Előző cikk Következő cikk

Nagypál Szabolcs: A bűn, a szenvedés, a harc és a halál

Karl Jaspers és a határhelyzetek bölcselete

„Az ember föladata és felelőssége a határhelyzetekkel kapcsolatban az, hogy vajon elhazudja vagy fölvállalja a szembenézést az általuk támasztott kihívással.”

aAz emberi léthelyzetet alapvetően az jellemzi, hogy egyrészt töredezett, ütemtelen, eltorzult, részleges és talajtalan, másrészt pedig állandóan változik, gomolyog és alakul. Az ember azonban hatóerő lehet e folyamatban: nemcsak elszenvedi a változást és a kizökkentséget, hanem fokozza, vagy éppen ellene hat annak. Az adottságokkal és a meghatározottságokkal szemben ugyanis mindig fönnáll az ember szabadsága annyiban, hogy elkezdheti akarni őket és egyetérteni velük.

A kiszolgáltatottságunkat viszont tovább növeli, hogy egyfelől a valóságot a maga egészében sohasem ismerhetjük meg; másfelől pedig az összefüggések fölismerése és tudatosodása azon nyomban meg is változtatja a helyzeteket, amelyekben találjuk magunkat.

A létezés e hiányos fölépítettsége és hiányszerkezete elsősorban is a határhelyzetekben mutatkozik meg. Ezek a létezéssel együtt adottak a számunkra; ugyanakkor a rejtjelei is annak, hogy van valami a határokon túl is – ahol a bölcselet megáll, és átadja a helyét a teológiának, a megvilágosodásnak. A határ szerepe szent: noha ízig-vérig evilági, de már beharangozza a mindent meghaladót.

Az ember föladata és felelőssége a határhelyzetekkel kapcsolatban az, hogy vajon elhazudja vagy fölvállalja a szembenézést az általuk támasztott kihívással. Ha önámításba bonyolódik, akkor megmarad hétköznapinak; ha viszont a minőség és a lényeg felé tör, akkor beteljesítheti önmagát és ezáltal a világ egy darabkáját is.

A határon az ember megtapasztalja végső magányát, és maga a lét tétje válik kétségessé; majd megrendülten, mintegy kívülállóként ennek megértésébe és értelmezésébe bocsátkozik; végül pedig otthonos otthontalanságában cselekvésbe és önmegvalósításba fog, és ekkor válik igazán valóságossá.

Karl Theodor Jaspers (1883–1969), a Szászországban, Németországban született és Bázelben, Svájcban elhunyt gondolkodó először A világnézetek lélektana című, 1919-ben megjelent művében – amely a német egzisztencialista bölcselet nyitóműve – fejtette ki az emberi határhelyzetek bölcseletét. Ezzel kapcsolatos alapgondolatait pedig az 1932-ben kiadott Bölcselet című összefoglalásában még egyszer áttekintette, négyes bontásban: eszerint az emberi élet határhelyzetei mindenekelőtt a bűn, a szenvedés, a harc és a halál.

A bűn

Az erkölcsi vétek és a bűn – a legelső határhelyzet – mindig elkerülhetetlenül a sarkában jár az embernek. Az életföltételeinket a harc és a küzdelem által tudjuk csak biztosítani, és ennek más érző lények látják a kárát, akiket kizsákmányolunk.

Bármennyire is tisztán igyekszünk a jóra törekedni, az indítékainkba minduntalan piszok, alantasság és önösség vegyül. A jót és a szépet célozzuk, de a tetteink következményei láttán elborzadunk és elszörnyedünk. És akármilyen jót is választunk a döntéseink során, másfajta dolgokat – esetleg még sokkal jobbakat – kizárunk és talán végképp elmulasztunk.

Ne tegyünk tehát egyáltalán semmit? De hiszen a mulasztás is éppen annyira bűn, sokszor még nagyobb, még veszélyesebb! Esetleg kísérletet tehetünk a szembenézés megspórolására, a lelkiismeret (és ezzel együtt a lelkifurdalás) részleges kiiktatására. Menekülhetünk a határhelyzetek elől, tátongó szakadékuknak elfedezésébe foghatunk, kijelenthetjük a sors vagy éppen a végzet rendelésének.

A felelősség viszont – és ez az elvárt – azt jelenti, hogy fölvállaljuk a személyes bűnt. A vezeklés reményében bűnösként tekintünk önmagunkra, ezáltal a fölemelkedést keresve és megváltást sóvárogva. Mert a valódi, tulajdonképpeni igazi bűn: bűnös voltunk eltagadásával az önmagunkká válás elvetése.

A cikk teljes terjedelmében A Szív /július-augusztusi számában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.