Balázs Zoltán: A szólás szabadságáról

„A szeretet föltételezi az abszolút szólásszabadságot, annak minden következményével, azzal, hogy az ember nemet is mondhat. A ’nem’ ugyanis csak azért lehetséges, mert az ’igen’ már létezik.”

aAzok közül, akik a hetvenes-nyolcvanas években féltitokban hallgatták a Szabad Európa Rádiót, akik megtanították gyermekeiknek, hogy mit szabad és mit nem szabad mondani bizonyos alkalmakkor, bizonyos személyeknek, akik úgy írtak, hogy a cenzúra ne akadjon fönn rajta, sokan valószínűleg ma is sokra értékelik a szólásszabadságot. De tudjuk, hogy nem mindenkit érdekelt a világ, az igazság, a valóság; sokan megelégedtek azzal a gondolkodásmóddal, ideológiával, történelemmagyarázattal, amit az iskolában tanítottak nekik és gyermekeiknek; s alighanem még többen voltak, akik nem hogy nem írtak, még csak nem is gondolkodtak különösebben. Minden bizonnyal ők voltak a többség, mint ahogy mindig ők a többség. A szólásszabadság, valljuk be, hiába szerepel a márciusi pontok között mint klasszikus tömegigény, mindig is inkább a kevesek, az elit luxusjavai közé tartozott, a tömegek legföljebb akkor hiányolták, amikor valamilyen mély érzésüknek nem adhattak hangot. A vallásos embert sérthette, hogy nem hordhat keresztet a munkahelyén, hogy tartania kell a száját, amikor a hitét támadják; a régi Magyarországért lelkesedőt sértette, hogy nem beszélhet Trianonról úgy, ahogyan szeretne; de az Auschwitzban eltűnt rokonságról sem volt tanácsos kérdezgetni. Nem is volt kitől. A rendszer azonban elviselte, hogy van egy kis egyházi sajtó, könyvkiadás; félig-meddig megünnepelte március 15-ét, rehabilitálta a trikolórt, az István királyról készült musicallel pedig végképp úgy érezhette, hogy elment a falig. Antiszemitizmusról pedig szó sem lehetett. Elég kényelmes berendezkedés volt ez, számos érdeket és értéket sértett, másokat védett, mindenesetre sokak számára ennél több nem is kellett. A romlottabb lelkűek talán még élvezték is a kettősbeszédet, a cenzúrával való játékot, a beavatottság tudatát. A szamizdatot pedig kevesen olvasták, a glasznosztynak nevezett Gorbacsovpolitika a magyarok többségében inkább megütközést, semmint lelkesedést váltott ki.

Nem csoda hát, hogy a rendszerváltás egésze is sokkal inkább velünk, semmint általunk történt meg. A váratlanul beköszöntő szólásszabadság mértéke és hatása viszont elképesztő volt. Információ és tudás az egyik oldalon; az egyéni és a közösségi önkifejezés a másik oldalon: mindez egyre kevesebb korlátba ütközött, s ezek a korlátok is inkább technikai jellegűek voltak, hiszen nem volt még internet, kábeltévé, hírverseny; nyelvtudásban gyatrán álltunk; az új gondolatok megfogalmazását éppen a beömlő információtömeg akadályozta; s még egy kis időnek el kellett telnie ahhoz, hogy a valóságshow-k világának, a nyelv alvilágának, az elemi szenvedélyeknek és a fölgyülemlett, egymást tápláló indulatoknak a szégyentelenségét ki-ki vállalni merje a nagy nyilvánosság előtt is.