Horváth Árpád SJ: Mustármag és nyitott ajtók

A jezsuiták legutóbbi általános rendgyűlésén kulcsszerepe volt a határterületek fogalmának, ami alatt ma már nem annyira a földrajzi értelemben vett peremvidékeket kell érteni, hanem korunk szociális, szellemi, spirituális határterületeit. A jezsuiták határterületekre szóló küldetésének megfogalmazásában a rend meglepően szívélyes támogatást kapott XVI. Benedek pápától, Ferenc pápa által pedig ez a korábban tipikusan jezsuita kifejezés bekerült az egész egyház gyakori szóhasználatába.

aA párbeszéd kultúrájának előmozdítása és a szolidaritás a különböző peremterületeken élőkkel folyton előkerült a jezsuita rendgyűléseken, tulajdonképpen már a II. vatikáni zsinat óta. A 2008-as 35. Általános Rendgyűlésen egy dokumentum is született „Mai missziónk kihívásai – küldetésünk a határterületekre” címmel (45–87. bekezdés). De már az ezt megelőző határozat is, amelyik éppen a jezsuita identitás mibenlétét igyekszik megvilágítani, a Jézus Társasága határterületekre szóló küldetését hangsúlyozza. E küldetéstudat elmélyítésétől a rendgyűlés tagjai nem kevesebbet, mint a jezsuita rend valódi karizmájának „újrafelfedezését” remélik (18–44).

Megerősítés

Róma püspökének székében a jezsuiták 35. Általános Rendgyűlésének idején még nem Ferenc pápa ült, hanem XVI. Benedek, aki először egy szívélyes hangvételű levéllel, majd később a Vatikánban személyesen is köszöntötte a rendgyűlés tagjait. A rendi dokumentumok hangvételéből és súlypontjai alapján úgy tűnik, Benedek pápa kimondottan barátságos viszonyulása eléggé meglepte a jezsuitákat. A helyzet megértéséhez érdemes tudni, hogy az utóbbi évtizedek során a jezsuita rend igen komoly változásokon ment keresztül, és bizony a viszony a vatikáni kúria és a Jézus Társasága között nem volt mindig feszültségmentes. A múlt század hatvanas éveitől beinduló mélyreható kulturális változások ugyanis nem csak az egyházat általában (II. vatikáni zsinat), hanem a jezsuita rendet is a megújulás útjára késztették, ami sok esetben komoly krízishelyzetekkel is járt. Érthető, hogy XVI. Benedek közvetlen elődei nagy figyelemmel és néha némi aggodalommal figyelték a jezsuita rendgyűlések kiútkereséseit, és bizony az is előfordult, hogy a pápák komolyan beleszóltak a rendi fejlemények alakulásába.

A német származású tudós Josef Ratzingerre pápává választása előtt nem volt éppen jellemző, hogy szívélyes jelzők sorozatával biztosítsa hallgatóságát, hogy a gondjaikat megérti és szívéhez nagyon közelinek érzi őket. Pál apostol szavait idézve (1Tesz 2,12–13) XVI. Benedek azonban még ennél is tovább ment, amikor a Társaság iránt érzett személyes hálájának adott hangot, biztosítva a jezsuitákat arról, hogy sokrétű és minőségi munkájukra az egyháznak továbbra is szüksége van. Hogy a jezsuita küldetéssel összefüggésben a határterületek alatt Benedek pápa közelebbről mit értett, azt egy VI. Pál pápától kölcsönzött mondattal igyekezett megvilágítani: „A legnehezebb és legszélsőségesebb terepeken is, az ideológiák útkereszteződésein is, mindenütt az Egyházban, ahol szemben találták magukat egymással az ember legégetőbb vágyai és az evangélium örök üzenete, ott voltak és ott vannak a társadalmi frontvonalban a jezsuiták” Ebből az eléggé összetett mondatból az mindenképpen kiviláglik, hogy a határhelyzetek alatt ma már nem annyira a klasszikus értelemben vett missziós munkát kell érteni valahol a nagyon távoli peremvidékeken, hanem olyan szociális, szellemi és spirituális krízishelyzeteket, amelyekben helytállni egy sajátos, jezsuita küldetést feltételez.

Kereszteződések

A határterületeken történő jezsuita szolgálat mibenlétét, módszereit és minőségét nagyszerűen megvilágítják azok a példák, amelyekre beszédében Benedek pápa hivatkozott. A missziós munkáról szólva ugyanis nem csak az egyházban jól ismert és különben is oltárra emelt Xavéri Szent Ferencre tért ki, hanem Matteo Riccire is, aki rendkívül széles és nagy tudású polihisztor volt, és aki minden képességét bevetve Kínában végzett nagyon sikeres missziós munkát, elnyerve még a kínai császár rokonszenvét is; megemlítette a pápa Roberto de Nobili nevét, aki Indiában végzett missziós munkát, és aki arra törekedett, hogy ne csak az alsó kasztokat, hanem az indiai társadalom legmagasabb rétegeit is meg tudja nyerni a keresztény hitnek; és megemlítésre kerültek a pápa által a latin-amerikai redukciók is, amelyeket a jezsuiták éppen a legkiszolgáltatottabb indián őslakosság védelmében hoztak létre. XVI. Benedek ezáltal mintegy rehabilitálta a jezsuita missziós küldetést és módszert, melyek miatt korábban a Társaságot nagyon sok akadékoskodás érte; másrészt támpontokat is nyújtott ahhoz, hogy a korunk határterületein történő szolgálatnak milyen mércéknek kellene megfelelnie.

Az említett jezsuiták misszionáló tevékenységének legjellegzetesebb vonása talán éppen az a hozzáállás volt, ami később „inkulturáció” néven vált bevetté az egyházban. Ez voltaképpen az evangéliumi üzenet átültetését jelenti egy új kulturális környezetbe, ám anélkül, hogy a megszólítottakat feleslegesen terhelnénk azokkal a járulékos kulturális hozadékokkal, amelyek a krisztusi üzenetre az évszázadok során rakódtak rá. Minden jószándékú nyitottság, odaadó bizalom és nagyvonalúság mellett is azonban a határhelyzetekben nyitva marad néhány nagyon fontos kérdés, amelyeknek megfelelő megválaszolásához – ismét egy jezsuita szófordulattal élve – kreatív hűségre van szükség. Először is, egyáltalán nem könnyű megítélni, hogy egy olyan szervesen fejlődő valóságból, mint ami a keresztény hagyomány, mi az, amit nem feltétlenül kell erőltetni, ha határhelyzetekben találjuk magunkat. Másrészt, melyek azok a kulturális értékek, szokások, esetleg gyengeségek, amelyeknek szintézise az átadni kívánt keresztény hittel biztosan nem torzítja a gyökereiben biblikus örömhírt. Harmadszor, ha valóban párbeszédbe bonyolódom, nem maradhatok érintetlen a találkozás élményétől, azaz határhelyzetekben én magam is, a keresztény hit is fejlődik. A keresztény értelemben vett kinyilatkoztatásnak ugyanis nem került pont a végére, a keresztény hit több gyökérből él tovább, fejlődik, különböző korokban, sőt, különböző körülmények között (határhelyzetekben) eltérő hangsúlyai lehetnek. A jezsuita missziós hagyományok azonban nyújtanak még egy nagyon fontos támpontot, amelynek kulcsszerep jut a keresztény hit integritásának megőrzése érdekében, bármilyen határhelyzetről is legyen szó: a kapcsolódás a központhoz, amit egy jezsuita életében az elszánt hűség (fogadalom) jelenít meg a pápához, az egyház tanítóhivatalához, a közösség (communio) megéléséhez. Különben elkerülhetetlenné válik az elszigetelődés, az elidegenülés, a további fragmentáció. A kereszténység az egység reményének megőrzése nélkül ugyanis erejét veszítené, és integráló szerepe helyett maga is a határhelyzetek egyikévé válna.

Szemlélődő cselekvés

Az egyik kedvenc olvasmányom Benedek pápától A mustármag reménye című lelkiségi könyvecske, amelyben a szerző – akkoriban még Joseph Ratzinger bíboros néven – egyebek mellett az egyház jövőjével kapcsolatos vízióját fejti ki, ami egy fogyatkozó létszámú közösséget vetít előre, amely közösség azonban nagy elszántsággal, féltve, de annál nagyobb öntudattal őrzi az igaz vallásos hitet. Ezzel szemben a jezsuita pápa megválasztásával látszólag komoly paradigmaváltás történt az egyház kifelé irányuló viszonyulásában. A szent maradék képével ellentétben, ha Ferenc pápa egyházfelfogását kellene valahogy képileg megragadni, talán a templomaink kitárt kapuinak képe lehet kifejező, amit Ferenc pápa a jezsuita kulturális folyóiratoknak adott legelső interjújában említett (Jó napot! Ferenc pápa vagyok). Egy olyan tágas bejáratú templomot érdemes elképzelni, ahonnan bőven kihallatszik az ünneplő keresztény közösség éneke, imája, öröme, és ahová bárki nyugodt lélekkel betérhet, mert tudja, hogy a benn lévő keresztények nyitottak, befogadóak, együttérzőek, és lehetőségeikhez mérten segítenek is a rászorulókon. A templomainak kapuit kitáró keresztény közösség azonban csak akkor lehet hiteles, és ezért csak akkor lesz életével, ünnepeivel, együttérzésével valóban megszólító, ha életerejének a forrását, a hitét nagy gonddal őrzi és ápolja. Benedek pápa víziója ezért a hitét elszántan őrző egyházról korántsem annyira távoli a jezsuita pápa egyházképétől, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

A küldetés a peremterületekre az egyház meghitt belső életéből nyeri erejét. A párbeszéd során aligha lehet mondanivalónk, ha saját hitünkkel, kulturális értékeinkkel nem vagyunk tisztában. A labilis vallási, illetve kulturális identitás ráadásul veszélyes is lehet, nem csak azért, mert határhelyzetekben az ember könnyen kapcsolatát veszítheti önazonosságának legmélyebb gyökereivel, hanem mert akár fanatizmusba is átcsaphat. Elég csak a „pápábbak a pápánál” kifejezésre gondolni, ami alatt a frissen megtérők néha túlzottan felhevült lelki állapotát értjük. Az iszlám hiteles képviselői nem győzik hangoztatni, hogy a vallásuk nevében elkövetett borzasztó terrorcselekmények tragikus félreértésből származnak. Egy igazán hívő muszlim soha nem bántana ártatlanokat. A Benedek pápa által említett jezsuita misszionáriusok példája kiválóan rávilágít arra, hogy mennyire komoly felkészülés szükséges ahhoz, hogy a küldetés a határterületeken csakugyan gyümölcsöző legyen. A gesztusok természetesen fontosak, Ferenc pápa folyton érdeklődő tekintete, frappáns példabeszédei nagyon megnyerőek. Benedeket és Ferencet szembeállítani azonban óriási félreértés lenne. Az egyetemes egyház nyelvezetébe újabban bekerült küldetés a határterületekre ugyanis abból a lelkiségből származik, amelynek lényeges mozzanata a szemlélődő cselekvés, ami egyrészt előfeltételezi a Benedek pápa által gondosan ápolt és elmélyült hitet, másrészt a világra történő őszinte rácsodálkozásból és bizalomból nyeri erejét, amit Ferenc pápa megnyerő gesztusai kiválóan kifejeznek.