Zanati Zsófia: A fotózás nem munka, hanem elkötelezettség

Az utóbbi öt évben nem akadt olyan sajtófotó pályázat, amelyen Hajdú D. András ne tarolt volna – általában több kategóriában is elnyerte az első vagy második díjat, esetleg különdíjat. Elismerést hoztak a West Balkán tragédiájának mellbevágó képei, A nagybányai Bejrút című sorozata, amelyeknek éppoly nagy volt a visszhangja, mint a Mai Manó Házbéli kiállításon bemutatott Bohócdoktoroknak vagy azoknak a fotográfiáknak, amelyeket a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége fotópályázatának díjnyerteseként mutatott be. A postás, aki a cigánysorra kérte magát című fotósorozata az idén nemzetközi díjat is hozott a fotográfusnak, aki nemrégiben Kongóból érkezett friss, egyszerre drámai és festői fotográfiákkal.

A szegénységről és a kiszolgáltatottságról idehaza is épp elég fotográfiát készített az elmúlt években, és úgy tűnik, mindkét témának bőven van utánpótlása. Miért utazott ilyen messzire? Mit keresett Kongóban, amit itthon nem talált meg? És megtalálta-e, amit keresett?

Egyszer csak besokalltam, azt hiszem. Régóta készítek olyan dokumentarista fotókat, amelyeken a megélt élethelyzetek katasztrofálisak. Ezek „nehezen emészthetőek”, ritkán lehet megmutatni velük kapcsolatban valami pozitívumot, sőt, hogy őszinte legyek, nagy eséllyel nem is lesz megoldásuk ezeknek a történeteknek. Egy ideje nagyon rosszul érint, hogy csupa olyan témán dolgozom, amiből nem kapok erőt – sem én, sem a néző. Ezért elkezdtem olyan embereket keresni, akik – akárcsak én – megpróbálnak segíteni. Ilyen pozitív példa annak a misszionáriusnak az élete is, akinél Kongóban voltam. Hardi Richárd 20 éve szemorvosként dolgozik a Kongói Demokratikus Köztársaságban, ahol több ezer embernek visszaadta már a látását. Ez egy olyan misszió, amit Richárd végez odakint, ami rengeteg viszontagsággal jár – én is voltam vele csillagtúrán a dzsungelben, ahol három hétig ki se jött a kórházból: idegen tárgyakat távolított el az emberek szeméből, szürkehályogokat műtött és én azt láttam, hogy komplett családok életét tudta helyrerakni. Volt ott egy hétéves kislány, aki évek óta nem látott semmit, és a műtét másnapján már kint rohangált az udvaron. Egyszerűen hihetetlen volt, ez az egész egy kétszer tizenöt perces műtéten múlott, hiszen a kislánynak mindkét szemén hályog volt. Ezeknek a műtéteknek a fedezetét Richárd úgy próbálja összekalapozni. Soha nem találkoztam még csak hasonló világgal sem: az esőerdő legmélyebb bugyrában ez az ember kígyókat vizsgál, hogy segíthessen a kutatások eredményével, és nap mint nap megküzd azzal, amivel mi itt mindannyian. Én abszolút mértékben hiszek abban, hogy amit Richárd Kongóban tesz, az nagyon jó, és ez az egész olyan pozitív élménnyel töltött fel, amiből sokáig tudok építkezni.*

Azt mondja, elkezdett pozitív példákat keresni. A Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége pályázatán végül mégsem a postásról készített fotósorozata, hanem egy másik kompozíció lett az első díjas munkája.

Az a fotó olyan lett, amilyen a nagykönyvben meg van írva. Én is azt díjaztam volna szerintem tökéletesen működött is. Kongó előtt egyébként két olyan anyagot fotóztam, ami ugyancsak pozitív élményt jelentett: az egyik egy asperger szindrómás srác mindennapjairól készült, és bár nagyon féltem attól, hogy ebből a helyzetből nem tudok semmi jót kihozni, hiszen egy beteg gyerekről van szó, végül fantasztikus találkozás lett belőle. Egy nagyon klassz sráccal találkoztam ugyanis, aki elmondta, hogy igen, asperger szindrómám van, de az emberek nagy részének van valami betegsége, a különbség csak annyi, hogy annak még nincs neve. A másik a postás volt. Szőke Tiborral úgy ismerkedtem meg, hogy egy munka alkalmával épp kerestem valakit Pécsett, így kapóra jött a postás, mert ugye ő mindenkit ismer, ezért megszólítottam és segítséget kértem tőle. Ő pedig azt válaszolta, hogy fogalma sincs, hogy X. Y. hol lakik, mert még csak két hete van itt. Még viccesen vissza is szóltam neki, hogy mit követtél el, hogy ide száműztek, amire azt válaszolta, hogy Pécs gazdagabb negyedében dolgozott, de átkérte magát ide…

A György-telepre, a cigánysorra.

Igen. Bár én is kicsit őrültnek tartom magamat, hogy ilyesminek a nyomában járok, hiszen egy-egy ilyen településen az emberi kapcsolatok bonyolultabbak és nehezebbek. Néhány héttel később felhívtam, hogy mit szólnál hozzá, ha elmennék veled és végigfotóznám egy napodat. Tibor azt mondta, hogy semmi gond, kérjek engedélyt a Postától és menjek. Hajnali négykor elindultam Pestről és végigfotóztam, ahogyan viszi a leveleket és a pénzt a családoknak. Most, amikor a fotósorozat megkapta a Pictures Of The Year nemzetközi sajtófotó verseny képriport kategóriájának első díját, eszembe jutott Tibornak az a cédulája, amit nekem adott. (Ő ugyanis jókívánságokat ír le egy cetlire, és ezeket osztogatja a címzetteknek a küldemények mellé, mindenkinek valami személyre szólót.) Csak eltettem akkor az én cédulámat, de nem olvastam el. Amikor megnyertem ezt az első díjat, rájöttem, hogy ez egy nekem szóló üzenet volt, azt írta, hogy előre nézzek, ne hátra, mert hátul már láttam eleget. Igaza volt. Az utóbbi két évben nagyon sok változáson ment át az életem, de ezekkel az anyagokkal szívesen foglalkozom, mert erőt adnak és feltöltenek. Ugyanúgy dokumentarista fotós vagyok mint eddig, de próbálok olyan embereket találni, akiknek van víziójuk. Én is a „szőnyeg alá söpört ” emberekkel foglalkozom. A postás anyagom erőt és az emberi jócselekedetekben való hitet sugározza, és az élni akarást – és ilyen Richárd testvér története is.

Olyan helyeken dolgozott, ahol a naprakészség, a pillanat gyors és tökéletes megragadásának a képessége alapkövetelmény. Ugyanakkor ezek a képek nem születhettek volna meg, ha nem társult volna mellé nagyfokú érzékenység, empátia és szolidaritás. Ön szerint miről szól ma a sajtófotó?

Ma már mindenkinek a zsebében ott lapul egy telefon, amiben integrált kamerák vannak, tehát bárki, aki egy történésnek a helyszínén van, azonnal tud képet készíteni – lehet, hogy nem olyan jó minőségű, de a kép elkészül. A sajtófotónak is van egy ilyen szeglete – adott egy helyzet, a fotós elkészíti a dokumentumot. A másik helyzet, amire felkészül az ember, leutazik, elkészíti a felvételeket, megírja hozzá a szöveget és publikálja. Ebben az esetben jobban átjön az ember gondolatisága; nem az események hozzák elém a dokumentumot, hanem én döntöm el, hogy mi az, amit fontosnak tartok, és mennyi időt tudok ráfordítani. Ezt a típusú fotográfiát kevesen csinálják, én azért szeretem, mert ebben az esetben jobban átjön az érzékenységem. Például az említett bohócdoktoros anyagom két évig készült, mert úgy gondoltam, hogy ennyi időt kell rászánnom. A nagybányai sorozattal kapcsolatban nagyon fontosnak tartom, hogy például a fiatalok tudjanak arról, hogy ezek vannak, ezek a mellettünk folyamatosan párhuzamosan létező valóságok, és nem tehetünk úgy, mintha nem lennének. A nagybányai nem egyedülálló történet, hogy ahelyett, hogy megoldanának szociális poblémákat, mindenféle ürüggyel ékveréssel próbálkoznak, falat építenek két városrész közé, például, mint Nagybányán.

Én rengeteg borzalmat láttam Kongóban is, de az nem egy jó megközelítés, hogy odamegyünk, rácsodálkozunk és megyünk tovább a következő borzalmat megnézni. Hogy mekkora a fotós felelőssége? Akkora, mint bárkinek, aki döntést hoz és azért vállalja a felelősséget. Sokszor van olyan dilemmám, hogy megtehetem-e vagy sem, megmutathatom- e vagy nem. Például amikor fatolvajokat fotóztam, nem tehettem meg, hogy publikálom a képeket, mert azok az emberek börtönbe kerülhettek volna emiatt, kvázi árulóvá váltam volna. Egyszóval nagyon okosan, ésszel kell hozzáállni ezekhez az ügyekhez.

Emlékszem, a Magyar Nemzeti Múzeumban a Sajtófotó kiállításon órákat ácsorgott és hallgatta, mit mondanak a képeiről a látogatók. Fontos a közönség visszajelzése?

Nekem nagyon fontos, hiszen én vagyok, aki a képeket elkészítettem, és ők azok, akiknek fotózom. Ha nem értik vagy félreértik a képeimet, akkor az egésznek nincs értelme, olyan, mint egy színházi előadás, amely közönség nélkül zajlana le: a színészek talán még jól is éreznék magukat, de ha nincs befogadó közeg, akkor az egész nem működőképes. Az összes olyan képnek, amely hatni tud, az a titka, hogy az ember nagyon közeli ismerősként vesz részt az eseményekben, ugyanakkor ez a veszélye is, mert az ember nem képes kívül maradni, és ez hosszú távon megterhelő lehet. Még akkor is, ha számomra a fotózás nem munka, hanem elkötelezettség.

* Hajdú D. András tanulmányútjához a HAND Szövetség is hozzájárult a Koherensebb Európa egy igazságosabb világért című projektje keretében. Információ: hand.org.hu

Hajdú D. András 1981-ben született Budapesten. Többszörös sajtófotó- díjas fotós és multimédia-készítő. Elhivatott szociofotós, aki elsősorban a magyar és kelet-európai valóság dokumentálásával foglalkozik, fotósorozatai közül számos több éven átívelő anyag. Az abcug.hu internetes portál részmunkaidős fotósa, míg fennmaradó idejét a napi fotóriporteri feladatokon túlmutató, mélyebb, elsősorban szocio-fotóriportoknak szenteli. A Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola fotóriporteri tagozatán dolgozik óraadó tanárként.