Németh Ilona: Ha a képzelet és a valóság egymásra talál…

„Amiről kisgyermekként álmodoztam, bekövetkezett, hiszen tanúságtevője lehetek annak a csodának, amit a gondviselő szeretet az Istenre nyitott lelkekben képes végbevinni” – mondja Kurczina Terézia SJC, akit hitéről, hivatásáról és gyermekverseiről kérdeztünk.

Gyermekkorában miről álmodozott?

Szabolcs megye Nyírbéltek nevű falujának egyik kis tanyáján születtem 1958. december 21-én. Ennyi év távlatából visszanézve az egész gyermekkorom egy szép álomnak tűnik. Látom magam, amint nyáron gondtalanul, békésen fekszem a fűben és órák hosszat ámulva szemlélem az eget a rajta úszó, alakjukat folyton változtató felhőkkel. Mindegyikbe beleképzeltem valamit, megszemélyesítettem őket, még beszéltem is hozzájuk. Kedves emlék az is, ahogy télen a jégvirágos ablakon át gyönyörködtem a hóesésben, elbűvölt a végeláthatatlan tiszta fehérség. Mindig megrendültem az engem körülölelő világ szépségétől, nagyságától (pedig milyen parányit láttam belőle…) ami mellett a saját kicsinységemmel eltörpültem, és a végtelenség után vágyakoztam. Nyolcan voltunk testvérek, én a negyedik gyerek vagyok. Nagyon szerettem a kisebbekkel foglalkozni, folyton anyukám körül sertepertéltem, amikor gondoskodott róluk. Alig múltam 8 éves, amikor a kisebbik húgom született. Akkoriban még bepólyálták az újszülötteket, de az augusztusi hőségben anyukám kibontva hagyta a pólyát, és én belopakodtam hozzá a „tisztaszobába”. Máig emlékszem arra a finom illatra, amit a kistestvéremhez hajolva éreztem, és ellenállhatatlan vágy támadt bennem, hogy magamhoz emeljem. A beszívott kisbabaillat teljesen megbabonázott, és onnantól kezdve éreztem, hogy a minél kisebb gyerekek körüli tennivalók nagyon testhezállóak számomra. Akkor még nem tudtam, hogy létezik csecsemő- és kisgyermekgondozói pálya, de mikor érettségi után csak szenvedtem a kényelemből választott hivatali székben, ez a gyermekkori élmény adott bátorságot, hogy bekopogtassak a debreceni csecsemőotthon ajtaján. Munka mellett vettem részt az alap, majd a felsőfokú gondozónői képzésen, és éveket dolgoztam bölcsődében, majd bébiszitterként is.

Mosolygós​ reggel

Hogyan vezetett az útja a szerzetesség felé?

Mindenkinek saját, egyéni útja van, az enyém elég hosszú és kacskaringós volt. A szüleim vallásosan neveltek bennünket, jártunk templomba, amikor elértük a megfelelő kort, felkészültünk a szentségekre. Édesapám nagy gondot fordított arra, hogy a vasárnapi szentmise után kikérdezze tőlünk, mit olvasott a pap bácsi, és mit jelent ez számunkra a jelen helyzetünkben. Most úgy fogalmaznék, mire hív általa az Úr. Bevallom, elég sokszor tehernek éreztem a templomba járást, szívesebben vettem volna részt kortársaimmal a különféle vonzó gyerekprogramokon, amiket akkortájt előszeretettel tettek éppen a szentmise idejére. Amint kinőttem a kamaszkorból és dolgozni kezdtem, kiszakadtam a szülői felügyelet alól, és évekig nem vettem tudomást Istenről. Világi szemmel nézve sikeresen alakult az életem, elégedett voltam vele, de ahogy telt az idő, egyre jobban mélyült bennem valamiféle belső üresség. Bár nem tudtam megfogalmazni, mi okozza a hiányérzetet, a nyugtalanságot, nem találtam a helyem. Isten ekkor egy tiszta lelkű, nyitott szívű kisgyermeket bízott rám, akin keresztül magához hívott. Eleinte csak egyszerkétszer kísértem el a gyermeket szentmisére, majd egyre többször, mígnem ellenállhatatlanul rám tört a sóvárgás a szentségekben jelenlévő Jézus után. Úgy éreztem, hogy a gyerekkoromban szerzett hittani ismeretek egyszerre élővé váltak számomra. Tékozló életem gyökeres változtatást igényelt, bár évekbe telt, míg rendeződtek a külső körülmények, és újra magamhoz vehettem az Urat. Ha egy mesét mondanék, itt lenne a boldog vége, de az én valós történetemben ekkor kezdődtek az igazi nehézségek, melyek a hűség próbái voltak. Bár rátaláltam Istenre, mégis teljesen összekuszálódott az életem, minden kiesett a kezemből, ami addig fontos volt számomra. Ezekben a nehézségekben nap mint nap megtapasztaltam, hogy Isten soha nem hagyja el övéit, és akkor is mellettem volt, amikor nem vettem róla tudomást, és nem tudtam tőle átvenni azokat az ajándékokat, melyekkel folyton el akart halmozni, mert tele volt a kezem világi kacatokkal. Az egészségemben, munkámban, családi kapcsolataimban olyan tisztulási folyamatokon mentem keresztül, melyeknek hatására készségessé váltam mindent átadni Istennek, és újrakezdeni az életemet. Nem tudtam, mit és hogyan tegyek, csak abban voltam biztos, hogy ha teljes szívvel Őrá figyelek, meg fogja mutatni azt az utat, amelyiken legközelebb kerülhetek Hozzá. Hogy minél jobban rátaláljak Isten rólam elképzelt álmára, karmelita barátnőm tanácsára jelentkeztem egy személyesen kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlatra, és reménykedtem, hogy valamiképp meg fogom hallani a nekem szóló szavát. A nyolc napos teljes csendben Istennek olyan közelségét éltem meg, amit addig el sem tudtam képzelni. Hálát adtam neki minden addig megélt pillanatomért, ami segített azzá válni, ami éppen akkor voltam. Gyógyulni kezdtek életem sebei, Isten szerető tekintetében megláttam saját értékességemet és elindultam a szemlélődés útján. Jézussal mély, személyes kapcsolatba kerültem, és úgy éreztem, radikális követésre hív. Bizalmas barátként fogva meg felém nyújtott kezét, belevágtam abba a meglepetésekkel teli kalandsorozatba, melynek eredményeként újabb tíz év elteltével a Jézus Szíve Társaságában letehettem az első eskümet. Végtelenül hálás vagyok mindazokért a hozzám küldött emberekért, akik világító lámpásként mellettem álltak egy-egy útkereszteződés, útelágazás alkalmával. Az eskütételem napját gyönyörű, feledhetetlen, ünnepi emlékként őrzöm a szívemben.

Kerekváros

Milyen szolgálatot végez most a Jézus Szíve Társaságában?

Közösségünk központi házában élek Budapesten, ahol egyetemi kollégiumot is működtetünk. Leginkább háziasszonyi, gondnoki és irodai szolgálatot látok el.

Az ön életében fontos helyet foglalnak el a gyermekversek. Milyen indíttatásból kezdte el írni azokat?

Az első versemet öt évvel ezelőtt írtam egy lelkigyakorlatom utolsó napján, Dobogókőn. Emlékszem, a kápolnában ültem, és a lelkigyakorlat kegyelmeiért mondott hála szavai rímekben törtek fel bennem. Meglepett és gyorsan leírtam, hogy a kísérőmnek meg tudjam mutatni. Akkor nem gondoltam arra, hogy ez megismétlődhet. A következő versem is egy imaélményből született pár hónap elteltével. Ezt követően egyre gyakrabban fejeztem ki rímekben az Istenhez fűződő kapcsolatomat, vágyaimat, imaélményeimet, hitemet. Ezeket a kis szösszeneteket eleinte csak a lelki vezetőmnek mutattam meg, aki velem együtt hálásan csodálkozott rá erre az új adományra. Később – úgymond véletlenül – rátaláltam egy internetes irodalmi oldalra, ahova beküldtem néhány versemet, és a megjelenésük után örömmel tapasztaltam, hogy egyre többen olvassák, várják az újabbakat, pozitív visszajelzéseket küldenek róluk, erőt és reményt merítenek belőlük. Nem az irodalmi értékük, hanem a hitvalló tartalmuk és egyszerű, közérthető megfogalmazásuk tetszik az olvasóknak. Az egyikük biztatására, aki talán megsejtette gyermeki lelkületemet, kezdtem gyerekverseket írogatni. Mivel a foglalkozásom során mindig gyerekek között voltam, könnyen bele tudom élni magam a helyzetükbe, szeretem az ő szemükkel látni a világot.

Vannak visszajelzései gyerekektől is?

Az említett internetes oldalon több gyerekversem is megjelent, így sokan rátalálnak. Többször érkezett hozzám olyan kérés, hogy óvodások, kisiskolások valamilyen ünnepségen szeretnék elmondani valamelyiket. Néhány alkalommal gyermekmagazinokba is kértek belőlük. Egy apuka örömmel újságolta, hogy az első osztályos kislánya az én egyik versikémet tanulta meg szavalóversenyre. Nemrégiben egy olyan óvodai ünnepségen vehettem részt, ahol több versemet is hallhattam a legilletékesebbektől, és néhányan rajzot is készítettek a történeteim alapján, amiket az óvó nénik már korábban olvasgattak nekik. Nagyon megható volt, és szeretettel őrzöm a kedves rajzokat! Az egyik vidám versem, miután megtetszett egy zenekar vezetőjének, elkérte megzenésítésre, és azóta rendszeresen játsszák fellépéseiken a gyerekközönségnek. Ha egy nagymamától, anyukától olyan köszönőlevelet kapok, hogy az általam írt verssel köszöntötte a gyermeke anyák napján, vagy az én locsolóversemmel ment locsolkodni a kisfia, úgy érzem, nem írtam meg hiába.

A versek, mondókák azon kívül, hogy tartalmas szórakozást nyújtanak a gyerekeknek, jelentős szerepet töltenek be a fejlődésükben is.

Nekem nincs zenei hallásom, gondozónőként mindig a ritmust és a rímeket hívtam segítségül, ha vigasztalásra, ringatásra volt szüksége valamelyik kicsinek, vagy le szerettem volna kötni a figyelmét. Az egyszerű szavakból álló, jó rímeket tartalmazó, rövid, ritmusos mondókák, lovagoltatók már a néhány hónapos gyermek figyelmét is felkeltik. Segítik a koncentrálást, beszédfejlődést, bővítik a szókincset, fejlesztik a képzeletet, gondolkodást, emlékezetet, ritmusérzéket, kifejezőkészséget. Kapcsolat teremtésére adnak lehetőséget, közösségi élményhez juttatnak. Életkornak megfelelő tartalmas, irodalmi élményt nyújtanak, ami alapot ad a felnőttkori igényes szórakozásnak. Egy rövid, ritmusos versike bizonyos helyzetekben való ismételgetése biztonságot ad a kicsiknek, szinte szertartássá válik. Először csak a hangulatát, a hozzá kapcsolódó jó érzést jegyzik meg, majd a szavakat is. Később nemcsak kérik, hogy mi mondjuk nekik, hanem a legtöbben maguk is szívesen mondogatják játék, vagy más tevékenység közben. Nagy élmény számukra, ha együtt skandálnak. Az óvodai nevelés nélkülözhetetlen elemének tartom a gyerekverseket. Ezeket mindig az adott évszakhoz, ünnepekhez szokták igazítani, és már jó előre mondogatni kezdik, hogy a képzelet és a valóság egymásra találjon.

Mi okoz önnek örömet a versírásban? Vannak-e közben nehézségek, vagy maguktól formálódnak a sorok?

Az írás magától jön, nem tudom kigondolni, hogy mit, és eltervezni, hogy mikor, hogyan fogom tenni. Mindig úgy érzem, hogy nem én írom a verset, hanem a vers íratja meg magát velem, ettől könnyű és élvezetes számomra. Látok egy érdekes szituációt, megérint egy hangulat, egy érzés, beleélem magam egy kisgyermek, vagy egy kis állatka helyzetébe, majd a gondolatok rímes alakban buggyannak ki belőlem. Azt szokták mondani, hogy a téma az utcán hever. Ez igaz, és nem csak az utcán, hanem mindenhol. Mindig történik valami: főzés közben berepül egy darázs, takarítás közben találkozom egy pókkal, étkezéskor kikukucskál a cseresznyéből egy kukac, séta közben bogarak sorakoznak a járdán, bevásárláskor rám köszön egy kiscica, meglátok egy nagymamát az unokájával… Ha feltolulnak a gondolataim, azonnal le kell írnom, mert később hiába idézem vissza az élményt, a szavakat addigra elfelejtem. Az is előfordul, hogy eszembe jut egy érdekes rímpár, ami köré valahogyan egy történet kerekedik. Amikor visszaolvasok egy általam írt verset, melegség, csodálkozás és hála járja át a szívemet, alig tudom elhinni, hogy bennem született…

Mely költőknek a gyermekverseit olvassa szívesen, és melyeket tudná ajánlani a szülők figyelmébe?

Úgy gondolom, hogy kicsi gyerekeknek csak az anyanyelvünk szabályait pontosan betartó, szépen csengő, érthető, jó ritmusú, pozitív gondolatokat ébresztő verseket szabad adni. Jó, ha valamilyen egyszerű ismeretet közöl, felhívja a figyelmet valamire, tanulságot lehet belőle levonni, feszültséget old fel, empátiát kelt, szeretetet közvetít, felszabadít, megnyugtat, vagy éppen mozgásra serkent. Manapság eléggé elterjedtek az úgynevezett szabad versek, melyek számomra nem is mindig érthetőek első olvasatra. Akár gyerekversekről, akár felnőtteknek szólókról van szó, azokat a verseket szeretem, amelyeket olvasva nem kell azon gondolkodnom, mit akart vajon mondani az írója, világosak, élvezetesen szabályos szerkezetűek, és szép rímeket tartalmaznak. Kisiskolás koromban kedvenc időtöltésem volt a versolvasás, főleg Petőfitől és Vörösmartytól. A János vitézt fejezetenként megtanultuk a nővéremmel, és azt játszottuk, hogy a babákat versmondó versenyeken szerepeltetjük. Persze mi beszéltünk helyettük, és mi voltunk a zsűri is.

Milyen tervei, lehetőségei vannak a versírással kapcsolatban?

Terveket nem szoktam szövögetni, bár néha álmodozom arról, hogy milyen jó lenne, ha sok kisgyerek kezében ott lehetnének a soraim egy szép képeskönyv lapjain… Ha adódna rá alkalom, és az elöljáróim támogatnák, minden bizonnyal élnék mind a verseskötet, mind a felolvasóest lehetőségével, de azt gondolom, olyan telített a piac, keveseknek adatik meg, hogy „felfedezzék” őket. Nem tudok úgy gondolni magamra, hogy mindig lesznek újabbnál újabb gondolataim, verseim, hiszen nem ez a fő foglalkozásom, ezzel kapcsolatban nincsenek terveim. Hálás vagyok, hogy az eddigiek megszülettek, ha új helyzetek újabb rímeket hoznak ki belőlem, leírom, de ha nem lesz több, akkor örülök az eddigieknek.

Vannak álmai, vágyai a jövőt tekintve?

Mint már érintettem, úgy gondolom, hogy amikor Isten vágyából megszülettem, beleálmodott valamit az életembe. Úgy is fogalmazhatnék, hogy terve volt velem, de hozzám az álom szó közelebb áll. Rám bízta, hogy ezt az álmot felfedezzem, és maradéktalanul önmagammá váljak benne. Soha nem próbálta meg rám erőltetni, akkor is mellettem volt és boldogítani akart, amikor nem ezen álom szerint jártam az utamat. Földi mértékkel mérve talán kicsit lassan, de hiszem, hogy felismertem, megtaláltam ezt az álmot. Ez minden helyzetben, különösen nehézségek idején bizalommal tölt el és reményt ad. Amiről kisgyermekként álmodoztam, bekövetkezett, hiszen tanúságtevője lehetek annak a csodának, amit a gondviselő szeretet az Istenre nyitott lelkekben képes végbevinni. Egyetlen vágyam az, hogy bármi történik velem, azon keresztül egyre nagyobb egységbe kerüljek az Úrral.