Novák Zsüliet: Élet a trópusokon

Ázsia a világ legnagyobb, legnépesebb és legszínesebb kontinense. A kontinensen megtalálható a természet kihívásaitól a kulináris élvezeteken át a több ezer éves kultúrákig szinte minden. Délkelet-Ázsiára erős vulkanikus és szeizmikus aktivitás jellemző, az indokínai részen fekszik Vietnam és Thaiföld, ahol főleg thai- és ausztro-ázsiai nyelvet beszélnek. Ez a két, általánosságban buddhista ország, ahol trópusi monszun uralkodik, gyönyörű és izgalmas úti cél egy európai számára, azonban letelepedni és ott élni már egy teljesen más vállalkozás.
Dr. Torda Eszterrel, a Vietnami Szocialista Köztársaság volt magyar nagykövetével Budapesten találkoztam, Dr. Jakab Péter, Thaiföld magyar nagykövete pedig a technika segítségével, Bangkokból válaszolt kérdéseimre.

Hogyan lett Önből diplomata?

Torda Eszter: Itthon jogot tanultam, majd Németországban európai uniós jogot, politikát és közgazdaságtant. Dolgoztam Brüsszelben, majd hazajöttem néhány évre, amikor is a Külügyminisztériumban az Európai Konventnek voltam a titkára, majd ismét Brüsszelben éltem 7 évet. Onnan tértem ismét haza hazánk EU elnökségének idejére miniszteri főtanácsadóként, ezután lettem Magyarország vietnami nagykövete.

Jakab Péter: Mindig nemzetközi kapcsolatokkal akartam foglalkozni, de ezt eredetileg nem a Külügyminisztériumban képzeltem el. Nem az volt a vágyam, hogy diplomata legyek, és soha nem álmodoztam arról, hogy egyszer majd nagykövet leszek. Európai Uniós fejlesztési projektekkel (Phare) foglalkoztam, és amikor elindult a magyar Nemzetközi Fejlesztési Együttműködési Program (NEFE), amelynek célja a kevésbé fejlett országok támogatása volt, az EU Delegáción tanácsolták, hogy a projektmenedzsment területén szerzett tapasztalatom hasznos lehetne ebben a Magyarország számára akkor még új kezdeményezésben. Mivel a program irányítása a Külügyminisztériumban volt (ma is a Külgazdasági és Külügyminisztériumban van), így felvételiztem, és bekerültem a csapatba.

Hogyan viszonyul a hivatásához a család?

T. E.: A családom mindössze annyit várt el tőlem, hogy jól tanuljak és legyen egyetemi diplomám. Jogot végeztem, a családom sok tagja is jogász. Az viszont sosem volt elvárás, hogy igazodjam az ő életpályájukhoz. Mindig mindenben támogattak. Ha én azt gondoltam, hogy szívem szerint Ázsiába mennék, akkor annak örültek. Meglepetésként nem érte őket, hiszen addig is nagyon sokat utaztam, bejártam a világot, Ázsiában is sok időt töltöttem már a nagyköveti kinevezésem előtt.

J. P.: Nagyon fontos kérdés, mert ez a hivatás, és ezen belül különösen a külszolgálat nagyon nagy áldozatokat kíván a családtagoktól. A tőlünk távol élő szeretteink megértése és türelme, házastársunk támogatása nélkül nem tudnánk megfelelően ellátni a feladatunkat. Ez utóbbi egyébként az élet minden területén igaz, bármi is legyen a munkánk, a társunk segítsége a mindennapokban nélkülözhetetlen, de egy diplomata feleségének különösen sok, hivatalos jellegű feladata is van.

Könnyen beilleszkedett-e/beilleszkedtek-e, befogadó- e az ottani közösség?

T. E.: Fiatal nagykövetként, 40 évesen kerültem ki Vietnamba. Egy női diplomatának Ázsiában az egyik legnagyobb mozgástere Vietnamban lehet. Elfogadják a női nagyköveteket, biztonságos, buddhista ország, ezért ott egyébként is számos női nagykövet teljesít szolgálatot. Semmilyen hátrány vagy megkülönböztetés nem ért se a korom miatt, se a nemem miatt. 3 év után 7 kitüntetéssel érkeztem haza, tudomásom szerint ennyit még sosem kapott magyar nagykövet egyszerre. Én úgy hiszem, csak akkor lehet jó nagykövet valaki, ha szereti a fogadó országot. Ha nem csak egy állomáshelye a karrierjének, hanem szereti is az adott kultúrát, embereket, környezetet.

J. P.: Említettem, hogy már éltünk itt négy évig, akkor első beosztott diplomata voltam a nagykövetségen, a feleségem pedig a Konzuli Hivatalban dolgozott, ezért nekünk kicsit olyan volt, mintha hazajöttünk volna. A thai emberek egyébként is közismerten rendkívül vendégszeretőek, kedvesek, barátságosak, ezt mindenki tanúsíthatja, aki akár turistaként, akár hivatalos úton valaha is megfordult ebben az országban.

Milyen nehézségei, örömei adódtak/adódnak a munkája során?

T. E.: A nagykövetséget egy méltóbb helyre kellett költöztetni, ami egy hatalmas és nehéz munka volt. Újra nyitottuk a főkonzulátust Saigonban, amit ezután a lengyelekkel közösen fogunk működtetni. Vietnamban sok ország jelen van. Nagyon nagy a verseny, mindenki piaci szereplő szeretne lenni, az ország pedig óriási tempóban fejlődik. Természetesen az az elvárás itthonról, hogy minél inkább sikerüljön beágyazni a magyar politikai és gazdasági szereplőket. Pozícionálni az országot 8000 km távolságból nagy kihívás. De van egy nagy előnyünk. A legnagyobb magyarul beszélő, de nem magyar nemzetiségű közösség Vietnamban található, mert több mint 5000-en tanultak az 1970-es, 80-as években Vietnamból nálunk, akik még most is kiválóan beszélnek magyarul. Többen közülük nagyon komoly gazdasági és politikai pozíciókat töltöttek és töltenek be ma is. Ez nagyon szerencsés körülmény egy nagykövet életében. A legszebb és könnyebbik része a feladatnak a találkozások voltak. A vietnami emberek nagyon nyitottak, szívesen mutatják be kultúrájukat az idegeneknek.

J. P.: Ennek a munkának a legnagyobb előnye az, hogy érdekes – nap mint nap új kihívásokkal kell szembenézni, új feladatokat kell megoldani, szinte mindent, amit az élet produkál, és eközben rengeteg érdekes emberrel ismerkedünk meg, sokat tanulunk, sok helyre eljutunk. A legnagyobb öröm az – ami legtöbbször a konzuli munka során adódik –, ha bajba jutott embereken, családokon tudunk segíteni. A legszomorúbb helyzetek is ennek során adódnak. A legfontosabb mégis talán az, hogy az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ha valaki a hazáját képviselheti és szolgálhatja külföldön.

Mi volt a legnehezebben megszokható kulturális különbség?

T. E.: Vietnam talán az egyik legeurópaibb távol-keleti ország. Ennek sok összetevője van, például latin betűvel írnak, így ha a vietnami az egyik legnehezebb nyelv is a világon, el tudjuk olvasni európaiként. A francia gyarmati időszakból adódóan volt egy hosszú együttélésük az európai kultúrával, az európai ismeretanyag megléte szerintem abszolút előnye Vietnamnak. A közlekedés viszont nagyon kaotikus. Én nagyon szeretek itthon vezetni, de kint nem mertem. Hatalmasok a kulturális különbségek, de azt nem éltem meg, hogy ezeket nehéz lenne megszokni. Örömmel merültem bele ebbe a kultúrába, hiszen ezt választottam.

J. P.: A kulturális távolság Európa és Délkelet-Ázsia között óriási, ha valaki otthon is érzi magát itt, mint mi, valamennyire beszéli a nyelvet és elsajátította az alapvető kulturális szokásokat, megszerette az ételt és megszokta az éghajlatot, soha nem szabad abba a hibába esnie, hogy azt hiszi, ő már mindent tud és érti a helyi emberek gondolkodásmódját, mentalitását. Ehhez valószínűleg itt kell születni, de szerencsére ezt nem is várják el tőlünk, a thai emberek szokásos rugalmasságukkal viszonyulnak a külföldiekhez, viszont mint mindenkinek, nekik is nagyon jólesik, ha tisztelettel viszonyulunk az értékeikhez, és látják rajtunk az őszinte érdeklődést kultúrájuk iránt. Diplomatával szemben természetesen ez alapvető elvárás.

Mennyit tudnak, mit gondolnak az országban élők a magyarokról?

T. E.: Nem lebecsülhető az, hogy Magyarország milyen kiemelt szerepet vállalt Vietnam újkori történelmében. Ezt a mostani döntéshozók is ismerik és elismerik. Az átlag vietnami is sokat tud Magyarországról, azonban ez az ismeret nem a mai magyar viszonyokat képezi le. Gazdasági fejlődésük, nyitásuk számos új szereplőt hozott be a piacra, akik mára nagyon erős gazdasági, politikai, valamint kulturális jelenléttel rendelkeznek. A korábbi partnerekről alkotott ismeretek megkoptak. A magyar kultúrdiplomáciának hangsúlyt kell helyeznie arra, hogy a mai Magyarország ismeretét jelenlétünkkel biztosítsa, a légkör ehhez nagyon kedvező és nyitott.

J. P.: Az átlagember elég keveset tud rólunk, ennek részben történelmi okai vannak. A hidegháború idején a két ország a vasfüggöny két ellentétes oldalán helyezkedett el, ezért nálunk soha nem tanultak ösztöndíjasok, Thaiföldön nem találkozunk magyarul beszélő egykori diákokkal, mint Vietnamban vagy Mongóliában. Akik tudnak rólunk, azokban nagyon pozitív kép él Magyarországról, fejlett európai országként tekintenek rá. Vannak, akik hallottak egyik legnagyobb uralkodójuk, Chulalongkorn király 1897-es budapesti látogatásáról, emlékeznek az 56-os forradalomra (amikor Thaiföld töltötte be az ENSZ Közgyűlés elnöki tisztét), és persze itt is lehet találkozni Puskás-rajongókkal. A Rubik-kockát és a tokaji bort is elég sokan ismerik, de nem mindig tudják, hogy ezek magyar találmányok, illetve termékek. A nagykövetség egyik feladata, hogy ezen változtasson, és minél ismertebbé tegye Magyarországot és a magyar márkaneveket.

Mit kellene nekünk megtanulnunk az ott élőktől?

T. E.: Inkább azt mondanám, mit tanulhatnak az európaiak. Mivel Vietnamban alig van szociális háló, a családokban a mai napig több generáció él együtt és támaszkodik egymásra. A nők nagyon fiatalon mennek férjhez, nagyon fiatalon szülnek, így a gyerekek felnevelése nagyobb részben a nagyszülők dolga, mert a szülők dolgoznak. Együtt élve tudják megoldani biztonságosan a létfenntartást, egymásra vannak utalva. Csak a legtehetősebbek engedhetik meg maguknak, hogy a fiatalok külön éljenek, ennek megfelelően ez elég ritka. A család szerepe nagyon erős és meghatározó. Az élet a szemükben alapvetően több generációból áll, nem feltétlenül kell mindennek az egyén életidejében megoldódnia. Persze a nehéz vietnami történelem is azt tanította nekik, hogy nem rögtön vannak eredmények, sikerek, így az emberek sokkal inkább gondolkodnak hosszabb távon. Nincs hangos szó, nem kiabálnak, egyszerűen vigyáznak egymásra. Például a zebra ismeretlen fogalom, ha át akarunk kelni az úttesten, akkor csak egyenletes tempóban elindulunk, a közlekedők pedig ki fognak kerülni. Ilyen körülmények között még a közlekedési szabályok hiánya sem okoz több balesetet, mint bárhol máshol. Nyugodtabb az élet.

J. P.: A türelmet, a toleranciát és a kedvességet. Nem állíthatnám, hogy a thaiok mindenkor a buddhista filozófia tanításai szerint élnek, de van bennük egy természetes tolerancia és udvariasság. A magyar is híresen vendégszerető nép, de ha otthon vagyok, néha hiányzik nekem a mosoly, ami itt a mindennapi érintkezés része idegenek között is. Nagyon fontos a család, ahogy ez korábban a világon mindenütt természetes volt, nagyon szeretik a gyerekeket, a szülőkről való gondoskodás, a törődés az idősekkel pedig az egyik legfontosabb alapérték és megkérdőjelezhetetlen kötelesség. Egykor nálunk is így volt, jó lenne, ha ezt mi sem vesztenénk el teljesen a globalizáció és posztmodern értékrend hatására.

Mi hiányzott/hiányzik a legjobban Magyarországról?

T. E.: A zenei élet hiányzott a legjobban. Itthon nagyon sokat jártam koncertekre a MÜPA-ba, a Zeneakadémiára, a koncertlátogatás lehetősége kint korlátozottabb volt. Vietnamban is elismert tény, hogy a magyar zenészek nagyon jók – 2013-ban elindítottunk egy ösztöndíjrendszert, aminek jövőre már 100 résztvevője lesz, annak számos tehetséges fiatal vietnami zenész is részese. Több koncertet is szerveztünk, ahol kiváló magyar jazz- és klasszikus zenészek mutatkoztak be. Nagyon hiányzott a naplemente is. Vietnam olyan közel van az Egyenlítőhöz, hogy hosszú ideig világos van, majd a nap néhány perc alatt szinte beesik a tengerbe.

J. P.: Nem vagyunk elvágva a magyar kultúrától, és egyik feladatunk, hogy folyamatosan fenntartsuk az itteni magyar közösségen belüli kapcsolatokat, amelynek mi is része vagyunk. A kultúra területéről a színház hiányzik a leginkább, általánosságban pedig a tavasz. Itt ugyan mindig meleg van és gyönyörű a növényzet, de a monszunéghajlaton a három évszak (hűvös, forró, esős) közül kimarad a természet igazi újjászületésének érzése.

Hol érzi otthon magát?

T. E.: Budapesten, ez sosem volt számomra kétséges.

J. P.: Egyértelműen a hazámban, de mivel korábban már töltöttem négy évet a családommal Thaiföldön, ezt az országot a második otthonomnak tekintem, itthon érzem magam Bangkokban is.

Mi a kedvenc étele?

T. E.: A tojásos, friss lecsó az abszolút kedvencem. A vietnami konyha fantasztikus, nagyon szeretem a tenger gyümölcseit, amit bármilyen formában el tudnak készíteni. Minden általunk ismert húsfélét használnak, így a sertéshúst is. Fantasztikus levest készítenek. Amit nem tudtam megszokni, az az, hogy ők reggelire fogyasztják a hatalmas tányér levest.

J. P.: Nagyon szeretem a thai konyhát, és mi magyarok szerencsére meg tudjuk enni a csípős thai ételeket is, amelyekbe időnként rengeteg chilit raknak, de hát mi otthon is eszünk paprikát. Talán a tom jam kungot emelném ki, ez egy csípős garnélaleves, mindenkinek érdemes kipróbálnia. A trópusi gyümölcsök is nagyszerűek Thaiföldön, rengeteg különböző fajta kapható és mind nagyon ízletes. Ha már nem leszünk itt, ezekről az egzotikus ízekről mindig eszembe fog jutni Bangkok.