Pavlovits Tamás: A végtelen tapasztalata

A végtelen tapasztalata modern tapasztalat. Sem az antik, sem a középkori gondolkodás nem használta a végtelent úgy, hogy közvetlen tapasztalat irányulhatott volna rá. A ptolemaioszi kozmoszt végesség jellemezte, az ember fölé boruló csillagos égboltban a világ végső határát pillanthatta meg a szemlélő. A végtelen a keresztény teológián keresztül hatolt be a nyugati gondolkodásba, amennyiben az egyházatyák Isten mindenhatóságát végtelennek tekintették. A reneszánszban végül megszületett az a meggyőződés, miszerint a teremtő Isten végtelen mindenhatóságát hitelesebben fejezi ki egy végtelen univerzum, mint egy véges kozmosz (Nicolaus Cusanus, Giordano Bruno). A modernitás hajnalán a kopernikuszi forradalom elfogadottá tette a világmindenség végtelenségének a tézisét. Ezzel megnyílt az út a végtelen tapasztalata felé.

aA végtelen tapasztalata kapcsán három modern megközelítést szeretnék bemutatni. Az első szerint a végtelen bennünk van, és egy fogalom (idea) formájában tapasztalható, a második szerint a végtelen a világban van, és a természet szemlélése által tapasztalható, a harmadik szerint a végtelen a másik ember arcában van, és a találkozás révén tapasztalható. Az első véleményt Descartes, a másodikat Pascal, a harmadikat pedig egy 20. századi gondolkodó, Lévinas képviselte.

A végtelen ideája az elmében (Descartes)

Descartes úgy vélte, eldönthetetlen, vajon a világ kiterjedését tekintve valóban végtelen-e vagy sem. Éppen ezért a végtelen kifejezésére két fogalmat használt: a határtalant, amiről nem tudni, hogy ténylegesen végtelen, és a végtelent, ami viszont bizonyosan végtelen. A végtelenség szerinte egyedül Isten jellemzője, rajta kívül minden más legfeljebb határtalannak mondható.

Descartes filozófiájának fontos eleme a kételkedés. Híressé vált módszere szerint mindenben kételkednünk kell, amit nem evidens módon ismerünk meg. Ennek következtében kétségbe kell vonnunk, vajon az érzékszerveink nem csapnak- e be állandóan bennünket, sőt azt is, vajon vannak-e érzékszerveink. Nem lehetetlen, hogy a saját testünk és az azt befogadó külvilág egy illúzió csupán, és hogy az anyagi világ egyáltalán nem is létezik. Az azonban teljes mértékben kizárt, hogy mi magunk ne létezzünk, hiszen ahhoz, hogy mindennek létét kétségbe tudjuk vonni, magunknak mint gondolkodó elméknek léteznünk kell. Evidens tehát, hogy én, mint gondolkodó elme létezem.

De hogyan tudom bizonyítani, hogy rajtam kívül létezik bármi más is? Az elmében a tudatos gondolkodás annak köszönhető, hogy fogalmakkal (ideákkal) rendelkezünk, amelyek mindegyike megjelenít számunkra valamit. Vajon van-e olyan idea, amelyről evidens módon belátható, hogy az, amit megjelenít, az elmén kívül is szükségképpen létezik? Descartes szerint csak egy ilyen van, az, amelyik Istent, azaz a tökéletes végtelent vagy a végtelen tökéletességet jeleníti meg számomra. Descartes szerint mindenkinek van fogalma Istenről, aki érti ezt a kifejezést: „Isten”. Aki pedig érti ezt a kifejezést, annak van ideája a tökéletes végtelenről is. A tökéletes végtelen befejezett végtelen: tökéletessége olyan, hogy semmit nem adhatunk hozzá. A határtalan ezzel szemben olyan, hogy soha nem érünk a végére, és mivel mindig van még mit hozzáadni, ezért sohasem lehetünk biztosak benne, hogy valóban végtelen. Mivel az emberi elme véges, ezért saját erejéből csak a határtalan fogalmát képes megalkotni. A tökéletes végtelen azonban nem ilyen: ezt nem kell létrehozni, mert eleve adott a gondolkodás számára a maga befejezettségében. Mivel ezt az emberi elme nem képes megalkotni, ezért bizonyos, hogy kívülről származik, és forrása nem más, mint az, amit ez az idea megjelenít: Isten maga. Ebből pedig evidens módon következik, hogy Isten létezik, és hogy nem csak én vagyok a világon, hanem rajtam kívül a végtelenül tökéletes lét is.

Descartes szerint akkor jutunk el a végtelen tapasztalatához, amikor az ember lelki szemeit önmagán belül a végtelen ideája felé fordítja. Ez a tapasztalat azonban nem adódik magától, hanem az elme módszeres megtisztítását feltételezi minden olyan véges tartalomtól, amely az érzékelésből vagy a képzeletből származik. A végtelen tapasztalata Descartes szerint nem más, mint annak közvetlen bizonyossága, hogy Isten nem csak az elmében, hanem rajta kívül is létezik.

A természet kettős végtelensége (Pascal)

Descartes kortársai közül sokan kétségbe vonták, hogy az emberi elme tartalmazza a tökéletes végtelen ideáját. Ilyen volt Pascal is, aki szerint a végtelent semmilyen idea nem képes megjeleníteni. Ennek ellenére lehetségesnek tartotta a végtelen tapasztalatát, de nem az elmén belül, hanem azon kívül: a természet végtelensége révén. A természetben kétszeresen is jelen van a végtelen. Egyrészt a világ kiterjedésében, másrészt az anyag feloszthatóságában. Ha az ember a csillagos égre emeli a tekintetét, akkor végtelen terek nyílnak meg előtte. Ám mindaz, amit ott lát, a világmindenség valóságához képest elenyésző. Ha felismeri a látás határoltságát, és a képzeletére bízva magát megpróbálja elképzelni a végtelen világmindenséget, akkor kudarcot vall: az elképzelhető legnagyobb terek szintén elenyésznek a világegyetem valóságához képest. A végtelen világmindenség elképzelhetetlen, hiszen az elképzelés mindig véges formákhoz kötött, miközben a világmindenségnek nincsenek határai. Pascal szerint a világ egy olyan végtelen gömbhöz hasonlít, amelynek középpontja mindenhol van, kerülete pedig sehol. Mivel a végtelen a természetben meghalad minden elgondolható formát, ezért a végtelen tapasztalata szükségszerűen kudarcra van ítélve.

Hasonló kudarcba torkollik a végtelenül kicsiny elgondolása is. Pascal egy emberi szemmel már nem látható poratka lábában lévő aprócska vércsepp felé irányítja a tekintetünket azt állítva, hogy ez az elképzelhető legkisebb alakzat a végtelent zárja magába. Ha ugyanis tovább akarjuk osztani ezt a vércseppet, semmi nem áll utunkba, és hirtelen egy újabb univerzumot fedezünk fel benne, amelyben galaxisok, csillagok és bolygórendszerek vannak, majd az egyik bolygón egy újabb poratkára lelhetünk, amelynek a lábában lévő apró vércseppben újabb univerzumot fedezhetünk fel. A természet bármely parányi része további végtelen részre osztható úgy, hogy a felosztás soha nem ér a végére. Ez tehát egy újabb kudarc az elgondolhatóság számára: örvény, amelybe belevész a véges emberi gondolkodás. Pascalt éppen ez érdekli. A végtelen tapasztalata nem más, mint a végtelen természet elgondolhatóságának a kudarca. Ha komolyan vesszük e tapasztalatot, ha valóban szembesülünk a bennünket körülvevő természet végtelenségével, akkor ez a belátás egy rettegéssel vegyes csodálatot vagy csodálattal vegyes rettegést eredményez bennünk. A végtelen tapasztalata azért rettenetes, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a végtelen univerzumban az ember teljesen egyedül van, a világ szempontjából pedig közömbös, hogy létezik-e vagy nem. A végtelen világmindenség kérdésessé teszi az emberi élet értelmét. A végtelen természet ugyanakkor csodálatos is, hiszen minden emberi léptéket meghalad, és fenségessége révén kiváltja a csodálatunkat. A végtelen tapasztalatát Pascal szerint a rettegés és a csodálat vegyes érzése alkotja.

A másik ember arcának végtelensége (Lévinas)

Lévinas, a végtelen 20. századi gondolkodója, nem Pascalból, hanem Descartes-ból merít. Egyetért Descartes-tal abban, hogy megvan bennünk a végtelen ideája, amelyet az ember nem képes önmagából létrehozni, hanem kívülről kerül az elmébe. A végtelen forrása azonban nem Isten, aki Descartes szerint a születés előtt „bepecsételi” a lélekbe a végtelen ideáját, hanem a másik ember arca. Ennek megértéséhez világosan kell látnunk, mit nevez Lévinas arcnak. Az arc fogalma nem azonos azzal, amit a hétköznapi nyelvben annak nevezünk: nem azon testrészek együttese (a homlok, az áll, az orr, a száj, a szemek), amelyek a másik emberből láthatóak. Az arc ugyanis láthatatlan. Annak a tekintetnek a mélyén rejtőzik, amely a másik emberből rám irányul, és amelyben a másik ember személyének a lényege fejeződik ki. A másik ember arcában a láthatatlanság és végtelenség összefonódik. A másik ember végtelensége azt jelenti, hogy ő radikálisan más és végtelenül idegen hozzám képest, még akkor is, ha jól ismerem, és akkor is, ha nagyon közel áll hozzám. Az én nézőpontomból szemlélve a másik ember lényege ez a végtelen másság vagy idegenség. A másik ember végtelen mássága továbbá azt jelenti, hogy soha nem vagyok képes teljes mértékben birtokolni vagy az uralmam alá hajtani őt. A véges hatalmamat nem tudom kiterjeszteni a végtelenre, a másik ember arca mindig ellenáll a leigázásának. A végtelen ideája tehát a másik ember arcából érkezik hozzám, és a másik emberrel való találkozásnak köszönhető, hogy fogalmat alkotok a végtelenről.

A másik ember arcának végtelensége egy sajátos jelentést hordoz. Az arc Lévinas szerint nyitottság és kitárulkozás, egyfajta világba való kitettség, amely a másik ember sérthetőségét és a halál általi állandó veszélyeztetettségét fejezi ki. Ennek révén az arccal való találkozásban az ember szavak nélkül is megszólítottá válik oly módon, hogy e megszólításra felelnie kell. A találkozásban a másik ember arca felelőssé tesz engem a másik emberért. A másik ember iránti felelősséget nem én választom, hanem ezt a felelősséget az arcban feltáruló végtelen kényszeríti rám. Mivel a másik ember iránti felelősségem végtelen, ezért beteljesíthetetlen, ami abban mutatkozik meg leginkább, hogy végső soron képtelen vagyok megóvni őt a haláltól. A végtelen tapasztalata Lévinas szerint nem más, mint a másik ember iránti beteljesíthetetlen felelősségem.

Descartes, Pascal és Lévinas a végtelen tapasztalatának három lehetséges formáját írják le. Mindhárom esetben a végtelen tapasztalata hírt ad valamiről, ami minden véges tapasztalatot meghalad. Ha minden, ami van, valamilyen módon tárgya lehetne az emberi tapasztalatnak, akkor semmi nem lenne végtelen. A végtelen meghaladja a tapasztalatot, ám ez mégsem azt jelenti, hogy nem vonatkozhat rá semmilyen tapasztalat. E kettőssége folytán a végtelen tapasztalata határtapasztalattá válik. Descartes szerint a végtelen ideája tökéletesen reprezentálja ugyan a végtelent, és evidens ismeret szerezhető általa Isten létezéséről, ám a végtelen maga megérthetetlen a véges emberi megértő képesség számára. Az evidencia és a megérthetetlenség e keveredése a végtelen tapasztalatában saját végességünk tapasztalatát eredményezi. Pascal szerint a végtelen tapasztalatával együtt járó rettegés és csodálat abból ered, hogy ez a tapasztalat rádöbbenti az embert létének esetlegességére és végességére. Lévinas szerint a másik ember arcából származó végtelen felelősségem azért szembesít saját végességemmel, mert képtelen vagyok ezt a felelősséget maradéktalanul betölteni. A végtelen tapasztalatának e kettőssége arra hívja fel a véges emberi lényt, hogy igyekezzen saját végességét meghaladni, vagy legalábbis szembenézni vele.