játékos vetélkedés figyelhető meg T. Szűcs Ilona Önarckép kaktusszal és férje, Tóth László Ica kaktusszal című művét vizsgálva. A képek feleselnek egymással, az előbbi fotórealisztikus, utóbbi szétszabdalt, mint egy Picasso kép. A realizmuson innen és túl szekció után a kiállítás megálmodói pihenőt iktattak be: a negyvenes évek plakátjaiból válogattak néhányat. Ezek a művek ráerősítenek a ma is élő Erdély-sztereotípiákra: nagy hegyeket, népviseletet, Kalotaszeget ábrázolják. Így még nagyobb a meglepetés a következő szekciók alkotásait nézve.

Új úton

A Hagyomány és megújulás a grafikában című egység a magyarországival párhuzamos grafikai megújulást mutatja be. Nagyon gazdag anyagból válogattak a kurátorok, kényszerűségből számos nevet ki is hagytak. Névsorolvasás helyett inkább arra törekedtek, hogy lehetséges összefüggéseket, egymásnak feleselő műveket mutassanak be. A határterületek felfedezésére is van lehetőség: a Magyarországon nem ismert, Bukarestben élő Szász Dorián sportból vett témái a festészet és a grafika köztes állapotára ad példát.

A szekcióban az egyes termeket igyekeztek, ha nem is túl mereven, de valamilyen gondolatra felfűzni. Az egyikben például olyan alkotások kaptak helyet, amelyeken konstruktív, térelemző geometrikus motívumrendszer látható. Nagy Pál szabad kézzel rajzolt tusképeit mintha számítógép alkotta volna.

Az erdélyi neoavantgárd izgalmas alkotásait a kiállítás utolsó, „Itt és mást!” Expanzió és kísérletezés című szekció mutatja be. A tárlat végéhez közeledve fokozatosan megjelennek azok az alkotások, amelyek a korszak végét vetítik előre. Ilyen Tamás Klára szőnyege. Első pillantásra egy nagyon precízen megszőtt barokk szőnyeget mutat, de jobban megfigyelve egy oszló kutyatetemet jelenít meg, ami az eltávozás, a leromlás, a korszak végét is jelzi. A 80-as évek végi exodusra utal Kuti Dénes képe is, ami egy bőröndbe belegyűrt mezőt ábrázol. A szekció, és így a kiállítás utolsó termében a korszaktól, Erdélytől való búcsúzás a fő motívum. Jovián György Hommage a Vincent installációja az áttelepülésre utal. Krizbai Sándor már Magyarországon alkotta a sokat mondó Madártetem a Tündérkertben című festményét.

A pesszimista hangvétel ellenére a záró művekkel a kiállítás kurátora azt kívánta közölni, hogy az áttelepülés, Erdély elhagyása után a művészek többsége megtalálta a helyét és aktívan dolgozik tovább.

A kiállításon látható közel 430 mű – festmények, szobrok, grafikák, plakátok és egyéb illusztrációk –, részben a Galéria tulajdona, részben mintegy nyolcvan hazai és külföldi köz- és magángyűjteményből kölcsönzött műtárgy. A tárlat 2015. augusztus 23-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.